Adam Michnik

Nyomtatóbarát változat

A lengyel–orosz viszonyt mindig is sajátos komplexusok terhelték. A lengyelek féltek Oroszországtól, lenézték, ám közben csodálták is. Alacsonyabbrendűnek tartották, meg voltak győződve róla, hogy a megerőszakolt orosz lélek törvényszerűen van az önkényuralom elviselésére kárhoztatva, ám közben rettegtek is e zsarnoki orosz állam erejétől és kíméletlenségétől. Féltek az orosz cárok ravasz és könyörtelen politikájától, amely Lengyelország felosztásához vezetett. Az orosz uralom a lengyelekből dühöt és megaláztatást váltott ki, ám ez szülte a konformizmus és az önfeladás ideológiáját is. De az oroszoknak is megvolt a saját lengyelkomplexusuk. A lengyeleket a szlávság árulóinak tartották, az Oroszország elleni jezsuita összeesküvés résztvevőit látták bennük.

Ez a beállítottság, ez a kölcsönös gyanakvás a háború után is fennmaradt. Lengyelország megszállása után a lengyelek újra a megalázó vereség és örökös frusztráció vegyes érzésével viszonyultak Szovjet-Oroszországhoz, melyben ismét csak az orosz győzelem csodálatával kevert félelem dominált. A lengyel passzív ellenállás lassan beletörődésre váltott. Az emberek megbékéltek az új „geopolitikai és geoszociológiai” helyzettel. A kommunizmus történeti szükségszerűségnek tűnt, a Szovjetunió pedig e szükségszerűség megvalósítására alkalmas eszköznek.

Az én korosztályom félt Oroszországtól, de nem akart kapitulálni saját félelme előtt. Folyton arra füleltünk, hallatszanak-e a totalitárius hatalom jege alól a szabadság szavai, Okudzsava és Viszockij dalaiban, Szaharov és Szolzsenyicin leveleiben, a belső ellenzék tiltakozásaiban boldogan fedeztük fel egy új Oroszország megjelenését. Bevallom, éppen a belső ellenzékieknek köszönhetem orosznyelv-ismeretemet. Annak, hogy mohón rávetettem magam Szolzsenyicin „Gulag”-jára, Brodszkij verseire. Nekik köszönhető, hogy az én korosztályom már mentes az oroszellenes komplexusoktól, hogy képesek vagyunk józanul elemezni, mi történik Oroszországban. Lehet, hogy szigorúak vagyunk, hisz lengyelek vagyunk, de nincs fanatikus fátyol a szemünkön.

---

Jól emlékszem a peresztrojka kezdetére. Lengyelország bizalmatlanul és óvatosan fogadta a körvonalazódó változásokat: nehéz volt elhinni, hogy abban az országban, amely nemrég még katonai intervencióval riogatta a lengyeleket, kicsírázhat a szabadság, lendületet vehet a reform. Bennem viszont, a glasznoszty jegyében nagy hirtelen felpezsdült orosz lapok híradásai láttán, egészen más kép alakult ki: bíráltak is eleget – még legközelebbi barátaim is – naiv optimizmusomért. Emlékszem első oroszországi utamra 1989 nyarán. Emlékszem a Borisz Jelcin részvételével zajló tüntetésre. Emlékszem a demokratákkal – Popovval, Afanaszjevvel, Sztarovojtovával és Szobcsakkal – folytatott beszélgetésekre. És emlékszem mindarra, ami később történt: krízisekre, konfliktusokra, az 1991-es puccsra, a kommunista párt felszámolására, a Szovjetunió szétesésére, Gorbacsov lemondására. Meg persze nem feledhető az sem, ami mindezt betetőzte: az orosz elnök csatája a Legfelsőbb Tanáccsal s a hírhedt radikális „jelcini megoldás”, amelyre oly nagy gusztusa támadt a mi elnökünknek is.

Ekkortájt következett be – s ezt minden habozás nélkül állítom – az áttörés a lengyel–orosz viszonyban. Lengyelország szuverén állammá vált; Lengyelországból kivonultak az orosz csapatok; feloszlott a Varsói Szerződés; Jelcin elnök feltárta a teljes igazságot a katyni gyilkosságról. Történelme során először tárgyalhatott a szabad Lengyelország a demokratikus Oroszországgal, első ízben beszélhettek szabadok a szabadokkal, egyenlők az egyenlőkkel. Mintha az orosz és lengyel demokraták legtitkosabb, de egyben legfantasztikusabb reményei teljesültek volna be.

Szeretem a demokratikus Oroszországot; gyűlölöm a despotikus és imperialista Oroszországot. Gyűlöltem a szovjet rendszert. És ebből a perspektívából ítélem meg most Oroszország mai politikáját. Borisz Jelcin, a kommunizmus lerombolója, valószínűleg többet tett a totalitárius birodalom felszámolásáért, mint bárki más. Ezért köszönet jár neki, a lengyelek köszönete is. Az íróasztalomon egy kődarabot őrzök Feliksz Dzerzsinszkij lerombolt moszkvai emlékművéből. Ledöntését követően néhány nappal jártam ott. Már félelem nélkül sétáltam a Lubjankán, a hírhedt KGB-központ környékén.

Ezért is figyelem egyre növekvő nyugtalansággal a jelenlegi orosz lengyelpolitika halálkanyarait. Borisz Jelcin retorikája egyre jobban emlékeztet ellenfelei – az orosz kommunisták, fasiszták, imperialisták – lózungjaira, akik pedig annyiszor titulálták Oroszország árulójának az elnököt, miközben az Oroszországgal szomszédos országokat kategorikusan „orosz érdekszférának” nyilvánították. Márpedig az a Jelcin elnök, aki fennen hirdeti: az orosz államnak kötelessége, hogy megvédje a más országokban élő orosz népességet, ha öntudatlanul is, de az orosz cárok birodalmi politikájának jól kitaposott útjára lép.

Mindez nem változtatja meg a tényt, hogy a lengyel politika vezérelve akkor is az Oroszországgal való állandó párbeszéd kell legyen. Bármilyen is az az Oroszország. Bármilyen is a retorikája: emlékeztessen akár az imperializmusra is. Ilyen szigorúak a lengyel geopolitika törvényei.

Lengyelországnak ugyanis továbbra is biztonságos határok között kell léteznie.

---

Minden lengyelnek jól a fejébe verték a leckét: Lengyelországnak nem kell ott lennie Európa politikai térképén, végül is e térképről Lengyelország egy egész évszázadon át hiányzott. Lengyelországra senkinek sincs szüksége – Lengyelország egyedül a lengyeleknek fontos. A tűzzel való felelőtlen játék tehát az állam érdekeinek semmibevételét jelenti.

Ebből a szempontból teljesen értelmetlen a vita arról, hogy 1945-ben Lengyelországot felszabadította vagy megszállta a Vörös Hadsereg. Míg egyeseknek megszállás volt, másoknak – felszabadulás. Ennyire különbözően gondolkodnak a lengyelek, s ezt a különbséget semmiféle parlamenti határozattal vagy államfői nyilatkozattal nem lehet felszámolni. Azt az új orosz retorikát viszont, amely a lengyel–orosz szerződés újratárgyalásának szükségességét hirdeti, a lengyeleknek egységesen kell értékelniük. S a lengyel egyetértésből nem lehet kirekeszteni sem a posztkommunista csoportokat, amelyek számára az 1945-ös év a felszabadulást jelenti, sem pedig azokat az egykori antikommunistákat, akik számára ez az év Lengyelország szovjetizálásának kezdete. E két tábornak egyetértésre kell jutnia az Oroszország-politikát illetően, úgy, hogy közben fenntartják eltérő önazonosságukat és eltérő történelmi emlékezetüket. Aki megtagadja a posztkommunistákkal való megegyezés lehetőségét e téren, az azt kockáztatja, hogy Moszkva karjaiba taszítja e politikai csoportokat. Így működik ugyanis a dolgok logikája.

---

Elismerem, mindig tartottam attól, hogy oroszellenes indulatok törnek ki Lengyelországban a kommunizmus és a Szovjetunió összeomlását követően. Boldogan ismerem be tévedésemet. A lengyelek okosan és józanul védekeztek a primitív oroszellenes érzelmekkel szemben. Az ezernyi, naponta Lengyelországban tartózkodó orosszal szemben semmilyen agresszív cselekményt nem észleltek. S ez jó.

És jó az is, hogy a radikális oroszellenes retorika a lengyel politikai élet margójára került. A „lengyel árulókról, oroszlakájokról” szóló szlogennek sokkal inkább feszélyező, mint lelkesítő hatása van. Felszínre kerültek a sztálini Oroszországban a lengyelek ellen elkövetett bűnök, ez azonban nem szolgált ürügyül az oroszellenesség felkeltéséhez. És ez jó. Jó lehetőséget ad egy józan és pragmatikus lengyel politikához.

Oroszország a vereséget szenvedett birodalom komplexusával küzd. Minden birodalom fájdalmak közt múlt ki. A brit birodalom véres etnikai-vallási háborúval fejezte be pályafutását Indiában. A francia birodalom az indokínai piszkos háború és az algériai nemzet elleni kegyetlen repressziók nyomán múlt ki. Hasonlóképpen érvényes ez az orosz birodalomra is: a drámai konfliktusok, az etnikai és vallási összetűzések ijesztőek – de részei a mai orosz valóságnak is. És ezzel a lengyel politikának számolnia kell. Az orosz birodalom még nem mondta ki az utolsó szót.

Vegyük például Belorussziát. Nemrég jártam elbűvölő fővárosában, mindig is csodáltam a belorusz írókat – Vaszil Bikovot, Szokrat Janovicsot – de semmiféle rokonszenv nem tehet vakká. A lengyeleknek látniuk kell, hogy Belorusszia demokratikusan megválasztott elnöke az Oroszországgal való legszorosabb szövetségre törekszik és fog törekedni. És ez nem csupán gazdasági és politikai „visszacsatlakozást” jelent, hanem Szovjet-Belorusszia tradícióihoz való kötődést is: amikor újra a szovjet címer az új belorusz állam jelképe; amikor újra az orosz Belorussziában a második hivatalos nyelv, várni lehet a russzifikációs törekvések további erősödését is.

Azt jelenti ez, hogy a belorusz posztkommunisták a nagyorosz érdekekkel azonosítják a belorusz államérdeket. És ez, érthető módon, sokkolja a lengyeleket. De következik belőle az is, hogy sürgősen újra kell definiálnunk együttélésünk stratégiáját azzal az Oroszországgal, amely közeli – a lehető legközelebbi – kapcsolatba került a belorusz állammal. Kénytelenek vagyunk ugyanis azt feltételezni, hogy ezt a politikai modellt Oroszország más országokkal szemben is alkalmazni fogja.

Ez vízválasztó lehet a lengyel posztkommunisták számára is: az Oroszországhoz és a lengyel szuverenitás alapelveihez való viszonyuk lesz ugyanis demokratikus szavahihetőségük legfőbb mércéje.

---

Nem véletlen, hogy az orosz birodalmi retorika a Csecsenföld elleni intervenciót követően keményedett be. Nem véletlen az sem, hogy a lengyel álláspont e beavatkozás kapcsán kezdettől fogva a lelkiismeret parancsa és a geopolitikai szükségszerűség között őrlődik.

Lengyel vagyok. Iskolai neveltetésemből fakadóan magamban hordozom a deportálások és kényszermunkatáborok, perek és börtönök emlékét. Nem tudom és nem is akarom ezeket elfelejteni. De saját emlékeim rabja sem akarok lenni. Meggyőződésem, hogy a Csecsenföldön folyó tömeges gyilkosságokra nincs felmentés. Megértem Alekszandr Szolzsenyicin tézisét, mely szerint a szuverén csecsen államnak semmiféle jövője nincs, a csecsenek azon joga viszont, hogy függetlenek legyenek Oroszországtól, számomra akkor is szent. Tudom azt is, hogy ha Csecsenföld elnyeri függetlenségét, akkor sem lesz demokratikus jogállam. Sokkal inkább a szovjet megszállás alól felszabadult Afganisztán sorsa vár rá: hosszan elnyúló véres belső konfliktusok. Az orosz támadás elítélésekor érdemes erre is emlékezni.

Az orosz demokratákat egyre gyakrabban keríti hatalmába a vereség keserű érzése. Lelkiismeretükkel elszámolva felidézik, hogy ők maguk voltak azok, akik Jelcint éltették s akik a demokratikus tábor vezérének tették meg őt. „Jelcin uralkodásának néhány éve alatt – írja Afanaszjev, a peresztrojka fő ideológusa – végleg visszatért ahhoz a réteghez, ahhoz a nómenklatúrához és bürokratikus apparátushoz, amelyből vétetett. Jelcin választott és egyre inkább jobbra tolódott.” Oroszországban a jelenleg uralkodó rendszer valóban a „nómenklatúra-kapitalizmus”, s nehéz tagadni, hogy ez nem diktatúra. Jelcin, akár a posztkommunista korszak többi karizmatikus vezetője, nem mentes a tekintélyelvűségtől. A furcsa kor furcsa rendszert eredményezett: az állampolgári szabadság, a jogállam demokratikus intézményei, valamint a piacgazdaság mechanizmusai szívósan továbbélő antidemokratikus hajlammal párosulnak. Ez magyarázza Jelcin erejét és gyengeségét, populizmusát és ingadozását egyaránt. Jelcin, mint tavaly megjelent visszaemlékezéseiből kiderül, tudatosan választotta a „félelmetes vezér” imidzsét: „Félelmetes Jelcint akartok? Tessék, itt vagyok, féljetek!” S ma ezt gesztust a NATO felé igyekvő országokkal szemben ismétli meg: „Tessék, itt van nektek egy Jelcin, akitől félhettek.”

Jelcin NATO-bővítéssel kapcsolatos álláspontja nem következetes. Még idén februárban, a washingtoni tárgyalásokon is olyan feltételeket fogalmazott meg az orosz fél, amelyek mellett Oroszország számára elfogadható lehetne a NATO bővítése: egyrészt az Észak-atlanti Szövetség új országaiba nem kellene atomfegyvert telepíteni; másrészt ezeken a területeken nem kellene nyugati katonai egységeket állomásoztatni. Később viszont Jelcin alapjaiban kritizálta ezt az álláspontot, és megismételte Oroszország NATO bővítéssel szembeni kemény és kategorikus vétóját. Ez lengyel szempontból a szuverén lengyel döntések szférájába való durva beavatkozást jelenti.

Miért akar Lengyelország a NATO és az Európai Unió tagja lenni? Azért, mert ez jelenti számunkra a nyugati civilizációt, ez jelenti a piacgazdaságot, a parlamentáris demokráciát, a jogrendet. De ha Lengyelország belép a NATO-ba, az egyben Közép-Európa stabilitását is jelenti. A balkáni és a kaukázusi pokol után már senki sem kezelheti könnyedén egy „szláv pokol” kockázatát. Lengyelország NATO-tagsága viszont minimálisra csökkenti ezt a veszélyt.

Miért nem akarja Oroszország, hogy Lengyelország NATO-tag legyen? Mert Oroszország tekintélyes világhatalom akar lenni, mellyel mindenki számol. Oroszország azonban „ideológiai vákuumba” került: a kommunista ideológia helyén ma nagy fekete lyuk tátong. Ezt a fekete lyukat ma a legkülönbözőbb módokon próbálják betöltetni: az egyik az imperialista és nacionalista retorika.

Oroszország világhatalmi státusának elérése, az új birodalom kiépítése „jelenleg csaknem hivatalos programja az orosz politikának” – írja másutt Afanaszjev. „A következményeket könnyű belátni; a reformok esélyét megint hosszú évekre eltemetik, s Oroszország újra arra kényszerül, amire az elmúlt évtizedekben: hogy erős hadsereggel fenyegesse a világot.” Ebből viszont az következik, hogy Lengyelországnak törekednie kell a NATO gyors kiterjesztésére. Az idő ugyanis a nagyorosz nacionalistáknak dolgozik. Ha ma kellene dönteni Németország egyesítéséről, az orosz kormány soha nem adná beleegyezését. Nem csekély politikai intuícióról tett tehát tanúbizonyságot Helmut Kohl, amikor olyan erőszakosan sietette az egyesítést.

Abban persze nem lehetünk biztosak, hogy Lengyelország az Észak-atlanti Szövetség tagja lesz. De az biztos, hogy ez a legjobb forgatókönyv Lengyelország számára, s hogy a bővítés csak gyors ütemben valósítható meg. Mert máskülönben Oroszország egyre több követeléssel áll elő, egyre élesebben tiltakozik. A Nyugat pedig fél Oroszországtól; de szüksége van rá mint a Független Államok Közösségének csendőrére.

A Nyugat ugyanis realista és egoista. Látva saját balkáni gyengeségét, katonáit nem akarja a Kaukázusba küldeni.

Lengyelországnak nagyon szűk mozgástere van. Lengyelország ugyanis Oroszország és Németország között fekszik. Jó, hogy Oroszország már nem totalitárius állam, jó az is, hogy Németország az Európai Unió és a NATO tagja. De Lengyelország számára Németország továbbra is Németország, Oroszország pedig Oroszország marad. A magára hagyott Lengyelország pedig mindig ki van téve egy baljós lengyelellenes koalíció kockázatának. Ezért Lengyelország nem maradhat egyedül.

Ha fiaskóval végződik a NATO-bővítés, és Lengyelország nem lesz NATO-tag, a lengyelek arra kényszerülnek, hogy szövetségre lépjenek az orosz birodalommal. Lengyelország oroszpárti politikára lesz kárhoztatva. A lengyeleknek tehát nagyon is oda kell figyelniük mindarra, ami a világban történik. És meg kell értetniük nyugati partnereikkel saját nézőpontjukat.

„Az egykori birodalom nem tűnik el nyomtalanul. Újabb kataklizmák elé állít bennünket. Új harcosokat, új fanatikusokat, és váll-lapos vagy váll-lap nélküli új vezéreket szül. A birodalom megbosszulja saját halálát. Hogyan védekezzünk egy ilyen politikai Csernobillal szemben?” – kérdezte néhány évvel ezelőtt maga Borisz Jelcin. Az én válaszom ma is ugyanaz: a legfontosabb, hogy Oroszország ne az imperialista, hanem a békés, a demokratikus fejlődési utat válassza. Hogy lemondjon „a fél világ uralkodója” tradicionális szerepéről, a nyugati civilizációval való fegyveres rivalizálásról, a világcsendőr szerepéről. És ezzel csak Borisz Jelcin néhány évvel ezelőtti szavait ismételem. Azt kívánom Oroszországnak, azt kívánom Lengyelországnak, hogy Borisz Jelcin maradjon hű e kijelentéséhez.

(Gazeta Wyborcza, 1995. április 22–23.
Fordította: Tálas Péter)

• Külföld