Szentesi György

Nyomtatóbarát változat

A nukleáris fegyverkezési verseny kezdőpontja 1945, az amerikai atomfegyver megszületése. A második világháborút követő időszakban a saját történelmi szerepét s valódi lehetőségeit messze túlértékelő sztálini Szovjetunió, egy hamis ideológia alapján, világhatalmi szerepkörbe kényszerítette önmagát, s a „szocialista világrendszer” központjaként fegyverkezési versenybe kezdett egykori szövetségeseivel, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal.

Hadászati támadófegyverek


A fegyverkezési verseny deklarált célja egy olyan katonai erőegyensúly megteremtése volt, mely kellő védelmet nyújt az „agresszív imperializmus” erőivel szemben. A valóságos célkitűzés persze egy olyan szovjet erőfölény létrehozása volt, mely a nemzeti forradalmak támogatásával lehetővé tette volna a sztálinista jellegű „szocializmus” világméretű győzelmét.

Ezt az erőegyensúlyt annak ellenére sem sikerült megvalósítani, hogy a hagyományos erők területén a Szovjetunió és szövetségesei létszám és fegyverzet tekintetében jelentős (de semmire sem jó) mennyiségi fölénybe kerültek, miközben ugyanakkor évtizedes volt az elmaradásuk a minőség, a műszaki színvonal, valamint a katonai gondolkodásmód területén.

A volt Szovjetunió csak egyetlen – meghatározó – területen ért el lényegi egyensúlyt amerikai ellenfelével szemben: a legfontosabbnak számító, leginkább pusztító hatású, legmesszebbre célba találó atomfegyverek, a hadászati támadófegyverek tekintetében. A hadászati támadófegyverek valódi története az atomtöltetek hordozására alkalmas, földi körülmények között gyakorlatilag korlátlan hatótávolságú ballisztikus rakéták kifejlesztésével kezdődött, az 1950-es évek vége felé, az 1960-as évek első felében.

A ballisztikus rakéta-atomtöltet kombinációból álló fegyverrendszerrel egy olyan minőségileg új támadóeszköz született, melynek célmegközelítési átlagsebessége tizenötször-hússzor nagyobb a bombázó repülőgépekénél, s ilyenformán – tömeges támadásuk esetén – leküzdésük, az ellenük való védekezés reménytelen, mindmáig megoldatlan, megoldhatatlan vállalkozás.

A Szovjetunió maximálisan kihasználta ebben a minőségileg újfajta, egyértelműen abszolútnak számító támadófegyverben rejlő lehetőségeket. Az Egyesült Államok mögött szinte minden téren (háttéripar, gazdaság, műszaki fejlettség, társadalom) sokkal kisebb kapacitású „agyaglábú óriás” képes volt az amerikaiakéval megegyező fenyegetést, pusztító hatást képviselő, atomtöltetű rakétaállományt létrehozni, részint szárazföldi silókban, részint hatalmas vízkiszorítású atom-tengeralattjárók fedélzetén.

Igaz, a szovjet rakéták nagyobbak, nehezebbek, pontatlanabbak voltak amerikai társaiknál, de azokéval megegyező módon gyorsan elindíthatók (nyomban az ellenséges támadás észlelése után), repülés közben megzavarhatatlanok, leküzdhetetlenek, s veszélyességüket még az is fokozta, hogy pontatlanságuk miatt rendszerint az amerikaiakénál jóval nagyobb hatóerejű atomtöltetekkel szerelték fel őket.

Erőegyensúly-tárgyalások


Az 1960-as évek második felére, így – az amerikai katonai gondolkodásmód számára mindmáig nehezen elfogadható módon – létrejött egy, voltaképpeni szovjet szándékokkal is ellentétes erőegyensúly, melyben már akkor sem volt igazán szerepe a mennyiségnek, hiszen az 1960-as, 1970-es évek fordulójára mindkét fél az indokoltnál jóval nagyobb mennyiségű hadászati fegyvert halmozott fel.

A felek eredeti szándéka ellenére kialakult hadászati erőviszony kiegyenlítettségét – a szovjet–amerikai hadászati erőegyensúly létrejöttét – az abszolút fegyvernek számító atomtöltetű ballisztikus rakétaállományon kívül két fontos technikai tényező segítette elő.

Az egyik, hogy bár a rakéták elleni védelmet még megközelítőleg sem sikerült megoldani, sikerrel járt az első csapásra elindított rakéták gyors és biztonságos észlelésére szolgáló eszközrendszerek fejlesztése. A magas földkörüli pályán keringő, kizárólag a rakéták indításának figyelésére szolgáló műholdak a nagy hatótávolságú rakéták elindítását követő 1-2 percben biztonsággal jelzik a támadást.

Ezzel egy időben a ballisztikus rakéták számottevő hányadát alkalmassá tették a riadóstartra, vagyis az ellenséges rakétatámadás észlelését követő gyors, még elpusztításukat megelőző indításra.

Mindezek eredményeként bár mindkét fél képes az első csapásra, s e csapás kivédhetetlen, képtelen megakadályozni a megtámadott válaszcsapását, melynek hatása ugyancsak kivédhetetlen. A csapásváltás így mindkét félnek helyrehozhatatlan károkat okoz, és világméretű környezeti katasztrófát eredményez. Leegyszerűsítve tehát: aki támad, az másodikként pusztul el, de mindenképpen elpusztul.

Mindezeket felismerve ültek le a két szuperhatalom képviselői 1969-ben, hogy a hadászati támadófegyverek korlátozásáról tárgyaljanak, s alkották meg még a Brezsnyev-időszakban a két fél számára csak mennyiségi plafont és némi minőségi korlátot jelentő SALT–I (1972) és SALT–II (1979) egyezményeket.

E területen igazi áttörést Gorbacsov 1986. évi hatalomra kerülése s az általa képviselt új katonai gondolkodásmód jelentette. Gorbacsov kétségbevonhatatlanul nagy érdeme, hogy felismerte az atomháború megvívhatatlanságát, értelmetlenségét. 1988-ban aláírta a közepes és a rövidebb hatótávolságú atomfegyverek felszámolásáról intézkedő amerikai–szovjet szerződést (mely az óta már maradéktalanul megvalósult), s 1991. július végén pedig a szovjet és az amerikai hadászati támadófegyverek első igazi és jelentős csökkentését meghatározó START-megállapodást, mely igen jó alapot szolgáltatott a még további igen jelentős mérséklést kimondó, mostani START–2 számára.

A START–2 oka

A korábbi konzervatív szovjet katonai vezetés már a START–1 előírásait, a töltetek 40%-os és a hordozók 30%-os csökkentését sem támogatta. Okkal vetődik fel a kérdés, hogy születhetett meg a START–2 még a START–1 életbe lépését megelőzően, s hogyan egyezett bele az orosz politikai vezetés a töltetek és a hordozók további 40–50%-os csökkentésébe.

Nem kétséges, a fő okot a Szovjetunió megszűnése jelentette, s egyben az is, hogy az új amerikai–orosz viszony s ezen belül a katonai szembenállás is minőségileg különbözik az egykori Szovjetunió s az Egyesült Államok kapcsolatától.

A katonai szembenállás megszűnése, a nagyhatalomként mégiscsak megmaradó Oroszország világpolitikai szerepének mérséklődése s az ideológiai alapú fenyegetettségérzés fokozatos csökkenése (s remélhetően minél gyorsabb eltűnése következtében) az orosz vezetés ráébredt, hogy e fegyverek nagyarányú felszámolása közép- és hosszú távon jelentősen csökkenti az államköltséget, ugyanakkor növeli a biztonságot.

Az amerikaiak számára a START–2 semmiféle problémát nem okoz, hiszen a megmaradó mennyiség is bőségesen elegendő, még egy Oroszországban esetleg végbemenő, a világ számára kedvezőtlen konzervatív fordulat esetén is a teljes egyenlőség fenntartására. Az Egyesült Államok hadászati támadófegyvereit soha nem kívánta helyi konfliktusokban felhasználni. Ezek alkalmazása sem Grenadában, sem Irakban, sem pedig most Szomáliában nem került szóba.

Ilyenformán tehát az Egyesült Államok számára is egyértelmű a fenntartási és fejlesztési kiadások mérséklődése, még annak tudatában is, hogy az orosz atomfegyver-rendszerek biztos és biztonságos felszámolása csakis amerikai anyagi, technikai, technológiai segítséggel oldható meg.

Nem kétséges, hogy a START–2 gyors kidolgozásában döntő szerepe volt a közepes és a rövidebb hatótávolságú atomfegyverek felszámolását előíró, valamint a START–1 szerződésben kialakított ellenőrzési mechanizmus adaptálásának.

A START–2 megállapodás fontos előírása, hogy fel kell számolni az amerikaiak által leginkább destabilizáló hatásúnak tartott szárazföldi rakétákhoz használt többtöltetű fejrészeket, valamint az oroszok összes RSZ–20 (SS–18) típusú nehézrakétáját.

A 2003-ra megmaradó 3000–3500 darab hadászati atomtöltet még mindig hatalmas pusztító és elrettentő erőt képvisel, így sem Oroszországnak, sem pedig az Egyesült Államoknak nincs igazán erkölcsi alapja, hogy a többi deklarált atomhatalomtól – Nagy-Britanniától, Franciaországtól és Kínától – elvárja atomfegyvereik csökkentését.

A START–2 értéke a nemzetközi biztonság növelése szempontjából önmagában is kétségtelen. A két szerződő fél kapcsolatának javulását azonban akkor értékelhetjük reálisan, ha visszatekintünk 1983 decemberére, amikor az akkori szovjet külügyminiszter, Gromiko, a szovjet–amerikai viszonyt jellemezve kijelentette: „Megszűnt a tárgyalások alapja.”

Nem kétséges, hogy a Szovjetunió megszűnte óriási lehetőségeket teremt a tömegpusztító fegyverek radikális csökkentésére. Csak emlékeztetőként: több mint húszesztendős megfeszített tárgyalások után januárban aláírják a vegyi fegyverek teljes eltiltását és a felhalmozott készletek megsemmisítését kimondó nemzetközi szerződést. Már látszik a következő: az Egyesült Államok és Oroszország kisebb jelentőségű, úgynevezett harcászati atomfegyvereinek radikális csökkentése. Hiszen ezekből ma még mindkét katonai nagyhatalom 10 000-nél többet tart szolgálatban.

• Külföld