Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Jan Maria Rokita, Hanna Suchocka kormányfő egykori kabinetfőnöke szerint a lengyel politikai palettán jelenleg négy alapszín található: a posztkommunista vörös, a parasztpárti zöld, a Demokratikus Unió (UD) és a Liberális-Demokrata Kongresszus (KLD) egyesüléséből létrejött Szabadság Unió (UW) kékje és a jobboldali pártok feketéje. Az 1993. szeptember 19-i választások óta a magyar tömegkommunikáció figyelmét szinte kizárólag az első kettőre összpontosította, s alig-alig adott hírt arról, hogy milyen változásokon mentek keresztül az egykor kormánypozícióban, ma ellenzékben lévő kékek, s a tavalyi választásokon parlamenten kívül rekedt feketék.

Ez mindenekelőtt azért furcsa, mert Lengyelországban a parlamentből kimaradt – különböző irányultságú, de többségükben jobboldali – pártok és koalíciók az 1993-as szeptemberi választásokon a szavazatok 33,4 százalékát szerezték meg, maga a jobboldal pedig csaknem 24 százalékát.

A politikai elemzők a jobboldal választási kudarcát akkoriban részben a magas (öt-, illetve nyolcszázalékos) parlamenti küszöböt állító választási rendszerben, részben viszont – s erre tették a hangsúlyt – a lengyel jobboldal széttagoltságában vélték felfedezni. „A lengyel jobboldal szétaprózódott és gyenge… A csodavárás, a naiv, idealista szemlélet és a valóságtól való elrugaszkodás jellemzi… Ki kellene törnie saját gettójából, hermetikus elzártságából. Pártjainak szakítaniuk kellene azzal, hogy vezérekre és egy szűk párttisztviselő rétegre építkeznek” – állapította meg önkritikusan a választásokat követően a lengyel jobboldal egyik legtekintélyesebb lapja, a Gazeta Polska.

Harc több mint négy és fél millió lengyelért

A választási kudarcot követően – első lépésként – a lengyel politikai jobboldal pártjain belül megkezdődött a bűnbakok keresése. Ez látszólag jó alkalmat teremtett a pártok ambiciózus alvezéreinek, hogy a kudarcot az addigi vezetők nyakába varrva eltávolítsák főnökeiket. Ebbéli törekvéseikhez azonban nem sikerült megnyerniük a párttagjaik támogatását, akik – úgy tűnik – igen gyorsan rájöttek arra, hogy (hibák ide, hibák oda) az olyan közismert jobboldali személyiségek eltávolítása, mint Jan Olszewski, Jaroslaw Kaczynski vagy a Wieslaw Chrzanowski, hamarosan magukat a pártokat is a politikai perifériára szorítaná.

Megkezdődött tehát a jobboldal konszolidációjának második szakasza, amelynek során annak kell eldőlnie, hogy „ki lesz az első”, „ki kerül az élre” a táboron belül. A tét igen nagy, hiszen a választások eredményeképpen 4,6 millió lengyel találta magát a politikai „senki földjén”, jóllehet támogatásukat – a jobboldali tömörüléseken kívül – természetesen a parlamenti pártok egy része és maga az 1995-ös elnökválasztásra készülő Lech Walesa is meg kívánja szerezni.

„Mindig a jobboldal embere voltam” – jelentette ki az elnök közvetlenül a választások után, de ennek ellenére továbbra is elutasította a vesztes jobboldali pártok vezetőinek politikai közeledését, így adva tudtára az említett négy és félmilliónak, hogy ne a parlamentből kimaradt pártokban és ne „legfeljebb középszerű szerepre alkalmas vezetőikben” reménykedjenek, hanem kizárólag benne: minden – de most különösképpen a minden jobboldali – lengyel elnökében. S micsoda véletlen: 1993. október elején bontott zászlót a Lengyel Jobboldal Fóruma (FPP), amely deklaráltan is a Belweder-palotát tekintette szövetségesének. Vezetője pedig – ismét egy furcsaság – előbb Antoni Bielewicz, az elnöki kancellária irodájának vezetőhelyettese, majd Slawomir Siwek, Walesa egykori államtitkára lett.

A választásokat követően a vereséget szenvedett pártok számára nyilvánvalóvá vált, hogy egységes fellépés nélkül aligha jelenthetnek a továbbiakban komoly politikai erőt, s még kevésbé válhatnak a jobboldal vezető erejévé. Az új szövetségek kialakítását persze jelentősen nehezítette, illetve nehezíti, hogy azokat a régi vezetőkkel kell megteremteni. Ennek ellenére már november elején kialakultak annak a két laza politikai tömörülésnek a körvonalai, amelyek között várhatóan eldől majd, hogy a lengyel politikai sakktáblán ki lesz a feketék vezére.

A jobboldal úgynevezett keresztény-nemzeti tábora a Centrum Megegyezés (PC), a Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN) és a Népi Megegyezés (PL) nevű parasztpárt szövetségére alapul, amelyhez – Jan Olszewski saját pártján belüli megbuktatását követően – csatlakozott a Romuald Szeremietiew vezette Mozgalom a Köztársaságért (RdR), majd pedig a Konzervatív Koalíció (KK) is. A csoportosulás 1994. május 12-én felvette a Szövetség Lengyelországért (PdP) nevet.

A keresztény-nemzeti tábor másik, a PdP-nél ma egyre jelentősebbé váló, laza szövetsége az úgynevezett Jobbközép Csoportok Titkársága (SUC), amelyet négy kisebb párt alakított meg – a Kereszténydemokrácia-Munkapárt (ChD-SP), a III. Köztársaság Mozgalom (RTR), a Köztársaságpárti Tömörülés (SWR) és a Lengyel Egyesülés (ZP). Ma már azonban a táborhoz tartozik az 1992. júniusi ügynöklistabotrányról elhíresült belügyminiszter, Antoni Macierewicz Keresztény-Nemzeti Mozgalom–Lengyel Akció (RChN „AP”) nevű csoportja, illetve a Mozgalom a Köztársaságért (RdR) egy frakciója, amelynek tiszteletbeli vezetője továbbra is Jan Olszewski maradt. Sőt további két politikai csoportosulás: a Kereszténydemokrácia (ChD) és a Kereszténydemokrata Munkapárt (ChDSP) is arra törekszik, hogy a „titkárság”-gal szövetségre lépjen.

A jobboldal másik markáns szárnya az öt párt szövetségéből létrejött úgynevezett konzervatív-liberális tábor, amelyet leggyakrabban – egyezségkötésük időpontjáról – „November 11-i megállapodás” néven emleget a lengyel politikai publicisztika. A megegyezést eredetileg a Konzervatív Párt (PK), a Kereszténydemokraták Pártja (PChD), a Keresztény-Népi Tömörülés (SLCh) nevű parasztpárt, illetve a Reálpolitikai Unió (UPR) írta alá, de ez év tavaszán csatlakozott hozzá a Nemzeti-Demokrata Tömörülés (SND) is.

Visszatérés a politikai porondra

Bár a három nagy jobboldali csoportosulás programja csak lassan formálódik, annyi már most látható, hogy például a piacgazdasághoz, a katolikus egyházhoz való viszony tekintetében, illetve a szakszervezetek jövőbeni szerepével kapcsolatban jelentősnek mondható eltérések lesznek a Szövetség Lengyelországért, a „November 11-i megállapodás”, illetve a Jobbközép Csoportok Titkárságának programja között. Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy egyelőre mindhárom politikai blokkon, sőt a blokkok egyes pártjain belül is komoly viták folynak a kialakítandó programról. Végül a csoportosulások politikájára továbbra is igen erősen rányomja bélyegét a pártvezetők egymás közötti viszonya.

A nézetkülönbségek persze nem érintik a lengyel jobboldal alapkérdését: a baloldalellenességet – bár ebben vitathatatlanul az Olszewski-éra politikusait tömörítő „titkárság” a legkérlelhetetlenebb. Ugyancsak egységes a jobboldal álláspontja az abortusztörvény szigorának fenntartása, illetve a Vatikánnal kötött konkordátum mielőbbi ratifikálása kapcsán. A Szövetség Lengyelországért és a Jobbközép Csoportok Titkársága közel azonos nézeteket vall a lusztráció kérdésében is, s a vita közöttük elsősorban arról folyik, hogy milyen módon oldható ez meg.

A jobboldalon belül jóval nagyobbak a különbségek a gazdasági kérdések kapcsán, bár a piacgazdaság kiépítését valamennyi csoport akceptálja. Míg azonban az úgynevezett keresztény-nemzetiek – határozottabban („titkárság”), vagy kevésbé határozottan („szövetség”), de – előnyben részesítik az etatista és protekcionista gazdaságpolitikát, a „November 11-i megállapodás” gazdaságpolitikai programja egyértelműen egy Nyugat felé orientálódó, liberális program.

Hozzá kell azonban mindehhez tenni, hogy a két nagy tábor programjában eltérőek a hangsúlyok is: míg ugyanis a „titkárság” és a „szövetség” elsősorban a politikai-ideológiai kérdésekre (abortusz, lusztráció, dekommunizáció) koncentrál, a konzervatív-liberálisok a gazdasági problémák iránt fogékonyabbak.

A konszolidálódó jobboldal első sikerét az 1994. június 19-i önkormányzati választásokon érte el, azzal, hogy képes volt visszatérni a politikai porondra. Saját számításai szerint ugyanis – s ez aligha áll távol a valóságtól – a jobboldal együttesen 692 városi önkormányzati képviselői helyet szerzett meg (ezen belül a Szövetség Lengyelországért 491-et), miközben a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) csak 642-t, a Szabadság Unió (UW) pedig 439-et. S tény az is, hogy Kelet-Lengyelország nyolc vajdaságának városaiban a jobboldal lett az önkormányzati választások egyértelmű győztese. Továbbra is kérdés azonban, hogy a jobboldal mely csoportja marad végül a politikai porondon (a megfigyelők jelenleg kedvezőbbnek ítélik meg a „szövetség” esélyeit), s az is, hogy a jobboldal – miként azt tervezi – képes lesz-e közös jelöltet állítani a jövő évi elnökválasztásra.

A lengyel jobboldalon belül sajátos – a politikai publicisztikában „szociális jobboldalnak” nevezett –, külön irányzatot képvisel az erősen antikommunista, a politikai katolicizmust preferáló és a szociális érdekvédelemre koncentráló Szolidaritás szakszervezet (NSZZ „Solidarnosc”). A szakszervezeten belül egyre határozottabban elkülönülnek a radikalizmusáról ismertté vált Maciej Jankowski hívei, akiket jelenleg a Szolidaritás Társadalmi-Politikai Klubjai (KSP „S”) tömörítenék, s akik egyre inkább a lengyel populisták irányába lökik a Marian Krzaklewski vezette szervezetet. A Szolidaritás kegyeiért egyébként komoly harc folyik a korábban említett politikai szövetségek között, hiszen a szakszervezet – jóllehet létszáma 1989 óta jelentősen csökkent – még mindig közel 1 millió (saját állítása szerint 1,6 millió) taggal rendelkezik, ami egy néhány ezres párt vagy pártszövetség számára fantasztikus politikai hátteret jelenthet. A szakszervezetnek, amely – politikai súlyát növelendő – ma elsősorban a katolikus klérussal igyekszik szövetséget kötni, jelenleg a „titkársággal” van igen jó kapcsolata, olyannyira, hogy legutóbb közös alkotmánytervvel rukkoltak elő.

• Külföld