Molnár Gusztáv

Nyomtatóbarát változat

Geopolitikai állandók

„Németország a századelőn Európa vezető hatalma volt. És most, a század végén újból hasonló helyzetbe került.” Richard Holbrooke volt bonni amerikai nagykövet, aki július elsejétől immár a State Department európai ügyekért felelős államtitkára, nem azért jelentette ki nemrég a fentieket, mert udvarolni akart a németeknek. Csak egy nyilvánvaló tényt állapított meg, amit mellesleg az európai jövő zálogának tekint. Pedig Németország megerősödése éppenséggel félelemmel is eltölthetné, hiszen édesanyja családjának 1933-ban Hitler mindenáron hegemóniára törekvő Németországából kellett az Egyesült Államokba menekülnie.

Clinton – Holbrooke által megszervezett és levezényelt – bonni és berlini látogatása során áldását adta Németország európai vezető szerepére és a NATO által garantált nyugati stabilitási övezet keleti kiterjesztését megvalósító amerikai–német speciális parnerségre. Ezzel, némi szünet után, Amerika hozzálátott a Pentagon 1992 tavaszán, vagyis még a Bush-adminisztráció idején nyilvánosságra került, 1994–99-re szóló politikai irányelveinek a megvalósításához. A Pentagon-doktrína lényege: az új regionális hegemóniák kialakulása nemhogy nem sérti az Egyesült Államok érdekeit, de egyenesen kívánatos, amennyiben az adott regionális tömbök, illetve azok vezető hatalmai elismerik az egyedül talpon maradt szuperhatalom felsőségét vagy legalábbis fölényét, és saját érdekövezetükben biztosítják a stabilitást. (Erről annak idején egy Los Angeles-i keltezésű cikkben számoltam be, amelyre sokan sokféleképpen reagáltak. Egyedül Gömöri Endre vitatkozott velem a lényegről: „Németország új hatalmi szerepének potenciális következményei”-ről)

Most mindenesetre ott tartunk, hogy Amerika és Oroszország egymással versengve keresi Németország kegyeit. Jim Hoagland, az elnök Európa-politikáját a fanyalgó New York Timesszal szemben támogató Washington Post vezető külpolitikai kommentátora szerint Németország megfelelően tudja kezelni ezt a számára szokatlanul kedvező helyzetet. „A németek – írja az amerikai publicista – óvatosan és körültekintően jártak el. Oroszországgal folytatott dialógusukat egyeztették a Clinton-adminisztrációval. Kohl és Rühe elkötelezett hívei a Bonn és Washington közötti szoros partnerségnek.”

Az orosz csapatok berlini búcsúztatóján ugyanakkor Jelcin eléggé keresetlen formában adta a németek tudtára, hogy azt szeretné, ha Európa új biztonsági rendszerét Németország és Oroszország közös diplomáciai erőfeszítéseinek eredményeképpen hoznák létre. A Die Weltben rendszeresen közlő Igor Maximicsev, a moszkvai Tudományos Akadémia Európa-intézetének biztonságpolitikai szakértője legutóbb olyan lelkesen magyarázta, hogy „a kontinens sorsáért az orosz és a német nemzet viseli a legnagyobb felelősséget”, hogy egy CDU-politikusnak kellett – a német–orosz különleges kapcsolatok gondolatát visszautasítva – sürgősen helyreigazítania.

Nagyon sok minden múlik most a német diplomácia ügyességén és határozottságán. Amerikát a németeknek egyszerre kell nagyobb keménységre és nagyobb kompromisszumkészségre sarkallniuk. Keménységre a közép-európai szelektív NATO-kiterjesztés ügyében, kompromisszumkészségre az Oroszország kelet-európai érdekeire való odafigyelésben. Ami pedig Oroszországot illeti, egyrészt arról kell meggyőzniük Jelcinéket, hogy felesleges a NATO semlegesítésén alapuló európai biztonsági rendszerről ábrándozniuk, másrészt pedig arról, hogy a Kelet felé szelektíven kiterjesztett NATO sem most, sem a jövőben nem kívánja az egész Kelet-Európát a Nyugat biztonsági rendszerébe integrálni.

Németországnak nem érdeke, hogy e században harmadszor is tovább nyújtózzék, mint ameddig a takarója ér. Ez az ország – a saját kárán – megtanulta, hogy a mértéket nem ismerő, irracionális – és öngyilkos – érdekérvényesítésnél sokkal többre megy azzal, ha tekintettel van bizonyos, a politikai rendszereknél és a különféle ideológiáknál tartósabbnak bizonyuló geopolitikai állandókra. Ez egyébként nemcsak a németekre érvényes. Valentyin Berezskov, aki fiatal szakértőként és tolmácsként jelen volt a Molotov és Ribbentrop, illetőleg Molotov és Hitler közötti tárgyalásokon, majd a teheráni és a potsdami konferencián, nemrég egy érdekes tanulmányban megírta, hogyan sikerült Sztálinnak „az amerikai és brit vezetők jóváhagyásával megőriznie mindazt, amit az 1939. augusztusi megnemtámadási egyezménnyel Hitlertől kapott”. Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna, valamint Besszarábia ma is az orosz érdekszféra (és az annak határait kijelölő posztszovjet reintegráció) része. Szemben a balti államokkal, amelyek integrálását – Berezskov itt nyilvánvalóan rosszul emlékezik – Amerika sohasem tekintette legitimnek. És szemben a közép-európai államokkal – Lengyelországgal, a volt Csehszlovákiával és Magyarországgal –, amelyek ’39-ben egyértelműen Németország, ma pedig – sajnos még nem eléggé egyértelműen – az Észak-atlanti Szövetség érdekövezetéhez tartoznak.

Oroszországnak nyilván jobban tetszene, ha ezt az alkut a nyugati szövetségi rendszert felbomlasztó Németországgal kellene megkötnie, de ha Németország kitart jelenlegi politikája mellett, akkor a saját egységéhez és a saját stratégiai védelmi rendszeréhez ragaszkodó Nyugattal fog megegyezni.

A The National Interest nyári számában jelent meg a Reagan idejében Fehér házi tisztviselő Stephen Sestanovitch beszédes című tanulmánya (Giving Russia Its Due, azaz: Adjuk meg Oroszországnak, ami Oroszországé). A szerző szerint a volt Szovjetunió területén valószínűleg nem egy restaurált birodalom vagy a volt szovjet blokk durva másolata fog kialakulni, hanem egy olyan orosz érdekszféra, amely nem veszélyezteti az amerikai érdekeket. A már említett Jim Hoagland ezt a tanulmányt a szabadságra készülődő Clinton elnök figyelmébe ajánlotta. Nincs kizárva, hogy még a Haiti elleni – végül is szerencsésen alakuló és a clintoni külpolitika presztízsét egy nagyon kritikus időpontban megerősítő – fellépés körültekintő előkészítése is a „megfelelő” orosz akciók jogosságának elismerésére kellett, hogy késztesse az amerikai elnököt. Talbott és Holbrooke pedig bizonyára gondoskodott róla, hogy Jelcin szeptember 28–29-i washingtoni látogatásán valamilyen érdemi megállapodás szülessék.

Mivel a Független Államok Közösségén belüli, az orosz érdekek érvényesülését szavatoló reintegráció kritikus pontjához érkezett, az Egyesült Államok egyszerűen nem halogathatja tovább a NATO „közel külföldje”, a visegrádi államok teljes értékű biztonsági integrálását.

A nyitott kérdés, akárcsak 1939-ben (és 1914-ben!), ma is Délkelet-Európa. Andreas Hillgruber, az 1989-ben elhunyt kiváló német jelenkortörténész a második világháborúról szóló munkáiban megírta, hogyan vezetett (sok egyéb, strukturális ok mellett) Hitlernek a szovjet érdekeket semmibe vevő Balkán-politikája a ’39-es megegyezés felbomlásához. Ma szerencsére nincs külön német, és az utolsókat rúgja a külön francia–brit Balkán-politika. A Balkánon két érdemi szereplő maradt: az Egyesült Államok és Oroszország, és ezzel itt is megteremtődtek egy hosszú távra szóló megállapodás előfeltételei. E szerint a Horvát–Bosnyák Föderációban (a knini enklávéval együtt), Albániában és Macedóniában a nyugati politikai befolyás, a Jugoszláv Föderációban (Bosznia szerb ellenőrzés alatt maradó területeivel együtt), Bulgáriában és Romániában pedig az orosz politikai befolyás biztosítaná a stabilitást anélkül, hogy ez a nyugati, illetőleg orosz érdekszféra részeivé tenné a szóban forgó országokat. Végül a Baltikum – mint az már most is világosan látható – kívül marad a posztszovjet reintegráción, de anélkül, hogy a Nyugat biztonsági struktúráinak részévé válna.

Amennyiben a Nyugat vezető katonai, politikai és gazdasági hatalma ezt a stratégiai alkut most megköti Oroszországgal, kijelölheti azokat a stabil kereteket, amelyek tartalommal való kitöltése a továbbiakban már valóban csak az európaiak okosságán és leleményességén múlik.

Posztnacionális struktúrák

Úgy tűnhet, hogy a fenti megfontolások kizárólag a stabilitás (nevezhetjük békének is) bármi áron való fenntartását tartják szem előtt, így legtimizálva a nagyhatalmi érdekek tulajdonképpen öncélúnak tekinthető érvényesülését. Erről szó sincs. Az új Kelet és az új Nyugat – a maga befolyási övezeteivel – és a közéjük szorult Balkán nagyon is lényeges strukturális és civilizációs adottságokat takar. Hosszasan lehetne idézni azokat a megfontolandó érveket, amelyek gazdasági vagy politikai kritériumok szerint húzzák meg a Kelet-Európát belülről széttagoló választóvonalakat. Paul Kennedy egy prágai konferencián nemrég arról beszélt, hogy a gazdasági mutatók „Budapesttől és Varsótól Keletre hirtelen zuhanni kezdenek, és ezzel együtt az egész térség gazdasági-politikai helyzete is megfoghatatlanná és áttekinthetetlenné válik”. Lendvai Pál ugyanakkor a magyar és a lengyel szocialisták és az „orosz, ukrajnai, bolgár vagy román mintára” önmagukat átmentő exkommunisták közötti különbségekre figyelmeztet.

Én egy érdekesebbnek tűnő szempontot vezetnék be, amely egy meghökkentően szimmetrikus helyzetet próbál meg értelmezni. A Németország körül megszerveződő Európai Unió és az Oroszország körül megszerveződő Független Államok Közössége sajátos posztnacionális struktúrákként fogják közre a nemzetépítés történelmi fázisában megrekedt balkáni államokat. Nem lehet egészen véletlen, hogy a szóban forgó struktúrák kulcsországai maguk is szövetségi államok, és nem vagy csak keserves zsákutcaként ismerik a francia vagy brit típusú nemzetállami centralizáció korszakát. A Bundestag CDU–CSU-frakciója által közzétett, a maastrichti szerződés átfogó reformját körvonalazó Schauble–Lamers-féle nagy jelentőségű dokumentum (amelyet azért nem ártana elolvasni, mielőtt még pánikba esnénk miatta!) tételesen kimondja, hogy „a nemzetállami szuverenitás már régóta nem több üres buroknál, ezért nem sok értelme van folyton arról beszélni, hogy lehetetlenség lemondani róla”. A mérvadó orosz és ukrán politikai körök szintén posztnacionális kategóriákban gondolkodnak.

A nemzetépítő államok ezzel szemben, mint az általánossá vált elnevezések (Nagy-Szerbia, Nagy-Albánia, Nagy-Bulgária, Nagy-Románia) is mutatják, mindent a nemzetállami integráció vagy reintegráció anakronisztikussá vált stratégiájának rendelnek alá, módszeresen aláásva ezzel saját integrálódásukat a most kialakuló posztnacionális struktúrákba.

Mivel Nagy-Magyarország hál’ Istennek nem lesz, hanem volt, talán van némi esélyünk arra, hogy maradék szuverenitásunkat hátrahagyva – mint pogány eleink is tették gyönyörű, de már éppen magától is szertefoszló vallásukkal – betagozódjunk az új európai „birodalomba”. Mi, a „Kleinstaaterei” több évszázados tapasztalatával a zsigereinkben, jól fogjuk érezni magunkat egy nagyobb, multi- vagy inkább posztnacionális keretben. Kosáry Domokos 1987-ben figyelmeztetett rá, hogy nem helyes, ha az elmúlt századok magyar történetét „egyszerűen a teljes függetlenségért való hadakozások szüntelen folyamatának próbáljuk tekinteni”, hiszen így „szükségképpen a reménytelen balsikerek végeláthatatlan sorozataként” értelmezzük egész történelmünket.

Eljött az ideje a derék centralisták óta hagyományos magyar szemléletmód radikális megváltozásának.

• Külföld