A terjedő „ökonokrata” szemlélet visszásságairól írva, Könczöl Csaba a Beszélő június 1-jei számában említést tett – egyebek között – a Szovjetunióban tanuló magyar diákok ezzel összefüggő gondjainak növekedéséről is. Mi a helyzet e téren, ha egy futó utalásnál alaposabban szólunk a kérdésről?
Jelenleg a Szovjetunióban 411 magyar hallgató tanul, tíz városban, ötvenhárom felsőoktatási intézményben. Sorsukat nem csak a hovatovább kaotikus állapotok befolyásolják kedvezőtlenül, hanem az itthoni változások és a két ország kapcsolatainak némely közismert bonyodalma is. Egzisztenciális bizonytalanságukat a gazdasági kölcsönviszonyok nem éppen zökkenőmentes átrendeződése súlyosbítja. Hadd érzékeltessem ezt két példával. Korábban a légiközlekedés szakembereinek túlnyomó hányada szovjet felsőoktatási intézményekben tanult. De mivel a Malév a jövőben nem vásárol már szovjet gépeket, 1990–91-ben a Szovjetunióban tanuló érintetteknek az átképzés kényszerével kellett szembesülniük. Emiatt több hallgató abbahagyta kinti tanulmányait, és magyar egyetemekre iratkozott át, a szakminisztérium pedig idén már teljesen leállította a majdani repülési szakemberek SZU-beli kiképeztetését. Vagy: a Paksi Atomerőmű Vállalat mérnökgárdájának 80%-a eddig szintén a SZU-ban tanult. De mivel jelenleg a vállalat francia és kanadai cégekkel folytat tárgyalásokat a további fejlesztésekről és az újabb blokk építését halogatja, tavaly és idén már egy diák sem jelentkezett szovjet ösztöndíjra. Azok, akik egyelőre még mindig kint hallgatói az „Atomerőművek és -berendezések” szaknak, a jövőjüket illetően teljes bizonytalanságban élnek.
Mi a helyzet a másfajta szakterületekkel?
A negyvenhét voronyezsi „orosz nyelv és irodalom szakos” ösztöndíjas helyzete szinte kilátástalan. Nem csak az orosz nyelv kötelező voltának megszüntetése miatt, hanem azért is, mert – eltérően a hazaitól – a SZU-ban a tanárképzés egyszakos. Erre tekintettel 1990 márciusában a minisztérium felajánlotta, hogy folytassák itthon tanulmányaikat. A lehetőséggel azonban egyetlen diák sem élt, mondván, bármint alakul is a jövőjük, ha már egyszer belevágtak, nem akarják, hogy több évi kinti tanulásuk teljesen veszendőbe menjen.
De nem csak ilyen szakmai okok miatt hatalmasodott el – nem alaptalanul – válsághangulat és nyomottság a SZU-ban tanuló magyar diákokon. Hozzájárulnak ehhez az egyre katasztrofálisabb közellátási, a kollégiumokban uralkodó és gyakorta a legelemibb higiénés feltételeknek sem megfelelő elhelyezési állapotok.
Vannak politikai természetű okok is. Például: a szovjet egyetemek sokat nehezményezett antidemokratikus légköre, a hallgatók erős korlátozása abban, hogy akárcsak véleményezési szinten is beleszólhassanak az őket érintő intézkedésekbe. Mint „idegeneket”, diszkriminációs hátrányok is sújtják őket. Szorongásokat kelt bennük az ottani – jobbára a populista politikai áramlatok által manipulált – külföldellenes közhangulat. Hátrányt jelent számukra, hogy – eltérően hazai társaiktól – nem vehetnek részt egyéb külföldi, elsősorban nyugat-európai részképzésen vagy szakmai gyakorlaton.
Abban sem biztosak, hogy tanulmányaik befejezte után elfogadják-e majd itthon szovjet diplomájukat, lesz-e esélyük a munkahelyekért való versenyfutásban. A már több évet kint tanultak ugyanakkor attól is tartanak, hogy valamilyen előre nem látható gazdasági vagy politikai döntés miatt „in medias res” hazarendelik őket, még mielőtt tanulmányaikat befejezték volna – vagyis még az amúgy is bizonytalan értékűvé vált diplomát sem tudják megszerezni. És a félelmük nem alaptalan – főleg a két ország közti konvertibilis elszámolásra való áttérés bevezetése óta.
Némi reménysugár lehet számukra, hogy a közelmúltban 1991–92-re együttműködési megállapodás létesült az MKM és a szovjet Oktatási Állami Bizottság, valamint az ukrán felsőoktatási minisztérium között. Viszont már az 1990-es év folyamán elkezdődtek a problémák, még azelőtt, hogy áttértek volna a szovjetek a dollárelszámolásra anélkül, hogy tisztázódtak volna a dollár-rubel-forint közti átváltási arányok: igazi hivatalos „kurzus” azóta sincs. S ez nem csak a kint tanuló magyarokat, hanem a nálunk tanuló szovjet ösztöndíjasokat is súlyos gondok elé állította: egyszer csak „elmaradtak” az elemi szintű napi boldoguláshoz kellő ösztöndíjaik is. Fölháborodásukban tüntetést terveztek saját budapesti nagykövetségük előtt. Alighanem döntően ennek hatására, azóta valamelyest „normalizálódott” itteni helyzetük. A dollárelszámolásra való áttérés következményeként a SZU-ban tanuló magyar diákokat szintén érte több kínos meglepetés, még ha ott tüntetésig nem fajultak is el a dolgok.
Mennyiben megnyugtató a mód, ahogy az említett együttműködési megállapodások tisztázzák ezt a zűrzavaros helyzetet? – Nos, ígéretként rögzítik, hogy a felek a következő tanév kezdetétől (szeptember 1.) devizamentes ösztöndíj-fizetési rendszerre térnek át (pontosabban: vissza). Ősztől magyar–szovjet viszonylatban ismét a felek az országaikban érvényben lévő pénznemben fedezik majd pl. a tanulmányutak vagy az orosz szakos SZU-beli részképzések költségeit. Még arra is van esély, hogy a diákok rubelért (is) hozzájuthatnak a rubel hazájában a számukra nélkülözhetetlen juttatásokhoz (kollégium, menza, vonatjegy stb.). És még ez se minden! Az orosz szakosok anyanyelvi közegben való részképzéséhez a jelenlegi ígérvények szerint ősztől a szovjet fél hallgatónként kész „kemény” 160 rubellel hozzájárulni (a határ menti KGST-piacon ez „jobb napokon” közel ötszáz forint).
De ne legyünk telhetetlenek: a ’90–91-es állapotoknál a megállapodásban rögzítettek mindenképp ígéretesebbek. Kivált, ha ehhez hozzávesszük, hogy ha valóra válnak, akkor a két fél a jövőben kölcsönösen harminc ösztöndíjat ajánl fel nappali tagozatos hallgatók fogadására. Így a szovjetek továbbra is szeretnének ösztöndíjasokat küldeni a gödöllői Agrártudományi Egyetemre és a BME-re. Az ukránok pedig abban számítanak a magyarokra, hogy az ottani magyar nemzetiségi iskolák tanárutánpótlásának képzésében vállalnak komoly szerepet. Ezenkívül – így a szerződések – kölcsönösen szorgalmazandó a szovjet és a magyar intézmények közötti közvetlen kapcsolatok ápolása.
Szóval, minden okunk megvan a derűlátásra. Kivált annak a sok olvasó számára talán elsőül itt és tőlem megtudott viszonylag friss jó hírnek a hallatán, hogy – szemben a Szovjet Önembargó című Beszélő cikk szerzőjének túlzó állításával – már nem megfizethetetlenül drága egy moszkvai utazás sem: igaz, májusig egy II. osztályú Budapest–Moszkva vonatjegyért még 30 380 forintot kellett fizetni, azóta azonban potom húszezerre csökkent ennek ára. Tehát oldódni látszik a „szovjet Önembargó” – ha minden az én optimizmusom szerint alakul, pár éven belül egy magyar turista még szállodai szobát is kaphat Moszkvában rubelért.
Kapcsolódó cikkek
- Ki-Betekintő [7]