Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Bármilyen meglepőnek tűnik, az idei választásokat a szavazópolgároknak mindössze 5-10 százaléka és a posztszolidaritási politikai elit nyerte meg a baloldal számára. Az ugyanis, hogy a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), a Lengyel Néppárt (PSL) és Munka Unió (UP) 70 százalék fölötti többségre tett szert a parlamentben, már nem a választókon múlott.

Választási törvény: valamit valamiért

A baloldal nyomasztó parlamenti túlsúlya mindenekelőtt az 1993 áprilisában elfogadott lengyel választási törvény eredménye, amely igen magas, 5 százalékos parlamenti küszöböt állított a pártok, 8 százalékost pedig a választási koalíciók elé. További szigorítást jelentett az is, hogy az országos listán indulók számára fenntartott 69 helyen a törvény szerint csakis azok a pártok és politikai tömörülések osztozhatnak, melyek országos átlagban elérik a 7 százalékot. (Így a baloldali pártok a szavazatok 43,09 százalékának elnyerésével a szejm képviselői helyeinek majdnem 75 százalékával rendelkeznek.)

Az új törvény akkoriban mindenekelőtt áll parlamenti frakcióból és 7 képviselői csoportból álló lengyel parlament szélsőséges pluralizmusát volt hivatott felszámolni. S ez – mint látjuk – sikerült, hiszen az október közepén összeülő új szejmbe mindössze 6 politikai párt, illetve tömörülés képviselői kerültek be. Persze feltehető a kérdés: egészséges politikai jelenség-e, hogy a nagy pártokat túlságosan preferáló választási törvény következtében a szavazók több mint 31 százalékának nem lesz képviselete a parlamentben. Mondhatnánk, hogy ez csak utólagos okoskodás, de a baloldalnak, ha kormányozni kíván, feltétlenül tekintetbe kell vennie, hogy a választásra jogosultak (27,5 millió fő) mindössze 21,4 százalékának feltétlen támogatását élvezi.

A posztszolidaritási pártok kudarca

Az első közvélemény-kutatási adatok szerint szavazópolgároknak azon 5-10 százaléka, amely a választások eredményét eldöntötte, azok közül került ki, akik 1991-ben nem mentek el szavazni. Ez a réteg egyértelműen az eddigi gazdaságpolitika társadalmi terhei ellen tiltakozott, s a nagyobb szociális gondoskodásra, a mezőgazdaság válságos helyzetének orvoslására voksolt, amikor szavazatát a baloldali pártokra adta. Az SLD, a PSL és az UP tehát nem az elmúlt négy év kormánykoalícióit alkotó Szolidaritás-utódpártoktól nyert el szavazatokat.

A kérdés tehát az, hogy a posztszolidaritási tábor miért nem volt képes mozgósítani a választókat. E tekintetben a fő felelősség az igen széttagolt kereszténynemzeti (KKW „O”) és az ún. „kereszténydemokrata” (PC, RdR) jobboldalt terheli.

A PC és a KdR az elmúlt években mindenekelőtt a „lusztráció” és a „dekommunizáció” jelszavaival igyekezett híveket toborozni. A radikális antikommunizmus problematikussága azonban J. Olszewski kabinetjének emlékezetes 1992. június 4-i bukása óta a lengyel társadalom előtt is nyilvánvaló, most nem is beszélve arról, hogy miután a LEMP tagjainak száma még 1989-ben is 2,1 millió volt, szinte minden lengyelnek megvan a maga „kommunistája” – családjában vagy szűkebb baráti társaságában, akivel azonban aligha kíván leszámolni.

A Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN) vezette keresztény-nemzeti tábor viszont „katolikus fundamentalizmusával” taszította a választópolgárokat. Az ő képviselői (S. Niesiolowski, M. Lopuszanski, M. Jurek) voltak ugyanis a legeltökéltebb szószólói az elmúlt években az olyan – nagy társadalmi viharokat kavaró – törekvéseknek, mint „az iskolai hitoktatás”, az „abortusztörvény”, a „keresztény értékeknek a nemzeti médiában való érvényesítése”, illetve – hogy a legutóbbi időből is említsünk egy példát – az egyháznak különböző előjogokat biztosító konkordátum, amelyet a Suchocka-kormány már a szejm feloszlatása után kötött meg. Az irányzat mostani veresége cseppet sem meglepő, különösen ha tudjuk, hogy az említett kérdések kapcsán a társadalom a politikai elitnél mindig liberálisabbnak bizonyult.

A választásokon tehát a lengyel politikai katolicizmus – pontosabban az azt képviselő pártok és tömörülések – is vereséget szenvedtek, és jelentősen vesztett presztízséből a katolikus klérus. (Ez utóbbin nem sokat változtat az sem, hogy a püspöki kar és a plébániák – épp a ZChN népszerűtlensége miatt – ezúttal hivatalosan nem merték felszólítani a híveket, hogy a katolikus választási koalícióra szavazzanak.)

Mert bár kétségtelen, hogy a lengyel társadalom mintegy 95 százaléka katolikus, s döntő többségük – több-kevesebb rendszerességgel templomba járó – hívő; s igaz, hogy az átlag lengyel elismeri a katolikus egyház történelmi szerepét az elmúlt rendszer elleni küzdelemben, de tény az is, hogy ugyanezek az emberek ma már egyre nagyobb aggodalommal tekintenek az egyháznak a politikai élet befolyásolására irányuló törekvéseire, megbotránkoznak a klérus pazarló gazdagságán, s tiltakoznak, ha magánéletüket az egyház kívánja szabályozni.

A két liberális pártot, a Demokratikus Uniót (UD) és Liberális-Demokrata Kongresszust (KLD) is komoly felelősség terheli saját vereségükért. Nem elsősorban gazdaságpolitikájuk miatt; nem is csak azért, mert lemondtak a tervezett közös választási koalícióról – hanem mindenekelőtt azért, mert nem határolódtak el határozottan a jobboldal korábban említett másik két táborától, s hagyták, hogy a választó a meglehetősen arrogáns PC-vel, KdR-rel vagy a „katolikus fundamentalista” ZChN-nel azonosítsa a lengyel politikai jobboldalt, sőt a posztszolidaritási elit egészét.

Kormányzási kényszer

Azt, hogy a baloldal is tisztában van győzelmének korlátaival, a jelenleg folyó koalíciós tárgyalások is jelzik. Ezek alapján ugyanis nehéz akár csak azt is eldönteni, hogy a győztes SLD tényleg kormányra akar-e kerülni, vagy csak a választói előtti felelősség miatt tesz úgy, mintha törekedne erre, de valójában menekül a felelősség elől.

Jóllehet a politikai matematika alapján a legkézenfekvőbb egy SLD–PSL-koalíció lenne, ennek nem túl nagy az esélye. Nemcsak a két párt posztkommunista múltja miatt, de azért sem, mert ketten a szavazatoknak mindössze 35 százalékát szerezték meg, s ez – különösen, hogy a jobboldal kimaradt a parlamentből – igen sok politikai feszültség forrásává válhat. Emellett gazdasági programjaik is eltérőek, ami elsősorban az SLD A. Kwiasniewski és J. Oleksy vezette ún. liberális szárnya számára okozhat komoly gondot.

Nem véletlen tehát, hogy Kwiasniewskiék elsőként az UD-t keresték meg ajánlatukkal, H. Suchockának kínálva fel a kormányfői széket. Az SLD–PSL–UD-, majd pedig az SLD–PSL–UP–UD-koalícióra azonban Suchockáék egyelőre nemet mondtak, virágnyelven fejezve ki, hogy vereséggel felérő választási szereplésük után nem kívánják „elvinni a balhét” az SLD–PSL diktálta gazdaságpolitika esetleges kudarcáért is.

Az, hogy a felek meddig tartanak ki álláspontjaik mellett, melyiküknek sikerül a másikat kormányra kényszerítenie, ma még nem tudható. Jelenleg úgy tűnik, hogy UD kezében van a koalíció kulcsa. Ha azonban az SLD lemond a kormányalakításról, Suchockáék kerülhetnek szorult helyzetbe, mert magukra maradnak a PSL-lel, s a velük való megegyezés – legalábbis gazdasági szempontból – még nehezebb lesz.

• Külföld