Viktor Jerofejev

Nyomtatóbarát változat

…Ha én lengyel lennék, végtelenül gyűlölnék és megvetnék mindent, ami orosz. Mocskos kupleráj, a világ szemétdombja – és még ez akarja az egész Földet saját képére és hasonlatosságára formálni! S csak mert oroszok, ki nem állhatnám az orosz ellenzékieket, az örökös sirámaikat. Azt mondanám nekik, ha van egy kis eszük, és nem olyanok, mint a többi orosz, rögtön otthagyják Oroszországot, nem kunyerálnak se segítséget, se sajnálkozást.

Ha én lengyel lennék, én bizony megkérdezném az oroszokat, miért tartják magukat olyan fene nagy nációnak, s kezelik le még a japánokat is, pedig még egy rendes tévékészüléket se tudnak összeszerelni, közben meg kaviáron kívül semmi egyebük?! Majd megnézném én, mit felelnek erre!

Ha én lengyel lennék, annak se dőlnék be, amit a nagy orosz írókról regélnek. Ugyan már! Puskin csupa alávalóságokat hordott össze a lengyelekről, Gogol szidta őket, mint a bokrot, Dosztojevszkij meg? Nahát, ő aztán végképp a nagyorosz fensőbbség meg despotizmus szócsöve volt, mocskolta folyton a lengyeleket. Egyedül tán Herzen volt nulla ebben, meg tán de Coustin márki. Ha én lengyel lennék, lefordíttatnám lengyelre Coustin márki összes oroszellenes levelét, és lengyel süldőlányok közt osztogatnám konfirmálásuk napján, s ha én lengyel lennék, az abortuszt is tiszta orosz találmánynak kiáltanám ki.

Ha én lengyel lennék, hülyeségnek tartanám a peresztrojkájukat, mert tudnám az elejétől fogva, hogy nem az oroszok szabadították fel magukat öntudatosan a kommunizmus igája alól, hanem magától omlott össze az egész az amerikaiak nyomására, s most, ha én lengyel lennék, tenyeremet dörzsölném az orosz káosz tombolását látva.

Ha én lengyel lennék, kárörvendve nézném, mit töketlenkedik össze a csecseneknél a dicső orosz hadsereg, és meg lennék róla győződve, hogy csak tetteti a gyengeségét, saját katonáit mészárolja le, hogy elaltassa az én lengyel éberségemet. Ha viszont nem egyszerű lengyel lennék, hanem maga a lengyel elnök, nemcsak a NATO-ba kéredzkednék be mindenáron, hanem még arra is rávenném az amerikaiakat, hogy telepítsenek nálam atomrakétákat: csak hadd féljenek tőlünk megint az oroszok, mint a XVII. században.

Ha én lengyel lennék, egykönnyen bebizonyítanám az oroszoknak, hogy lelketlen, ostoba állatok, akiknek még saját történelmükről sincs fogalmuk. Orruk alá dörgölném, hogy még öt százalékuk se tudja, mi az, hogy Katyn s mi történt ott, még mindig azt hiszik, a németek műve volt az egész.

Ha én lengyel lennék, azt gondolnám, az oroszok egyébbel se foglalkoznak, csak Lengyelországgal. A hülyék, gondolnám, mennyi egyéb dolguk lenne, s csak rajtunk törik a fejüket. Hogy hogyan tudnának bennünket ismét meghódítani.

Ha én lengyel lennék, s lenne egy lányom, akinek az az őrült ötlete támadna, hogy egy oroszhoz megy férjhez, azt mondanám neki, még az is jobb, ha némettel házasodsz, vagy, ha legrosszabb esetben, zsidó lesz a férjed.

Ha én lengyel lennék, és én lennék a Zicie Warszawy főszerkesztője, megtiltanám, hogy akár csak az időjárás-jelentésben is szerepeljen Moszkva – lengyeleknek még ennyit se érdemes tudni róla…

Egyszóval, kevés olyan „hasztalan vágy” van, mint az „orosz–lengyel párbeszéd”. Reménytelen ügy, csak a zsákutca feneke látszik. Jobb lenne tán hallgatni, s nem szólni egymáshoz, hisz még közös nyelv sincs. A lengyel elvont kartéziánus nyelven beszél, érdekeit világosan megfogalmazva, míg az orosz az „eleven élet” mindent befogadó tartályába ömleszti az összes létező ellentmondást, az érdekeket pedig eleve negligálja egyfajta „egyetemes értelem” nevében. Az orosz a lengyel mentalitást idegesítően pragmatikusnak tekinti, a lengyelek szerint viszont az orosz szellem hanyag, szétfolyó és gyanúsan „totalizáló”.

Valójában két, teljesen eltérő kulturális és civilizációs típusról van szó, amelyek annál idegenebbek egymástól, mennél közelebb vannak egymáshoz térbelileg. A dolgot csak tovább bonyolítja, hogy az orosz nem homogén kulturális típus, csak nagy erőszaktétel árán lehet egységes orosz mentalitásról beszélni.

Az egységes orosz mentalitás hiánya persze nem jelenti azt, hogy hiányzik az orosz államiság tudata is, melyet kívülről nagyon is jól lehet az „orosz szellem” alappilléreként, az orosz ember alapvető fogódzójaként számon tartani. A lengyeleket mint nemzetet hidegen hagyja, milyen belső problémák gyötrik az oroszokat: nekik elég, ha tudják, hogy Oroszország mint állam nem működik, nem prosperál. Undorral fordulnak el tőle már csak azért is, mert Oroszország tette tönkre Lengyelországot mint országot, mint mítoszt, mint kultúrát. Az orosz nekik csak egy utolsó rongy, egy „cafat”, élhetetlen és életképtelen senki: s ez ellen nincs apelláta. Nem vonható vissza, nem cáfolható. Nem módosítja ezt a képet az se, ha valaki netán egy „jó oroszt” talál; a pozitív bizonyíték rögtön ellentmondásba kerül az alapképlettel, s legfeljebb csak egy legyintéssel oldható fel lélektanilag: „úgyse hiszem el, hogy maga is orosz”. Ez a bók óriási kitüntetés egy lengyel szájából, nagyon nehéz rászolgálni.

Egy lengyel ruszofil? Ugyan, tiszta perverzió lenne.

Bezzeg az oroszok! Az évszázadok során a szlavofilektől kezdve jóval vonzóbb képet alakítottak ki maguknak a lengyelekről, mintegy ellensúlyozva a kincstári orosz, negatív lengyelképet: Bergyajev például a „lengyelség” oly csábító konstans elemeként az individualizmust és a magasabb rendű civilizációs típust jelölte meg.

Ez a lengyel imidzs a hruscsovi olvadás és a Solidarnost győzelme közötti időszakban különösen nagy népszerűségre tett szert Oroszországban: egy egész nemzedék fogadta extatikus rajongással a lengyelek által közvetített nyugati értékeket, a mozit, a színházat, a dzsesszt. Az oroszok Lengyelországban a Nyugatot pillantották meg, ugyanakkor rokonszenvesnek találták humorát, iróniáját, vagányságát. Minden orosz szépség azt állította, hogy lengyel volt a dédanyja, s a misztikus lengyel dédanya csakhamar a rafinált szépség, sőt az arisztokratizmus szinonimája lett.

Csak hát ma már mindez a múlté. Lengyelország senkit nem érdekel már. A Nyugat már közvetlenül is szóba áll Oroszországgal, az oroszok Lengyelország iránti viszonzatlan szerelme ugyan néha kicsit sajgó, de amúgy legfeljebb köznapi érzelem már. Amikor a lengyelek politikai önállóságukat féltve ejtenek el aggódó szavakat, az orosz válasz csupán fölényes vállrándítás: „Ugyan minek kellene nekünk Lengyelország?” Az „újoroszok” különben is allergiások az egész Kelet-Európára, ingerülten minősítve „másodrendű”-nek, a valaha romantikus lengyelkép babusgatása helyett pedig csak ennyit mondanak lekezelően: „hülye kis lengyelek”.

Ha Oroszország politikailag nem megy végleg tönkre és lábra áll a gazdasági élete (ami nagyon is lehetséges), akkor az oroszok már a következő század legelején olyan fölényesen bánnak a lengyelekkel, mint most a bolgárokkal. És Oroszországnak ez nagyon jól fog esni. Mint az eldobott szerető, aki meggazdagodva, megerősödve, újra világnagyságra téve szert, megpillantja imádata egykori tárgyát, aki most új férje oldalán éldegél szolidan, csendesen, az egykori izgalmak után sóvárogva…

(Moszkovszkije Novosztyi, 1995. június 15.
Fordította Kiss Ilona)

• Külföld