Márton József

Nyomtatóbarát változat

A fater a kapuban állt. „Jól jön egy kis kiegészítés, ami pénzt, itt kapok, azzal is be tudok tömni pár lukat” – mondja. Nem hiszi, hogy alkalmazása rövid lesz, „azt hiszem, a java még hátravan”. Horvátul nem tud, de ráérez a szavakra, és intézkedik.

Vasárnap van, hideg szél fúj, a portásfülke előtt keresek menedéket. Nagy számban jönnek látogatók: a portán leadják az útlevelet, megvizsgálják a csomagokat, aztán találkozhatnak azzal, akihez érkeztek. Este hat óráig el kell hagyniuk a tábor területét. Éjszakára nem maradhat senki. Amikor ott jártam, a nagyatádi tábornak kétezer lakója volt.

Napi egymillió

A menekültek ellátása naponta egymillió forintba kerül. A segélyadományok ezt az összeget csökkentik egy kicsit. A menekülttáborban, egy leépített laktanyában főzni nem tudnak: „A HM-ben tudták, hogy a laktanya ki lesz ürítve, ezért a felszerelés felújításába nem fektettek be pénzt.” Az ételt két autó hordja, „egész nap, megállás nélkül”.

Nagyatádra még háromszáz embert tudnak befogadni: „De már egy újabb tábor megnyitásáról is gondoskodtunk. Oda ötszáz embert tudunk átszállítani.”

A menekültek dolgozhatnák a táborban, a konyhán, az épületek gondnokainak segíthetnek. Munkájukért pénzt kapnak, nem sokat, mégis nagy összegeket láttam közkézen forogni. A tábor vezetőségének nincs tippje, hogy honnan a pénz: „Mi ezt nem kívánjuk ellenőrizni. Valószínűleg otthonról hozzák. És köztudomású, hogy sok jugoszláv dolgozik külföldön. Jelentkeznek a rokonoknál, azok pedig mindjárt küldik a pénzt.”

Egyesek szerint ez máshogy van. Megérkeztek a segélyszállítmányok, az élelmesebbjei pedig abból rétegesen felöltöztek: két-három nadrág, két-három pulóver stb., kimentek a helyi piacra, és árultak. A kereskedelemnek azonban vége van.

A segélyszállítmányok

A segélycsomagokkal általában baj van. „Megjöttek az osztrákok, kértük, hadd tegyünk mindent a raktárba, később mi mindent kiosztunk. A kísérők még bele is egyeztek volna, de volt velük egy idős hölgy, aki látni akarta magát, ahogy jótékonykodik. Elkezdődött az osztás, a kocsit megrohanták, ki mit ért, azt elvitte, belenézett, ha nem tetszett neki a zsákmány, már dobta is el, és jött újra.”

Erre is van magyarázat: „Többségük otthon a magyar átlagnál jobb körülmények között élt. Most nehezen viselik el a veszteséget.” Az igazság az, hogy az adakozók nem is sejtik, hogy egy menekülttáborban mire lenne igazán szükség. Orvos meséli: „Az adakozó ad egy nadrágot, és ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét, mert ő adott valamit. Azt kellene tudatosítani, hogy mi tudjuk legjobban, mire van szükségünk. Ha pénzünk van, megvásároljuk azt, ami kell. Erre kértük a külföldieket is. Ha már küldenek gyógyszereket, akkor kerítsenek egy orvost a berakodáshoz, aki eldönti, hogy melyik gyógyszer kell egy rendelőnek és melyik a kórházaknak. Nagy mennyiségben kapok gipszet, amivel nem tudok mit kezdeni. Ugyanakkor nincs jugoszláv gyógyszerkönyvünk. Betegjeink nagy része, főleg az idősebbek, krónikus betegek, állandó gyógyszerellátásukról gondoskodni kell, de a gyógyszerkönyv hiányában csak a diagnózis alapján igyekszünk valamilyen terápiát elrendelni.”

Érzelemmentes humanizmus

Az egészségügyi szolgálat négy nővérből, egy honvédorvosból és a BM két orvosából áll. A menekültek érkezésük után szűrővizsgálaton esnek át („eddig hét valódi tbc-sünk volt”), az orvosok azután szükség szerint ellátják a betegeket. „A tábor gyenge pontja a vizesgóc” – mondja az egyik orvos, „a csőrendszer régi, és sok a dugulás, mert a vécét nem minden alkalommal használják rendeltetésszerűen”.

Akadt pár fertőző májgyulladás, de „sikerült lokalizálnunk a fertőzést, így nem lett belőle járvány”.

Az orvosok a mentési akciókat kifogásolják: „Nem a leghelyesebb az, hogy a Máltai Szeretetszolgálat Jugoszláviából szociális otthonokat evakuál. Én a mentést másként irányítanám, olyanokat mentenék ki, akik alkalomadtán vissza tudnak települni, és részt vállalhatnak az újjáépítésben. Az elmeszociális otthon lakói itt csak meghalni tudnak, mert hova telepíthetnénk vissza ókét? Háborús körülmények között meg kell tanulni érzelemmentesen osztályozni. Ezt szakkönyvek ismertetik. Vannak menthetők és menthetetlenek, és ennek az erkölcsi részét fel kell vállalni.”

Tanítás

A nagyatádi táborban iskola is van. Az egyik tanítónő egy Nustar melletti faluból jött Magyarországra, a kórógyiakat szállító busszal: most már mindegyik osztályból van egy csoport. „Én elsősöket tanítok, a férjem szintén tanító, földrajzot és biológiát.” A tankönyveket Horvátországból kapták, a tanévet, úgy ígérték, elismerik. Fizetést Horvátországból kellene kapniuk, de ez túl bonyolult: „A legszükségesebbeket megkapjuk itt a táborban. De tudja, nem is érdekelnek az anyagiak. A házunkat lerombolták, de nem siratom, én egy szabad országba akarok visszamenni. A remény megmaradt, és arra gondolni sem merek, hogy mi lenne, ha nem mehetnénk vissza.”

Maradni…

Az egyik szobában, ahol heten élnek, vajdaságiakkal találkoztam.

Magyarországon jó, de „az a gubanc, hogy otthon kisebbség voltunk, itt meg idegenek vagyunk. Nem kapunk munkaengedélyt. Pincér vagyok, találtam is munkát, de nem kaphatok munkaengedélyt. De én maradni akarok. Itt szeretnék otthon lenni. Itt majdnem otthon vagyok.”

• Ki-Betekintő