Bármilyen vezetés állt is az elmúlt több mint hét évtizedben a szovjet állam élén, abban mind egyformák voltak, hogy adtak nemzetközi jó hírükre. Még a Nagy Terror legvadabb esztendeiben is fontosnak tartották, hogy pénzt, fáradságot nem kímélve propagálják „az, összes lehetséges világok e legjobbikának” legdemokratikusabb politikai intézményeit, a tömegművelődés sehol másutt és soha korábban nem is álmodott lehetőségeit, az orosz nyelvet és kultúrát. Még ha a „Nagy Testvér” fennhatósága alatt milliók vesztek is éhen, arra bőven futotta, hogy az „image-építés” végett idegen nyelvű rádióadók, újságok, folyóiratok százait tartsák fönn, bőkezűen gondoskodjanak olyan külföldi hírességek állampénzen való vendéglátásáról, utaztatásáról, mint H. G. Wells, André Gide, Louis Aragon, Henri Barbusse vagy a magyarok közül Nagy Lajos, Illyés Gyula. Kidobott pénz? Még ha akadnak is – mint André Gide –, akik esetében a túlbuzgó igyekezet a visszájára sült el, az eredmények egészükben ennek az ellenkezőjét bizonyítják: a többségnél valóban sikerült elérni, hogy ne lássák a fától az erdőt, hogy inkább elhiggyék a fröccsöntötten elébük tárt, áramvonalasított reklámképet, mint azt a lesújtó valóságot, aminek elfödésére az elébe emelt csicsás Patyomkin-homlokzat hivatott volt.
Így váltak még jellemükben feddhetetlenek is vagy végleg, vagy – Sinkó Ervintől Yves Montand-ig – átmenetileg önkéntes „utazó nagyköveteivé” egy olyan politikai berendezkedésnek, amelynek mindennapi hatalomgyakorlási módszereitől borzadállyal fordultak volna el – ha vették volna a fáradságot, hogy legalább tizedannyi egészséges bizalmatlansággal kapargassák meg a tetszetős fölszínt, mint amennyivel ezt saját hazájukban tenni nem voltak restek.
A „glasznoszty” ebben a tekintetben meghökkentő változást hozott. Paradox módon, miközben a szovjet tömegtájékoztatás még a visszatáncolási próbálkozásokkal együtt is korábban elképzelhetetlen nyíltsággal enged a propagandisztikus paravánok mögé bepillantani, aközben mesterséges akadályokat gördít azok elé, akik szeretnének pro és kontra elfogultságok nélkül, őszinte érdeklődéstől hajtva, a saját szemükkel-fülükkel meggyőződni az ország valóságos állapotáról. S ami ebben újabban egyre jobban gátolja őket, az már nem a politika emelte „vasfüggöny”, hanem egy orránál tovább nem látó „ökonokrata” szemlélet.
Több mint két évtizede általános gyakorlat volt, hogy a magyar egyetemek és főiskolák orosz szakos hallgatói – államközi szerződés alapján – legalább fél vagy akár egy évet valamelyik oroszországi egyetem orosz nyelvi és kulturális közegében tanuljanak. Ezen még a propagandisztikus látszatok védelmére máskülönben sokat adó Brezsnyev-korszak illetékeseinek sem jutott eszükbe változtatni. Most? Egyre-másra érkeznek a hírek, hogy a szovjet egyetemek, mellesleg ma is érvényben levő szerződéseket rúgva föl, egyszerűen megtagadják a magyar diákok fogadását. Méghozzá éppen olyankor, amikor lassan csak a valóban mindenre elszántak, az orosz nyelv és kultúra dekonjunkturális szempontokkal nem törődő szerelmesei választják élethivatásukul az oroszt. Az elzárkózás okai? Szigorúan és kizárólag anyagiak: külföldi diákokat a szovjet egyetemek újabban csak „keményvalutás költségtérítés” ellenében fogadnak. Hogy az egykori „béketábor” országainak pénzneme esetleg azért (is) nem „elég „kemény”, mert évtizedekig épp a szovjet rendszerhez tartozás tette ezt számukra elérhetetlenné? – Ez akkor volt, most meg most van.
Más. Szinte egy időben a szabad utazások elé emelt mesterséges, adminisztratív és politikai akadályok megszűntével egy moszkvai vagy leningrádi utazás költségei olyan magasságokba szöktek, ami négyhavi-félévi pályakezdői átlagkeresetnek felel meg. Nem is szólva a szovjet szállodai árakról, melyeket a külföldieknek szintén keményvalutában kell kifizetniük. Egy éjszakáért egy alig közepes moszkvai szállodában a magyar utazótól szemrebbenés nélkül elkérhetik akár egész évre szóló valutakeretének az összegét.
Vagy: a közelmúltban értesültünk róla, hogy végérvényesen bezárja kapuit a moszkvai filmfesztivál. Amelyik még a szovjet „nyet”-politika legfagyosabb éveiben is tudott némi enyhületet csalni az egymással különben mereven farkasszemet néző „felek” orcájára. Az ok: lásd fentebb.
És a példák, sajnos, még hosszan sorolhatók. A számomra leginkább meghökkentő bennük a példátlan kicsinyesség. Ugyanis – ellentétben az energiahordozók árával vagy a csapatkivonásokkal járó költségekkel – a szovjet állam léptékeihez mérten mindezekben az esetekben bagónyi összegekről van szó. És talán még annyiról sem olyan arcpirító ügyekben, hogy például a szovjet fél tavaly hónapszámra nem teljesítette a saját lapjai kiadásának szerződésben vállalt költségtérítéseit, vagy „elfelejtette” átutalni a nálunk tanuló szovjet diákok ösztöndíjait. Kivált meghökkentő ez a pitiánerség, ha a mérleg másik serpenyőjére gondolunk: arra, hogy hosszabb távon az újabban divatos ökonomista rövidlátás mesterséges vesztegzárat emel a Szovjetunió és legközvetlenebb nyugati szomszédai közé.
Ha sokáig így megy tovább, megérhetjük még a napot, hogy osztrák, svéd, olasz „szovjetszakértők” szolgálatait kell igénybe vennünk, ha tájékozódni akarunk egy magyar termék esélyeiről a szovjet piacon.
Természetesen keményvalutáért.
- Külföld [6]