Békés Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Hajszálpontosan öt óra volt. A miniszterelnöki rezidencia zárt hátsó udvarában – a Rózsakertben – összegyűlt tudósítók ezt anélkül is tudták, hogy órájukra pillantottak volna, mert a Whitehall felől odahallatszott, ahogy a lovas testőrök laktanyájának tornyában megkondult a harang. John Major brit kormányfő – felesége, Norma kíséretében – kilépett a rezidencia erkélyére, lesietett a lépcsőn, és indult a mikrofonhoz.

Annyi találgatás folyt az elmúlt hetekben a miniszterelnök meggyengült pozíciójáról, hogy a tudósítók kormányátalakítás bejelentését várták. Döbbent csend fogadta John Major közlését: lemond a Konzervatív Párt vezérségéről, és megnyitja az utat az utódlási procedúra előtt. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy maga is indul a tisztségért, de amennyiben netán alulmarad, kormányfői posztját átadja a győztesnek. Döntését azzal indokolta, hogy egy kicsiny, de zajos csoport három éve hadjáratot folytat ellene, most tehát itt az ideje, hogy a hangoskodók úgymond „előjöjjenek a farbával, vagy pedig mostantól tartsák a szájukat”. „Put up or shut up” – szólt a miniszterelnöki üzenet.

A bejelentés hírére az alsóház is zúgni kezdett, mint a méhkas. A kormányfő ellenlábasai kis csoportokba verődve tárgyalták a fejleményeket, az ülésteremben a Munkáspárt a lemondás alkotmányos következményeit tudakolta, de az ügyeletes házelnök gyorsan lehűtötte a kedélyeket, mondván, hogy John Major lemondása a pártvezérségről nem veszélyezteti miniszterelnöki pozícióját, mivel nem mint pártvezér tölti be ezt a hivatalt, hanem mint olyan pártpolitikus, aki többséggel bír a törvényhozásban. „Őfelségét a királynőt volt szíves valaki értesíteni?” – okvetetlenkedett az egyik munkáspárti képviselő, majd szaladt volna telefonálni, míg egyik kollégája rá nem szólt, hogy az uralkodó még valószínűleg nem ért haza Ascotból…

Másnap – június 23-án – a csütörtöki politikai bomba utóhatásaként Douglas Hurd külügyminiszter bejelentette, hogy – miként már több mint egy évvel ezelőtt jelezte – idén nyáron visszavonul a politikától; mivel idejét családjának, illetve regényírásnak kívánja szentelni. Habár az adott pillanatban lépése mintha még inkább megingatta volna John Major helyzetét, józan ésszel belátható, hogy a külügyminiszteri poszt felkínálásával tulajdonképpen bővítette miniszterelnöke mozgásterét.

Egy bizonytalan állás

Márpedig a mozgásteret mintha éppenséggel John Major szűkítette volna le saját maga számára. A vezérválasztás eredeti határideje november volt: ráadásul mióta Margaret Thatchert 1990-ben sikeres puccsal megbuktatták, az előírások között szerepelt az is, hogy ellenjelölt indításához a képviselők legalább 10 százalékának támogatása kell. Major lemondásával viszont „állása megüresedett”, és ez megkönnyíti ellenségei dolgát, mivel most bárki indulhat a versenyben, ha akad egy ajánló és egy további kezes. A miniszterelnök mégis úgy gondolta: tiszta helyzetet kell teremteni, vagy ahogy hívei rendre ismételték: „ki kell fakasztani a kelevényt”.

John Major ugyanakkor kikötötte, hogy amennyiben most győz, akkor novemberben nem lehet újabb választás, sőt pártszabályzatba kívánja azt is iktatni, hogy hivatalban lévő kormányfőt csak egyszer kelljen megerősíteni pártvezéri mivoltában, nem sokkal választási győzelme után. Mégiscsak lehetetlen állapot – érvelt –, hogy míg a képviselőknek az adott parlamenti időszak egészére szavaz bizalmat a párt (vagyis nem visszahívhatók, legfeljebb helyi pártszervezetük nem indítja őket újra), addig a kormányfőnek évről évre ezzel a bizonytalansági tényezővel kell számolnia.

A novemberi vezérválasztás azonban inkább a bukás bizonyosságát jelentette volna John Major számára. Az Öböl-háború idején – nem sokkal azután, hogy Margaret Thatcher helyébe lépett – népszerűsége példátlan magasságokba szökött, hogy négy évvel később immár az ellenkező (ráadásul nemzetközi mezőnyben elért) rekordot döntse meg: egy múlt heti Gallup-felmérés szerint nincs a világon még egy ország, amelynek kormányfője annyira népszerűtlen lenne, mint John Major. Pedig aratott sikereket: elsőként azt, hogy felváltotta a Vasladyt, ráadásul úgy, hogy a Thatcher-hívek a volt miniszterelnök asszony örökösének, ellenlábasai pedig az örökség felszámolójának vélték látni. Értékes engedményeket vívott ki Anglia számára a maastrichti szerződés aláírásakor (kimaradási záradékot a közös pénznem és a szociális charta tekintetében), leszorította az inflációt, elindította az északír rendezést, és ne feledjük: megnyerte pártja számára az 1992-es választást, amin talán maga a Konzervatív Párt lepődött meg a legjobban.

Mi szerepel akkor a bűnlajstromban? Érdekes módon nemegyszer olyasmi, ami a vívmányok oldalán is szerepel: az infláció leszorítása például a társadalmi béke szempontjából igencsak sokba került: a nagyarányú munkanélküliség és a középrétegek tulajdonosi mivoltának megrendülése (a lakáspiac összeomlása miatt) tartósan rossz közérzetet eredményezett. A Major-kormány előzetes ígéreteit megszegve adóemelésekre, az európai valutamechanizmusból való kilépést megelőzően pedig kétszeri kamatlábemelésre kényszerült – amit sokan immár nem bűnnek, hanem hibának tartottak. A konzervatívok rosszul szerepeltek az europarlamenti, illetve az önkormányzati választásokon, a „Vissza az alaphoz” néven meghirdetett – puritán erkölcsöket szorgalmazó – Major-kampány pedig csúfosan visszájára fordult, amikor a párt kormányhivatalba került képviselői fantáziadús magán- és közéleti kihágások sorát követték el.

„Euromarhaság”

A pártban pedig ezalatt tovább nőtt az európai föderáció ellenzőinek tábora. Könnyű lenne sommásan a jobboldal jobboldalának minősíteni őket. Valójában azt feszegetik, hogy képes lesz-e az Európai Unió egyfelől keretet biztosítani a nemzeti önazonosság és nemzeti érdekek számára, másfelől beteljesíti-e mindazokat a gazdasági és biztonságpolitikai várakozásokat, amelyek jogossá tehetik a nemzeti különérdekek megnyirbálását. A Nyugat-Európát elbontó tartós munkanélküliségi hullám és a Boszniában elszenvedett diplomáciai kudarc nyomán sok illúzió szertefoszlott. Az egységes piac–egységes pénz–egységes központi bank logikájából fakadó politikai unió sokakat tölt el gyanakvással.

A másfél évtizede kormányon lévő konzervatívokat mindenesetre jó ideje nem a munkáspárti vagy a liberális ellenzék szorongatja, hanem saját belső ellentábora: az a kilenc képviselő például, akiket tavaly kizártak a pártból, mert vagy leszavazták a kormány törvényjavaslatait, vagy tartózkodásukkal tüntettek. Meg a többiek, akik egyre hangosabban követelték, hogy John Major ne csupán ne adjon át további jogokat Brüsszelnek, hanem egyenesen szerezze vissza a már átruházott hatásköröket, ne engedjen a vétóból, torpedózza meg a többségi döntési mechanizmust – amely az unió tagjainak zöme szerint elkerülhetetlen, ha további bővülés megy végbe –, végül pedig kategorikusan jelentse ki, hogy Nagy-Britannia nem hajlandó csatlakozni az egységes valutához, akár eleget tesz az ehhez szabott kritériumoknak, akár nem.

John Major ma is tartja magát ahhoz az állásponthoz, hogy nem óhajt egyenesen nemet mondani arra a valutaunióra, amelynek megvalósulását még 1999-ben sem tartja reálisnak. „Hitelét vesztené és névlegessé válna szereplésem a tárgyalóasztalnál” – mondta néhány nappal ezelőtt. Majd – miután nem vette észre, hogy csak a tévékamerákat állították le, a rádióközvetítést nem – még hozzátette: „Csak nem képzelik, hogy ez az euromarhaság tényleg úgy lesz, hogy mindenki egyszerre belép?”

Nem most történt először, hogy John Major olyasmit mondott a mikrofonok füle hallatára, amit később szívesen letagadott volna. Vagy két éve kabinetjének három euroszkeptikus nézeteket hangoztató miniszterét egyszerűen „szarházi”-nak nevezte, ami nem kis teljesítmény egy amúgy alulfogalmazó politikus részéről, aki a terrorizmust a minap amolyan „kellemetlen dolognak” minősítette. Nos, az egyik „szarházi” most visszavágásra készül. John Redwood, a walesi ügyek minisztere, aki Major lemondásakor nem sietett kijelenteni, hogy támogatja őt, hétfőn lemondott hivataláról, és közölte: jelölteti magát miniszterelnöke ellenében. Fellépése – noha nem lehetetlen, hogy mások is jelentkeznek még e hét csütörtökének deléig – máris élesebbé teszi a küzdelmet, mivel világosan kifejezésre juttatja, hogy Európa kérdésében nem csupán a parlamenti párt, de maga a kormány is megosztott. Redwood beszállása a ringbe most fölöslegessé teheti, hogy jelöltesse magát Norman Lamont, az a volt kolléga, aki egykori pénzügyminiszterként sokat tudhat a kormány belső dolgairól, ráadásul 1990-ben még John Major kampányfőnöke volt. A kormányfő a valutamechanizmusból való kilépés után néhány hónappal állította félre, és Lamont azóta élesen támadja őt. A volt pénzügyminiszter szilárdan a közös valuta ellenségének vallja magát, és véleménye szerint Nagy-Britanniának nagyon jól megfelelne, ha az Európai Unió csupán belső korlátozások nélküli piacként működne.

Veszélyes vetélytársak

Az igazi vetélytársak azonban sebtében kijelentették, hogy az első futamban – és nem is lesz több, tették hozzá – John Majort támogatják. A gyorsasági bajnokságot Michael Heseltine nyerte, aki öt óra huszonkét perckor már le is tette a hűségesküt. Mivel 1990-ben az ő kezében villant a merénylő tőr, hiszen elindult Margaret Thatcher ellen, lojalitását nem kell túlságosan komolyan venni. (A hatvankét éves politikus egyik nagy előnye, hogy költőien borzas szőke hajával és markáns profiljával – amelyet igazi színészhez méltón csak egyik oldalról enged filmezni – kiválóan mutat a plakátokon.) Gyengéje a szíve: két éve rohamon esett át, akkor sokan elparentálták, de azóta rendületlen fiatalossággal építi birodalmát az Ipari Minisztérium élén. Heseltine azonban erősen Európa-párti: Major már 1990-ben is ezért tudta legyőzni a második fordulóban.

Veszélyesebb (ön)jelölt a nála húsz évvel fiatalabb Michael Portillo munkaügyi miniszter, aki a kormányon belül a leghangosabban képviseli az euroszkeptikusok ügyét. Akár azt sem tartaná lehetetlennek, hogy Nagy-Britannia kilépjen az Európai Unióból, mivel meglátása szerint a szigetországot nemzetközösségi történelme és tradíciója más földrészekhez legalább olyan erősen köti, mint a kontinenshez.

Politikai megfigyelők azonban sorra arra jutnak, amit John Major maga is mondott Kohl kancellárnak a kanadai világgazdasági csúcson: hogy ő maga képviseli egy személyben a koalíciót a párton belül. Akár Heseltine fut be végül, akár Portillo, a képviselők tetemes hányada elégedetlen lesz az Európához való viszony hevessége vagy hűvössége miatt.

A kormányfő elvileg 214 támogató szavazattal lehet újra pártvezér, s ekképpen maradhat miniszterelnök, de ha csak ennyi szavazatot kap, súlyos presztízsveszteséget szenved, mivel az eredmény azt jelentené, hogy a kormányhivatalt betöltő képviselőket leszámítva minden második „mezei” törvényhozó ellenzi személyét. Márpedig száznál is több azoknak a képviselőknek a száma, akik vagy rebellisként viselkedtek a múltban, vagy elmozdításuk miatt orrolnak a kormányfőre (és már nincs vesztenivalójuk), vagy csak kis szavazati többséggel lettek képviselők körzetükben (tehát nagyon is sok a vesztenivalójuk). Ha jó statisztikus módjára bekalkuláljuk a korábbi választások alkalmával regisztrált 15 százalékos „füllentési faktort”, John Majornek nem is lesz olyan egyszerű megszabadulnia attól a bizonyos gennyes góctól.

• Külföld