Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

A 280 ezres litvániai lengyel kisebbség jogait csorbító döntés olyannyira kiélezte a lengyel–litván viszonyt, hogy emiatt elmaradt Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter szeptember 16-ra tervezett vilniusi látogatása s így az új lengyel–litván szerződés aláírása is. Walesa elnök levelet intézett Landsbergis litván államfőhöz, amelyben aggodalmát fejezi ki a litvániai lengyel kisebbség helyzetének megromlása miatt.

Litván érvek

A litván parlament elsősorban azzal indokolta döntését, hogy a szóban forgó kerületek önkormányzatai támogatták a Janajev-puccsot, s egyébként már a korábbiakban is kerékkötői voltak a litván függetlenség kivívásának. Ez utóbbi váddal kapcsolatban az 1991. február 9-i litván s a március 17-i összoroszországi népszavazás eredményeire hivatkoznak a litván politikusok. Való igaz, a lengyelek lakta litván területeken mindkét esetben a köztársaság egészétől alapvetően eltérő eredmények születtek. A függetlenség melletti szavazatok aránya köztársasági szinten kb. 90%, a soleczniki kerületben 64%. Március 17-én Litvánia bojkottálja a népszavazást. A bojkottot megtöri a soleczniki és a vilnói kerület, ahol 76% a népszavazáson részt vevők aránya.

Persze felmerül a kérdés, hogy a litvániai lengyelek miért szavaztak úgy, ahogy. Nincs-e szerepe ebben a Vytautas Landsbergis vezette Litvánia nemzetiségi politikájának? A parlament szerint nincs.

A hivatalos litván politikusok és Landsbergis elnök nyilatkozatai cáfolni igyekeznek azokat a vádakat is, amelyek a döntésben a megerősödő litván nacionalizmusnak a lengyel kisebbség elleni (büntető)akcióját vélik felfedezni. Nem erről, hanem pusztán a nép akaratának megfelelő s az új kelet-európai demokráciákban természetes „debolsevizálásról” van szó – állítják –, amely megkülönböztetés nélkül vonatkozik a köztársaságban élő litvánokra, oroszokra és lengyelekre. (Az oroszok lakta snieckusi térségben is sor került az önkormányzatok feloszlatására.) Különben is, ha az oroszok bíróság elé állíthatják a puccsban részt vevő politikusaikat, mi is megtehetjük. Azt pedig maguk a litvániai lengyelek is elismerték, hogy például a soleczniki kerület vezetője és helyettese a régi nómenklatúra tagja volt – hiszen a litván parlament döntését megelőző napon saját testületük váltotta le őket.

A litván logika tehát kristálytiszta, és talán ez a magabiztosság az oka annak, hogy a litván vezetés válaszra sem méltatta a lengyel külügyminiszter levelét, s hogy Vytautas Landsbergis a lengyel „Rzeczpospolita” c. napilapnak adott nyilatkozatában „egy elnökhöz méltatlannak” nevezte Lech Walesa szeptember 15-i levelének a litvániai lengyel kisebbség helyzetére vonatkozó egyes kijelentéseit.

Lengyel sérelmek

Sérelmeinek és igazának bizonyítására a másik fél is számos érvet sorakoztat fel. A lengyel kisebbség például már a litván parlament 1989. január 26-i nyelvtörvényével is elégedetlen volt, amely ugyan hivatalossá tette a litvánt, de tudomást sem vett a több mint negyedmilliónyi lengyel és ennél is több orosz nyelvhasználati igényeiről. Nemigen tudnak fátylat borítani arra sem, hogy amikor tavaly májusban önállónak nyilvánították a Vilnói-Lengyel Nemzeti-Területi Vidéket, Landsbergis elnök igen hevesen tiltakozott.

A lengyelek nehezményezik, hogy a litván vezetők a korábbi nómenklatúrával szembeni fellépést – differenciálatlanul – a lengyel kisebbség egészével szembeni korlátozásokra használják fel. Értetlenül állnak azelőtt is, hogy a soleczniki és a vilnói önkormányzatok kétségtelenül kompromittálódott (de korábban demokratikusan megválasztott) vezetőinek eltávolítása ürügyén miért kellett az önkormányzati rendszer egészét felszámolni. Itt ugyanis nemcsak „kommunista fészkekről” van szó, hanem a litvániai lengyel kisebbség képviseleteiről is.

A lengyel kisebbség vezetőit a fél éven belül kiírandó választások lehetősége sem nyugtatja meg, hiszen november 3-ig valamennyi litvániai lakosnak döntenie kell arról, hogy felveszi-e a litván állampolgárságot vagy sem. Az adott körülmények között azonban nem tudni, hogy a 280 ezer lengyel közül hányan kívánnak a köztársaság állampolgárai lenni, az állampolgárság felvételének (vagyis a litván vezetéssel szembeni lojalitásnak) a megtagadása viszont a tervek szerint a választójog elvesztésével járna együtt. Külön problémát jelent az is, hogy a Landsbergis mögött álló parlamenti többség csak a szovjetek 1940-es bevonulásakor Litvániában élők és leszármazottaik számára kívánja biztosítani az állampolgári s így a szavazati jogot is.

Egyelőre csak reménykedhetünk abban, hogy nem válnak valóra Andrej Szaharov aggodalommal teli szavai, s a felbomló szovjet birodalom helyén nem olyan újabb „minibirodalmak” születésének leszünk tanúi, amelyek az „előd” minden vétkét megismétlik.

• Külföld