Skip to main content

A keményvalutától a lágy rubelig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A terjedő „ökonokrata” szemlélet visszásságairól írva, Könczöl Csaba a Beszélő június 1-jei számában említést tett – egyebek között – a Szovjetunióban tanuló magyar diákok ezzel összefüggő gondjainak növekedéséről is. Mi a helyzet e téren, ha egy futó utalásnál alaposabban szólunk a kérdésről?

Jelenleg a Szovjetunióban 411 magyar hallgató tanul, tíz városban, ötvenhárom felsőoktatási intézményben. Sorsukat nem csak a hovatovább kaotikus állapotok befolyásolják kedvezőtlenül, hanem az itthoni változások és a két ország kapcsolatainak némely közismert bonyodalma is. Egzisztenciális bizonytalanságukat a gazdasági kölcsönviszonyok nem éppen zökkenőmentes átrendeződése súlyosbítja. Hadd érzékeltessem ezt két példával. Korábban a légiközlekedés szakembereinek túlnyomó hányada szovjet felsőoktatási intézményekben tanult. De mivel a Malév a jövőben nem vásárol már szovjet gépeket, 1990–91-ben a Szovjetunióban tanuló érintetteknek az átképzés kényszerével kellett szembesülniük. Emiatt több hallgató abbahagyta kinti tanulmányait, és magyar egyetemekre iratkozott át, a szakminisztérium pedig idén már teljesen leállította a majdani repülési szakemberek SZU-beli kiképeztetését. Vagy: a Paksi Atomerőmű Vállalat mérnökgárdájának 80%-a eddig szintén a SZU-ban tanult. De mivel jelenleg a vállalat francia és kanadai cégekkel folytat tárgyalásokat a további fejlesztésekről és az újabb blokk építését halogatja, tavaly és idén már egy diák sem jelentkezett szovjet ösztöndíjra. Azok, akik egyelőre még mindig kint hallgatói az „Atomerőművek és -berendezések” szaknak, a jövőjüket illetően teljes bizonytalanságban élnek.

Mi a helyzet a másfajta szakterületekkel?

A negyvenhét voronyezsi „orosz nyelv és irodalom szakos” ösztöndíjas helyzete szinte kilátástalan. Nem csak az orosz nyelv kötelező voltának megszüntetése miatt, hanem azért is, mert – eltérően a hazaitól – a SZU-ban a tanárképzés egyszakos. Erre tekintettel 1990 márciusában a minisztérium felajánlotta, hogy folytassák itthon tanulmányaikat. A lehetőséggel azonban egyetlen diák sem élt, mondván, bármint alakul is a jövőjük, ha már egyszer belevágtak, nem akarják, hogy több évi kinti tanulásuk teljesen veszendőbe menjen.

De nem csak ilyen szakmai okok miatt hatalmasodott el – nem alaptalanul – válsághangulat és nyomottság a SZU-ban tanuló magyar diákokon. Hozzájárulnak ehhez az egyre katasztrofálisabb közellátási, a kollégiumokban uralkodó és gyakorta a legelemibb higiénés feltételeknek sem megfelelő elhelyezési állapotok.

Vannak politikai természetű okok is. Például: a szovjet egyetemek sokat nehezményezett antidemokratikus légköre, a hallgatók erős korlátozása abban, hogy akárcsak véleményezési szinten is beleszólhassanak az őket érintő intézkedésekbe. Mint „idegeneket”, diszkriminációs hátrányok is sújtják őket. Szorongásokat kelt bennük az ottani – jobbára a populista politikai áramlatok által manipulált – külföldellenes közhangulat. Hátrányt jelent számukra, hogy – eltérően hazai társaiktól – nem vehetnek részt egyéb külföldi, elsősorban nyugat-európai részképzésen vagy szakmai gyakorlaton.

Abban sem biztosak, hogy tanulmányaik befejezte után elfogadják-e majd itthon szovjet diplomájukat, lesz-e esélyük a munkahelyekért való versenyfutásban. A már több évet kint tanultak ugyanakkor attól is tartanak, hogy valamilyen előre nem látható gazdasági vagy politikai döntés miatt „in medias res” hazarendelik őket, még mielőtt tanulmányaikat befejezték volna – vagyis még az amúgy is bizonytalan értékűvé vált diplomát sem tudják megszerezni. És a félelmük nem alaptalan – főleg a két ország közti konvertibilis elszámolásra való áttérés bevezetése óta.

Némi reménysugár lehet számukra, hogy a közelmúltban 1991–92-re együttműködési megállapodás létesült az MKM és a szovjet Oktatási Állami Bizottság, valamint az ukrán felsőoktatási minisztérium között. Viszont már az 1990-es év folyamán elkezdődtek a problémák, még azelőtt, hogy áttértek volna a szovjetek a dollárelszámolásra anélkül, hogy tisztázódtak volna a dollár-rubel-forint közti átváltási arányok: igazi hivatalos „kurzus” azóta sincs. S ez nem csak a kint tanuló magyarokat, hanem a nálunk tanuló szovjet ösztöndíjasokat is súlyos gondok elé állította: egyszer csak „elmaradtak” az elemi szintű napi boldoguláshoz kellő ösztöndíjaik is. Fölháborodásukban tüntetést terveztek saját budapesti nagykövetségük előtt. Alighanem döntően ennek hatására, azóta valamelyest „normalizálódott” itteni helyzetük. A dollárelszámolásra való áttérés következményeként a SZU-ban tanuló magyar diákokat szintén érte több kínos meglepetés, még ha ott tüntetésig nem fajultak is el a dolgok.

Mennyiben megnyugtató a mód, ahogy az említett együttműködési megállapodások tisztázzák ezt a zűrzavaros helyzetet? – Nos, ígéretként rögzítik, hogy a felek a következő tanév kezdetétől (szeptember 1.) devizamentes ösztöndíj-fizetési rendszerre térnek át (pontosabban: vissza). Ősztől magyar–szovjet viszonylatban ismét a felek az országaikban érvényben lévő pénznemben fedezik majd pl. a tanulmányutak vagy az orosz szakos SZU-beli részképzések költségeit. Még arra is van esély, hogy a diákok rubelért (is) hozzájuthatnak a rubel hazájában a számukra nélkülözhetetlen juttatásokhoz (kollégium, menza, vonatjegy stb.). És még ez se minden! Az orosz szakosok anyanyelvi közegben való részképzéséhez a jelenlegi ígérvények szerint ősztől a szovjet fél hallgatónként kész „kemény” 160 rubellel hozzájárulni (a határ menti KGST-piacon ez „jobb napokon” közel ötszáz forint).

De ne legyünk telhetetlenek: a ’90–91-es állapotoknál a megállapodásban rögzítettek mindenképp ígéretesebbek. Kivált, ha ehhez hozzávesszük, hogy ha valóra válnak, akkor a két fél a jövőben kölcsönösen harminc ösztöndíjat ajánl fel nappali tagozatos hallgatók fogadására. Így a szovjetek továbbra is szeretnének ösztöndíjasokat küldeni a gödöllői Agrártudományi Egyetemre és a BME-re. Az ukránok pedig abban számítanak a magyarokra, hogy az ottani magyar nemzetiségi iskolák tanárutánpótlásának képzésében vállalnak komoly szerepet. Ezenkívül – így a szerződések – kölcsönösen szorgalmazandó a szovjet és a magyar intézmények közötti közvetlen kapcsolatok ápolása.

Szóval, minden okunk megvan a derűlátásra. Kivált annak a sok olvasó számára talán elsőül itt és tőlem megtudott viszonylag friss jó hírnek a hallatán, hogy – szemben a Szovjet Önembargó című Beszélő cikk szerzőjének túlzó állításával – már nem megfizethetetlenül drága egy moszkvai utazás sem: igaz, májusig egy II. osztályú Budapest–Moszkva vonatjegyért még 30 380 forintot kellett fizetni, azóta azonban potom húszezerre csökkent ennek ára. Tehát oldódni látszik a „szovjet Önembargó” – ha minden az én optimizmusom szerint alakul, pár éven belül egy magyar turista még szállodai szobát is kaphat Moszkvában rubelért.






















Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon