Jevgenyij Popov: A körgyűrűn körbe-körbe
Van egy jó kis szocsa szó: MOKAGY.
A Romániai Belügyminisztériumnak három fő részlege volt: az Állambiztonság (vagyis a Szeku), a Dezinformáció Szolgálat és a Különleges Osztály.
Iliescu elnököt nemrég ismét azzal vádolták, hogy KGB-ügynök volt: eredetileg ezt a vádat 1990-ben azok a Ceausescu-hű pártaktivisták és szekusok dobták be a köztudatba, akik az 1989-es forradalom mítoszát próbálták sárba taposni, mondván, hogy nem forradalom, hanem szovjet érdekeket szolgáló puccs volt.
Szarajevóban születtem 1955-ben, jelenleg is ott élek. Tizenhat évesen kimentem Amerikába, ott jártam középiskolába. Hazatérésem után Szarajevóban beiratkoztam az elektrotechnikai egyetemre, nagyon érdekelt ugyanis a számítástechnika. Az egyetemet huszonegy éves koromra befejeztem, hamar megszereztem a doktori címet is, utána újból Amerika következett, ahol is a döntéshozatal számítógépes modellezéséről a managementre „nyergeltem át”. Egyszóval csupa olyasmivel foglalkoztam, amire itt és most senkinek sincs szüksége.
A politika sosem érdekelt.
Már tartott a háború, amikor Bosznia-Hercegovina miniszterelnök-helyettese lett. Mekkora mozgásterük maradt?
Amikor kitört a háború, én azon az állásponton voltam, hogy a kormányban csak azok a pártok kapjanak helyet, amelyek egy szuverén, demokratikus, többnemzetiségű Boszniáért harcolnak, nemzetközileg elismert határain belül. A kormány második embereként engem bíztak meg mindazzal, ami nem gazdaság és nem hadügy: vallás, tanügy, oktatás, tudomány, humanitárius ügyek szervezésével.
Elég nevetséges ugyan nagy erőfeszítések árán oda igyekezni, ahol éppen vagyunk, legyünk mégis jóhiszeműek. Egy elcsépelt jelszó is kifejezheti abbéli elhatározásunkat, hogy csatlakozni kívánunk az európai intézményrendszerhez, s ezen belül is mindenekelőtt az Európai Unióhoz. Csakhogy ezt nálunk automatikusan a Nyugathoz való közeledésként, még inkább hasonulásként szokás értelmezni, holott az EU regionálisan ennél mindig sokkal változatosabb volt.
…Ha én lengyel lennék, végtelenül gyűlölnék és megvetnék mindent, ami orosz. Mocskos kupleráj, a világ szemétdombja – és még ez akarja az egész Földet saját képére és hasonlatosságára formálni! S csak mert oroszok, ki nem állhatnám az orosz ellenzékieket, az örökös sirámaikat.
A lengyel–orosz viszonyt mindig is sajátos komplexusok terhelték. A lengyelek féltek Oroszországtól, lenézték, ám közben csodálták is. Alacsonyabbrendűnek tartották, meg voltak győződve róla, hogy a megerőszakolt orosz lélek törvényszerűen van az önkényuralom elviselésére kárhoztatva, ám közben rettegtek is e zsarnoki orosz állam erejétől és kíméletlenségétől. Féltek az orosz cárok ravasz és könyörtelen politikájától, amely Lengyelország felosztásához vezetett. Az orosz uralom a lengyelekből dühöt és megaláztatást váltott ki, ám ez szülte a konformizmus és az önfeladás ideológiáját is.
Van egy lengyel anekdota az egyszeri kislányról, akinek dolgozatot kellett írni a következő témáról: „Miért szeretem a Szovjetuniót?” Nem lévén biztos a válaszban, megkérdezte a mamáját: „Mondd, mama, miért szeretem a Szovjetuniót?” „Miket beszélsz” szólt az anyja „hisz azok gazemberek, senki sem szereti, mindenki gyűlöli őket!” Megkérdezte az apját. „Szamárságokat beszélsz” fortyant föl az apja „ezek megszálltak, elnyomnak minket, az egész világ gyűlöli őket”. Az egyre szomorúbb kislány föltette még a kérdést pár felnőttnek, de mindegyiktől hasonló szöveget hallott.
Bocsássa meg nekem az olvasó, de nem tudok objektíven és racionálisan beszélni a boszniai háborúról. Az utóbbi három évben annyi gyerekkönnyet, annyi nyomorék kiskölyköt, hontalant és meggyilkoltat láttam, hogy se erőm, se kedvem a semleges megfigyelő szerepét játszani. Azonkívül meg nagyon szeretném, ha megoszthatnám másokkal is azt az általános kiábrándultságot, amelyet a komfortját és örökkévalónak vélt biztonságát féltő világ közönye láttán most már az egész Bosznia érez. Biztosíthatom önöket, szó sincs örökkévaló biztonságról. Holnap az önök gyerekeiből is lehet áldozat.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét