–márton–

Nyomtatóbarát változat

A csonka összetételű belgrádi Államelnökség úgy rendelkezett, hogy a katonaköteles férfiak csak a katonai hatóságok különengedélyével hagyhatják el Jugoszláviát. Ennek ellenére, aki csak teheti, menekül a mozgósítás elől. Egyikük, aki a határtól alig egy órányira lévő községből indult el, három hét alatt ért Budapestre. Lapunk munkatársa már itt beszélgetett vele:

„Községünk tartalékosait az elsők között mozgósították. A rádió óránként bemondta, kinek hol kell jelentkeznie. Tudtam, hogy menni kell, mégsem mentem. Meghúztam magam az ismerőseimnél, és vártam; abban bíztam, hogy hamar vége lesz. Mindannyian azon a véleményen voltunk, hogy a börtönt szívesen vállaljuk, hadd ítéljenek el bármennyi időre: tárgyalásaink úgyis politikai perek lesznek.

A katonai hatóság mintha gondolatainkban olvasott volna. A tévé híradójában hamarosan közölték, hogy az elfogott bujdosókat előbb a frontra küldik, és majd csak a háború után ítélkeznek felettük. Persze, ha túlélik. Eredeti tervünk tehát, hogy hagyjuk letartóztatni magunkat, kútba esett.

Az első hónap vége felé már azt hittem, megőrülök. Az utcára nem mehettem ki, mert egyre kevesebb volt a járókelő, és egyre feltűnőbbek voltak a sétálgató fiatalemberek. Dolgozni sem jártam, mert volt akit a munkahelyén tartóztattak le.

Aztán a barátom is megkapta a behívóját. Éjfél utánig latolgattuk, mit tegyünk. Végül döntöttünk: külföldre szökünk. De észak felé nem hagyhatjuk el a határt, a hadseregtől nem kaphatunk igazolást arról, hogy nem vagyunk mozgósítva. Nem maradt más választásunk, mint Szarajevó vagy Macedónia. E két helyen nem ismerik el a belgrádi döntéseket, hiszen azok alkotmányellenesek. Másnap buszra ültünk, és elindultunk Szarajevóba.

Amíg a busz Szerbia területén haladt, úgy féltem, hogy nyelni is elfelejtettem. Számoltuk a rendőrjárőröket, öt-hat olyan hely volt, ahol biztos lebuktunk volna, ha autóval megyünk. Boszniában is rengeteg volt a rendőr és a katona, de itt a rendőröket a barátainknak hittük. Senki sem zaklatott minket.

Szarajevó a béke oázisa. Az igaz, hogy körös-körül háború dúl, de ezt nem érezni a városban. Rengeteg a menekült: van, akit hajléktalanná tett a háború, és van, aki – akárcsak mi –, a mozgósítás elől bujdosott.

Boszniából csak repülőn lehet kijutni. Állandóan attól rettegtünk, hogy a hadsereg esetleg lezárja a légteret, vagy megszállja a repülőteret. Ha ez megtörténik, akkor senki sem hagyhatja el Boszniát.

Nem volt könnyű kivárni az első adandó alkalmat. Két hétig nap mint nap körbejártuk a légiforgalmi irodákat: egyedül Triesztig közlekedett egy charterjárat, erre váltottunk jegyet. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy a járat elmaradt. Fogytán volt a pénzünk és a türelmünk. De nem volt választásunk, vártunk. Egy hét múlva megint kimentünk a röptérre, de már úgy, hogy senkitől sem búcsúztunk. Nem hittük, hogy érdemes lenne: akkora ködre ébredtünk, hogy orrunkig sem láttunk.

És mégis. A köd felszállt, a gép is. Az utasok fele nem tért vissza Jugoszláviába. Triesztben egy ljubljanai autóbuszra váltottunk jegyet, és így, Szlovénián keresztül jutottunk Pestre. Csekély három hét alatt.

Most itt vagyunk, egy garas nélkül. Otthon azóta köröznek bennünket. A vád: hazaárulás.”

• Ki-Betekintő