Skip to main content

Külföld

Budapesti beszélgetés Zlatko Lagundzijával, Bosznia-Hercegovina volt miniszterelnök-helyettesével, a Boszniai Szociáldemokrata Párt alelnökével


Már tartott a háború, amikor Bosznia-Hercegovina miniszterelnök-helyettese lett. Mekkora mozgásterük maradt?

Amikor kitört a háború, én azon az állásponton voltam, hogy a kormányban csak azok a pártok kapjanak helyet, amelyek egy szuverén, demokratikus, többnemzetiségű Boszniáért harcolnak, nemzetközileg elismert határain belül. A kormány második embereként engem bíztak meg mindazzal, ami nem gazdaság és nem hadügy: vallás, tanügy, oktatás, tudomány, humanitárius ügyek szervezésével.



Iliescu elnököt nemrég ismét azzal vádolták, hogy KGB-ügynök volt: eredetileg ezt a vádat 1990-ben azok a Ceausescu-hű pártaktivisták és szekusok dobták be a köztudatba, akik az 1989-es forradalom mítoszát próbálták sárba taposni, mondván, hogy nem forradalom, hanem szovjet érdekeket szolgáló puccs volt.


Van egy jó kis szocsa szó: MOKAGY.


Miből gondolja a kedves olvasó, hogy Csecsenföldön tényleg háború van? Mitől olyan biztos benne, hogy tényleg lőnek, tényleg embert ölnek? Hogy az újságok is…? Ugyan már, marhaság. Mindenki tudja, hogy az újságoknál csak úgy hemzsegnek a zsidók, hazafiatlan kutyák, kémek, politikai prostituáltak. Fényképek? Még nagyobb baromság! Csupa kollázs, montázs, technikai trükk! Videofelvételek? Ugyan, mindent meg lehet „rendezni”. Egy komputer kell hozzá, és már ripsz-ropsz, kész is – tűzpárbaj, helikoptervadászat, minden ami kell…

Egyszóval, Csecsenföldön nincs háború.



A franciák idén igazán kiválasztották magukat. A kétfordulós elnökválasztás után néhány héttel tartották meg a helyhatósági választásokat szintén két fordulóban, június 11-én és 18-án. A részvételi arány 65 százalék körül járt, amitől a franciák fintorogtak, mi pedig irigyeltük őket…

A helyhatósági választásokon már nyoma sem volt a Chirac-effektusnak. A jobboldali pártszövetség nem tudta kiszorítani a baloldalt a városok és megyék vezetéséből, mint ahogy a megelőző évek választásain kiszorította őket a parlamentből és az elnöki palotából.



Van egy lengyel anekdota az egyszeri kislányról, akinek dolgozatot kellett írni a következő témáról: „Miért szeretem a Szovjetuniót?” Nem lévén biztos a válaszban, megkérdezte a mamáját: „Mondd, mama, miért szeretem a Szovjetuniót?” „Miket beszélsz” szólt az anyja „hisz azok gazemberek, senki sem szereti, mindenki gyűlöli őket!” Megkérdezte az apját. „Szamárságokat beszélsz” fortyant föl az apja „ezek megszálltak, elnyomnak minket, az egész világ gyűlöli őket”. Az egyre szomorúbb kislány föltette még a kérdést pár felnőttnek, de mindegyiktől hasonló szöveget hallott.


A lengyel–orosz viszonyt mindig is sajátos komplexusok terhelték. A lengyelek féltek Oroszországtól, lenézték, ám közben csodálták is. Alacsonyabbrendűnek tartották, meg voltak győződve róla, hogy a megerőszakolt orosz lélek törvényszerűen van az önkényuralom elviselésére kárhoztatva, ám közben rettegtek is e zsarnoki orosz állam erejétől és kíméletlenségétől. Féltek az orosz cárok ravasz és könyörtelen politikájától, amely Lengyelország felosztásához vezetett. Az orosz uralom a lengyelekből dühöt és megaláztatást váltott ki, ám ez szülte a konformizmus és az önfeladás ideológiáját is.


…Ha én lengyel lennék, végtelenül gyűlölnék és megvetnék mindent, ami orosz. Mocskos kupleráj, a világ szemétdombja – és még ez akarja az egész Földet saját képére és hasonlatosságára formálni! S csak mert oroszok, ki nem állhatnám az orosz ellenzékieket, az örökös sirámaikat.


Elég nevetséges ugyan nagy erőfeszítések árán oda igyekezni, ahol éppen vagyunk, legyünk mégis jóhiszeműek. Egy elcsépelt jelszó is kifejezheti abbéli elhatározásunkat, hogy csatlakozni kívánunk az európai intézményrendszerhez, s ezen belül is mindenekelőtt az Európai Unióhoz. Csakhogy ezt nálunk automatikusan a Nyugathoz való közeledésként, még inkább hasonulásként szokás értelmezni, holott az EU regionálisan ennél mindig sokkal változatosabb volt.

Neményi László


Való igaz: az FDP-nek nem áll jól a szénája. Tavaly novemberben ugyan meglepően biztosan (6,9 százalékkal) kerültek be a Bundestagba, de ez a CDU-tól kölcsönzött szavazatoknak volt köszönhető, és egy monoton kudarcsorozatban a két kivétel egyike volt. Az a párt, amely 1992-ben még mind a tizenhat német tartomány törvényhozásában képviseltette magát, mára már csak öt tartományi parlamentben van jelen. 1993-ban a hamburgi liberálisok számára bizonyult magasnak az ötszázalékos parlamenti küszöb.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon