Skip to main content

Szovjet önembargó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Bármilyen vezetés állt is az elmúlt több mint hét évtizedben a szovjet állam élén, abban mind egyformák voltak, hogy adtak nemzetközi jó hírükre. Még a Nagy Terror legvadabb esztendeiben is fontosnak tartották, hogy pénzt, fáradságot nem kímélve propagálják „az, összes lehetséges világok e legjobbikának” legdemokratikusabb politikai intézményeit, a tömegművelődés sehol másutt és soha korábban nem is álmodott lehetőségeit, az orosz nyelvet és kultúrát. Még ha a „Nagy Testvér” fennhatósága alatt milliók vesztek is éhen, arra bőven futotta, hogy az „image-építés” végett idegen nyelvű rádióadók, újságok, folyóiratok százait tartsák fönn, bőkezűen gondoskodjanak olyan külföldi hírességek állampénzen való vendéglátásáról, utaztatásáról, mint H. G. Wells, André Gide, Louis Aragon, Henri Barbusse vagy a magyarok közül Nagy Lajos, Illyés Gyula. Kidobott pénz? Még ha akadnak is – mint André Gide –, akik esetében a túlbuzgó igyekezet a visszájára sült el, az eredmények egészükben ennek az ellenkezőjét bizonyítják: a többségnél valóban sikerült elérni, hogy ne lássák a fától az erdőt, hogy inkább elhiggyék a fröccsöntötten elébük tárt, áramvonalasított reklámképet, mint azt a lesújtó valóságot, aminek elfödésére az elébe emelt csicsás Patyomkin-homlokzat hivatott volt.

Így váltak még jellemükben feddhetetlenek is vagy végleg, vagy – Sinkó Ervintől Yves Montand-ig  átmenetileg önkéntes „utazó nagyköveteivé” egy olyan politikai berendezkedésnek, amelynek mindennapi hatalomgyakorlási módszereitől borzadállyal fordultak volna el – ha vették volna a fáradságot, hogy legalább tizedannyi egészséges bizalmatlansággal kapargassák meg a tetszetős fölszínt, mint amennyivel ezt saját hazájukban tenni nem voltak restek.

A „glasznoszty” ebben a tekintetben meghökkentő változást hozott. Paradox módon, miközben a szovjet tömegtájékoztatás még a visszatáncolási próbálkozásokkal együtt is korábban elképzelhetetlen nyíltsággal enged a propagandisztikus paravánok mögé bepillantani, aközben mesterséges akadályokat gördít azok elé, akik szeretnének pro és kontra elfogultságok nélkül, őszinte érdeklődéstől hajtva, a saját szemükkel-fülükkel meggyőződni az ország valóságos állapotáról. S ami ebben újabban egyre jobban gátolja őket, az már nem a politika emelte „vasfüggöny”, hanem egy orránál tovább nem látó „ökonokrata” szemlélet.

Több mint két évtizede általános gyakorlat volt, hogy a magyar egyetemek és főiskolák orosz szakos hallgatói – államközi szerződés alapján – legalább fél vagy akár egy évet valamelyik oroszországi egyetem orosz nyelvi és kulturális közegében tanuljanak. Ezen még a propagandisztikus látszatok védelmére máskülönben sokat adó Brezsnyev-korszak illetékeseinek sem jutott eszükbe változtatni. Most? Egyre-másra érkeznek a hírek, hogy a szovjet egyetemek, mellesleg ma is érvényben levő szerződéseket rúgva föl, egyszerűen megtagadják a magyar diákok fogadását. Méghozzá éppen olyankor, amikor lassan csak a valóban mindenre elszántak, az orosz nyelv és kultúra dekonjunkturális szempontokkal nem törődő szerelmesei választják élethivatásukul az oroszt. Az elzárkózás okai? Szigorúan és kizárólag anyagiak: külföldi diákokat a szovjet egyetemek újabban csak „keményvalutás költségtérítés” ellenében fogadnak. Hogy az egykori „béketábor” országainak pénzneme esetleg azért (is) nem „elég „kemény”, mert évtizedekig épp a szovjet rendszerhez tartozás tette ezt számukra elérhetetlenné? – Ez akkor volt, most meg most van.

Más. Szinte egy időben a szabad utazások elé emelt mesterséges, adminisztratív és politikai akadályok megszűntével egy moszkvai vagy leningrádi utazás költségei olyan magasságokba szöktek, ami négyhavi-félévi pályakezdői átlagkeresetnek felel meg. Nem is szólva a szovjet szállodai árakról, melyeket a külföldieknek szintén keményvalutában kell kifizetniük. Egy éjszakáért egy alig közepes moszkvai szállodában a magyar utazótól szemrebbenés nélkül elkérhetik akár egész évre szóló valutakeretének az összegét.

Vagy: a közelmúltban értesültünk róla, hogy végérvényesen bezárja kapuit a moszkvai filmfesztivál. Amelyik még a szovjet „nyet”-politika legfagyosabb éveiben is tudott némi enyhületet csalni az egymással különben mereven farkasszemet néző „felek” orcájára. Az ok: lásd fentebb.

És a példák, sajnos, még hosszan sorolhatók. A számomra leginkább meghökkentő bennük a példátlan kicsinyesség. Ugyanis – ellentétben az energiahordozók árával vagy a csapatkivonásokkal járó költségekkel – a szovjet állam léptékeihez mérten mindezekben az esetekben bagónyi összegekről van szó. És talán még annyiról sem olyan arcpirító ügyekben, hogy például a szovjet fél tavaly hónapszámra nem teljesítette a saját lapjai kiadásának szerződésben vállalt költségtérítéseit, vagy „elfelejtette” átutalni a nálunk tanuló szovjet diákok ösztöndíjait. Kivált meghökkentő ez a pitiánerség, ha a mérleg másik serpenyőjére gondolunk: arra, hogy hosszabb távon az újabban divatos ökonomista rövidlátás mesterséges vesztegzárat emel a Szovjetunió és legközvetlenebb nyugati szomszédai közé.

Ha sokáig így megy tovább, megérhetjük még a napot, hogy osztrák, svéd, olasz „szovjetszakértők” szolgálatait kell igénybe vennünk, ha tájékozódni akarunk egy magyar termék esélyeiről a szovjet piacon.

Természetesen keményvalutáért.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon