Van egy jó kis szocsa szó: MOKAGY.

Iliescu elnököt nemrég ismét azzal vádolták, hogy KGB-ügynök volt: eredetileg ezt a vádat 1990-ben azok a Ceausescu-hű pártaktivisták és szekusok dobták be a köztudatba, akik az 1989-es forradalom mítoszát próbálták sárba taposni, mondván, hogy nem forradalom, hanem szovjet érdekeket szolgáló puccs volt.

Már tartott a háború, amikor Bosznia-Hercegovina miniszterelnök-helyettese lett. Mekkora mozgásterük maradt?

Amikor kitört a háború, én azon az állásponton voltam, hogy a kormányban csak azok a pártok kapjanak helyet, amelyek egy szuverén, demokratikus, többnemzetiségű Boszniáért harcolnak, nemzetközileg elismert határain belül. A kormány második embereként engem bíztak meg mindazzal, ami nem gazdaság és nem hadügy: vallás, tanügy, oktatás, tudomány, humanitárius ügyek szervezésével.

Elég nevetséges ugyan nagy erőfeszítések árán oda igyekezni, ahol éppen vagyunk, legyünk mégis jóhiszeműek. Egy elcsépelt jelszó is kifejezheti abbéli elhatározásunkat, hogy csatlakozni kívánunk az európai intézményrendszerhez, s ezen belül is mindenekelőtt az Európai Unióhoz. Csakhogy ezt nálunk automatikusan a Nyugathoz való közeledésként, még inkább hasonulásként szokás értelmezni, holott az EU regionálisan ennél mindig sokkal változatosabb volt.

…Ha én lengyel lennék, végtelenül gyűlölnék és megvetnék mindent, ami orosz. Mocskos kupleráj, a világ szemétdombja – és még ez akarja az egész Földet saját képére és hasonlatosságára formálni! S csak mert oroszok, ki nem állhatnám az orosz ellenzékieket, az örökös sirámaikat.

A lengyel–orosz viszonyt mindig is sajátos komplexusok terhelték. A lengyelek féltek Oroszországtól, lenézték, ám közben csodálták is. Alacsonyabbrendűnek tartották, meg voltak győződve róla, hogy a megerőszakolt orosz lélek törvényszerűen van az önkényuralom elviselésére kárhoztatva, ám közben rettegtek is e zsarnoki orosz állam erejétől és kíméletlenségétől. Féltek az orosz cárok ravasz és könyörtelen politikájától, amely Lengyelország felosztásához vezetett. Az orosz uralom a lengyelekből dühöt és megaláztatást váltott ki, ám ez szülte a konformizmus és az önfeladás ideológiáját is.

Van egy lengyel anekdota az egyszeri kislányról, akinek dolgozatot kellett írni a következő témáról: „Miért szeretem a Szovjetuniót?” Nem lévén biztos a válaszban, megkérdezte a mamáját: „Mondd, mama, miért szeretem a Szovjetuniót?” „Miket beszélsz” szólt az anyja „hisz azok gazemberek, senki sem szereti, mindenki gyűlöli őket!” Megkérdezte az apját. „Szamárságokat beszélsz” fortyant föl az apja „ezek megszálltak, elnyomnak minket, az egész világ gyűlöli őket”. Az egyre szomorúbb kislány föltette még a kérdést pár felnőttnek, de mindegyiktől hasonló szöveget hallott.

A franciák idén igazán kiválasztották magukat. A kétfordulós elnökválasztás után néhány héttel tartották meg a helyhatósági választásokat szintén két fordulóban, június 11-én és 18-án. A részvételi arány 65 százalék körül járt, amitől a franciák fintorogtak, mi pedig irigyeltük őket…

A helyhatósági választásokon már nyoma sem volt a Chirac-effektusnak. A jobboldali pártszövetség nem tudta kiszorítani a baloldalt a városok és megyék vezetéséből, mint ahogy a megelőző évek választásain kiszorította őket a parlamentből és az elnöki palotából.

Miből gondolja a kedves olvasó, hogy Csecsenföldön tényleg háború van? Mitől olyan biztos benne, hogy tényleg lőnek, tényleg embert ölnek? Hogy az újságok is…? Ugyan már, marhaság. Mindenki tudja, hogy az újságoknál csak úgy hemzsegnek a zsidók, hazafiatlan kutyák, kémek, politikai prostituáltak. Fényképek? Még nagyobb baromság! Csupa kollázs, montázs, technikai trükk! Videofelvételek? Ugyan, mindent meg lehet „rendezni”. Egy komputer kell hozzá, és már ripsz-ropsz, kész is – tűzpárbaj, helikoptervadászat, minden ami kell…

Egyszóval, Csecsenföldön nincs háború.

Hajszálpontosan öt óra volt. A miniszterelnöki rezidencia zárt hátsó udvarában – a Rózsakertben – összegyűlt tudósítók ezt anélkül is tudták, hogy órájukra pillantottak volna, mert a Whitehall felől odahallatszott, ahogy a lovas testőrök laktanyájának tornyában megkondult a harang. John Major brit kormányfő – felesége, Norma kíséretében – kilépett a rezidencia erkélyére, lesietett a lépcsőn, és indult a mikrofonhoz.

Annyi találgatás folyt az elmúlt hetekben a miniszterelnök meggyengült pozíciójáról, hogy a tudósítók kormányátalakítás bejelentését várták.