Mink András

Nyomtatóbarát változat

Két héttel ezelőtti írásunk az abortusz szabályozásának történetével, eszmetörténeti és politikai hátterével foglalkozott. A fejtegetésnek két alapvető tanulsága volt. Egyrészt az államnak nem érdemes tiltania a művi vetélést, mert ezzel nem oldja meg a népesedési problémákat, viszont súlyos egyéni tragédiákat és társadalmi feszültségeket okoz. Másrészt azonban az a pragmatikus, az eddigi tapasztalatokon alapuló érv, hogy társadalmi feszültségeket okoz, nem lehet kielégítő; erkölcsi érzékünket nem nyugtatja meg, legfeljebb elaltatja. A továbbiakban tehát azokat az érveket vesszük sorra és próbáljuk ízekre szedni, amelyek a leggyakrabban fordulnak elő az abortusszal kapcsolatban.

Az „abortőrök” apológiája

A viták tapasztalatai mindenekelőtt arra indítanak, hogy világosan megjelöljük a vita témáját, amelytől egyes teoretikusok a hatás kedvéért gyakran és szívesen elkalandoznak. Tehát: a kérdés az, hogy az államnak joga van-e törvényben tiltani az abortuszt, van-e ehhez elegendő erkölcsi és jogi alap, nem pedig az, hogy egyeseknek kedvenc hobbijuk küretre járni, és ettől a közveszélyes szenvedélytől el kéne már tiltani őket. Akik ellenzik az abortusz tilalmát, azok nem feltétlenül lelkes hívei az abortusznak. Azok az „érvek”, miszerint az abortusztilalom ellenzői erkölcstelen, ilyen-olyan kultúrmocsoktól fertőzött életmódjukat, közösségellenes önző szenvedélyeiket igyekeznek megóvni az abortusz lehetőségének nyitva hagyásával, nem alkalmasak másra, mint az ellentábor képviselőinek, befeketítésére és megbélyegzésére.

Nemzet, közösség, közjó

Ezek után térjünk át a komolyabb érvekre. Az abortuszellenes érveket két nagy csoportba lehet sorolni. Az első csoport közös jellemzője, hogy érzelmi vagy racionális alapon, de egyként valamilyen közösségre (nemzetre, népre vagy államra) apellálva igyekszik erkölcsi kötelezettségeket megfogalmazni.

Általánosan elfogadott elv, hogy az egyén bizonyos kötelezettségekkel tartozik a közösségnek, az államnak. Erre példa az adófizetés vagy a katonai szolgálat, esetleg közszolgálati kötelezettség. Az abortusz vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a nemzet gyarapodása vagy a közjó megkívánja, mindenki vegye ki részét az utódok felnevelésének terheiből. A nemzeti érv a gyengébb, ezért kezdjük azzal.

Egy nemzet jóléte, nagysága nem elsősorban a létszámától függ. Az államok többsége nem nemzetállam, így a nemzet szaporításának követelménye súlyosan diszkriminatív lehet, a politikai túlértelmezés veszélyeiről nem is beszélve. De ennél is fontosabb, hogy a nemzet mibenléte nem határozható meg pontosan, hozzá tartozni nem születés, hanem az egyéni választás kérdése. Ezért kötelezettségek sem származtathatók belőle. Elég arra gondolni, hogy a törvény ennél sokkal pontosabban meghatározható közösségi kapcsolatok tagadását sem szankcionálja – például a családi kapcsolatok – holott erős erkölcsi tartalommal bírnak. Mondhatná erre valaki, hogy ha egy közösség nem definiálható, és nem köthetők hozzá kötelezettségek, akkor jogok sem. Vagyis nincs értelme kisebbségi jogokról beszélni. A gondolatmenet azonban nem fordítható meg. Ugyanis az önazonosság megválasztása, az önmegvalósítás az egyén alapvető joga, és amennyiben kisebbségi mivoltánál fogva ebben hátrány szenved, illetik meg különleges kollektív jogok.

A nosztalgikus-romantikus nemzeti érvek racionalizált általánosítása a közjó szempontja. Eszerint hátrányosan érinti a társadalmat, ha nő az idős generációk számaránya, ha nincs biztosítva a népesség utánpótlása. Ez az érv erősebb, hiszen közgazdaságilag igazolható. Az államnak tehát joga van az abortusz tiltásával is elősegíteni és biztosítani a jólétet. A közjó érvényesítésének azonban szigorú korlátai kell legyenek, különben az érvelés „csúszós lejtőre” kerül. Számos olyan egyéni magatartás van, amely káros a közjóra, mégsem jut eszébe senkinek tiltani. A közjó feltétlen érvényesítése esetén ugyanis miért ne lehetne tiltható a dohányzás, miért ne lehetne kötelező az AIDS-szűrés, miért ne tilthatnánk a homoszexualitást mint az AIDS legfőbb forrását, a házasságon kívüli nemi életet mint az abortuszok fő forrását. A sort a végtelenségig folytathatnánk, azonban nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben a magánélet védelme szab határt a közjó iránti kötelezettségeknek. A gyerekvállalás alapvetően érinti az egyén életét, ugyanakkor önmagában elenyésző a hatása a közösségre nézve. A kettő nem áll arányban, ezért ezen az alapon nem kényszeríthető ki a szülés. (Az adófizetés esetében a magánszférára gyakorolt hatás erősen korlátozott, az egyén, ha közvetetten is, de elvileg befolyásolhatja pénze további sorsát. Ezzel együtt nem kevesen vannak, akik az adózást is jogsértőnek találják.) Összegezve tehát: a fenti megfontolásoknak van bizonyos erkölcsi tartalmuk, az mégis túl gyenge ahhoz, hogy igazolja az abortusz tilalmát.

A fentieknél is vitathatóbb az erkölcsi és haszonelvű szempontokat elegyítő érvelés. Eszerint az abortusz tilalma hozzájárul a közerkölcs javulásához, mert erkölcsös és felelősségteljes szexualitásra szorítja a könnyelmű polgárokat. Ez az érv akkor volna megszívlelendő, ha az államnak joga lenne meghatározni a magánélet erkölcsi normáit, és büntetni e normák megszegőit. Minthogy azonban az államnak ez a joga maga is bizonyításra szorul, a belőle levont következtetést bízvást zárójelbe tehetjük.

Erős, de puha érvek

Röviden essék szó azokról az érvekről, amelyek nagyon erős erkölcsi tartalommal bírnak, mégsem általánosíthatók, mivel egy adott világnézet tételeihez kapcsolódnak. A keresztény egyházaknak természetesen joguk van arra, hogy nagyon határozottan ellenezzék az abortuszt. Ha azonban elvárásaikat hittételeikből vezetik le, nem követelhetik a mindenki számára kötelező tilalmat. (A protestánsok ebben jóval visszafogottabbak, mint a katolikus egyház.) A polgárnak ugyanis joga van más világnézetet vallani, és az államnak tiszteletben kell tartania ezt a jogot. Egy teológiai alapon elrendelt tilalom pedig ab ovo csak azok ellen szólhat, akik nem fogadják el a hittételeket, hiszen a hívők, ha valóban hisznek, úgysem fogják megszegni vallásuk előírásait. Egyébként alapvetően hamis és politikai megbélyegzés jellegű az a szembeállítás, hogy a vallások elvetik az abortuszt, a materializmus ellenben megengedhetőnek tartja. Nem minden vallás fogadja el, hogy a magzat emberi lény (ez még a katolikus felfogásban sem volt mindig egyértelmű), ugyanakkor nagyon is könnyen elképzelhető olyan materialista gondolatmenet, amelyik annak tekinti. (Ha az anyag a szellem forrása és hordozója, akkor miért ne tekinthetnénk a magzatot emberi lénynek, hiszen génjei kezdettől fogva adottak.)

A vita lehetséges terepe

Az eddig sorolt érvek részben inkább politikaiak voltak mint erkölcsiek, részben túlságosan partikulárisak. De lezárhatjuk-e ezzel a kérdést? Attól tartok, nem. Csak annyi derült ki, hogy a jelzett érvek alapján nem érdemes folytatni a diskurzust; ezek egyébként az Elbától Nyugatra már régóta szóba sem kerülnek. Hátravannak viszont azok az emberjogi érvek, amelyek általánosíthatók és kellő súlyúak. Vagyis az igazán nehéz morális dilemmák. Általánosíthatók, mert valamilyen formában minden erkölcsi rendszerben megtalálhatók, világnézeti premisszáktól függetlenül, és kellő súlyúak, hiszen a legalapvetőbb jogokat érintik: az élethez való jogot, illetve az embernek a saját testéhez fűződő jogait. A kérdés az, hogy a nőnek az a joga, hogy rendelkezzék a saját testével, hogyan szembesül a magzatnak az élethez való jogával. Ez utóbbi vagy feltétel nélkül érvényesítendő, vagy meglétének vannak bizonyos feltételei. További kérdés: ha vannak feltételei, miképpen határozhatók meg?

Az egyik leginkább közkeletű abortuszpárti érv, hogy a magzat nem tekinthető önálló lénynek, hanem a női test része. Mivel mindenkinek alapvető joga, hogy rendelkezzék a testével, a nő dönthet a magzat sorsáról. Ez az érv több szempontból támadható. Először is a magzat a szülés pillanatáig része a női testnek, eszerint tehát akár egy tökéletesen fejlett 8 hónapos magzat is elvétethető volna. Másodszor: mit jelent az, hogy része a testnek. Nem szerv, nincs a test működésének folyamatába illeszkedő funkciója, mint például a kéznek vagy más szervnek, sőt önálló biológiai programot teljesít. Ugyanakkor mégsem önálló lény, hiszen nem képes önálló életre, az életszükségleteit az anya biztosítja. A mai viszonyok között azonban igen nehéz meghatározni, hogy a magzat mikortól képes az anyától független életre. Elképzelhető, hogy a magzat életben tartható a fogantatás pillanatától az anya testén kívül is, ha nem is képes önálló életre. De egy kómában lévő beteg sem képes erre.

Nem kerülhető meg tehát az a kérdés, vajon megilleti-e a magzatot az élethez való jog. Van olyan érvelés, amely abból indul ki, hogy igen, mégis megengedhetőnek tartja az abortuszt. Ezek szerint az élethez való jog nem abszolút. Nem érvényesíthető abban az esetben, ha az életben maradáshoz más testét kell igénybe venni. Mindenkinek joga van rá, hogy valaki más rendelkezésére bocsássa a testét, de senkinek sincs joga kikényszeríteni ezt, illetve a „használat” joga vissza is vonható. Mivel a nő elsődleges birtokosa a testének, a magzat „csak” ideiglenes használója, ezért a nőnek joga van az abortuszra. De ez az érv is sántít, hisz a magzat nem jogellenesen, kényszer útján került az anya testébe, hanem vétlenül: számára az az egyetlen lehetséges élettér, így, ha megilleti az élethez való jog, jogosan veszi igénybe az anya testét.

A kulcskérdés tehát az: vannak-e a magzatnak emberi jogai, vagyis emberi lénynek tekinthető-e a magzat morális értelemben. A kontinuitás hívei azt mondják, vallásosak és ateisták egyaránt, hogy igen, hiszen nem tudjuk megjelölni fejlődésének azt a pontját, ami előtt még nem az. Ez a felvetés akkor is jogos, ha fiziológiai értelemben nehéz elképzelni, hogy a magzat emberi lény, mint ahogy abszurdnak vélnénk, ha valaki a makkot tölgyfának tekintené. Ennél a pontnál az abortuszpártiak nehéz helyzetbe kerülnek. Vagy pontosan meg kell jelölniük a fejlődésnek azt a pontját, amelytől a magzat fizikai értelemben embernek tekinthető (abban mindenki egyetért, hogy ez jóval a szülés előtt bekövetkezik, nincs olyan radikális abortuszpárti, aki megengedhetőnek tartaná a művi vetélést mondjuk a hatodik hónapban); vagy azt kell igazolnia, hogy bár emberi lénynek tekintendő, mégsem jogképes, nem rendelkezik az emberi jogok teljességével. Nem kell bizonygatni, hogy ez utóbbi nagyon körültekintő és alapos indoklást igényel, hiszen nagyon is veszélyes vizekre evez az elemző, ha a jogképességet valamilyen feltételrendszerhez kívánja kötni. (Az ilyen típusú érvekre példaként említhető, hogy az állam feladata az állampolgárok jogainak és érdekeinek védelme: mivel a meg nem született lény nem állampolgár, a beavatkozásnak nincs jogi alapja.)

Az igen bonyolult alapkérdést számos részkérdés csak tovább bonyolítja. Például: mi a helyzet a nemi erőszak nyomán fogant magzattal; ha ugyanis önálló lény, nem tehet róla, hogy nemtelen módon kezdte életét. S ez csak a leginkább kézenfekvő az összetett kérdések sorából, amelyeknek a megválaszolása a legfelkészültebb bíróságot is próbára tenné.

Végezetül e sorok írója is színvallásra kényszerül. Elárulhatom, hogy az álláspontom meglehetősen dodonai. Úgy vélem, az abortusz igen szomorú és súlyos erkölcsi teherrel járó cselekedet. Mindaddig azonban, amíg nem bizonyítható egyértelműen, hogy elkövetése bűncselekmény, pusztán pragmatikus megfontolásokból sem tiltható be. Ameddig ugyanis a morális vita állása legalábbis eldöntetlen, a jelenlegi körülmények között a történelmi tapasztalatokat és az évezredes konvenciókat nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az abortusz teljes körű betiltása legalább akkora felelőtlenség lenne, mint amekkora a vigyázatlan szerelem.

• Esszé