Nyomtatóbarát változat
Az eredetileg kórháznak szánt brüsszeli NATO-központ, ahová 1967-ben, Franciaországnak a szövetség katonai szervezetéből való kilépését követően költözött a NATO-vezetés, sokkal inkább idegenforgalmi látványosságnak hat, semmint egy nemzetközi politikai-katonai szervezet agytrösztjének. A kelet-közép-európai látogatót, aki már ott-tartózkodásának első órájában számos NATO- és EU-csecsebecse (tollak, kulcstartók, jelvények és prospektusok) boldog tulajdonosává válik, mindenekelőtt a zsibvásári hangulat nyűgözi le: a legkülönbözőbb nációkhoz tartozó emberek beszélgetnek, kávéznak a látszólag állandóan tartó konferenciák és előadások szünetében; vagy a NATO-shop előtt bámészkodnak, azon tanakodva – „L’Air du Temps”-t vagy „Givenchy”-t vegyenek-e az asszonynak.
A központba olyan simán és észrevétlenül engednek be, hogy egy pillanatra igen távolinak és akadémikusnak tűnik a hazai NATO-viták kulcskérdése: beléphetünk-e valaha is szövetségbe? Ez itt nem kérdés, hiszen alig néhány perc alatt bent vagyunk.
A konszenzus alapkövetelmény
A NATO-főhadiszállás munkatársai nem keltik egy „identitászavarral” küzdő politikai-katonai szervezet alkalmazottainak benyomását, zavaruk semmi esetre sem akkora, mint azt itthonról képzelhetnénk. Nyíltan és természetesen beszélnek a szövetségen belüli vitákról és problémákról. Eltérnek a vélemények például arról, hogy a NATO miként ossza meg az európai biztonságért viselt felelősséget a többi erre hivatott szervezettel (Európai Unió, Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet), hogy hogyan rendezzék a viszonyt a nyugat-európai integrációs szervezetek között (Európai Unió, NATO, Nyugat-európai Unió). Sőt viták folynak arról, hogy milyen kapcsolat legyen az európai integráció és a közös kül- és biztonságpolitika terén, vagy milyen szerepe legyen az Egyesült Államoknak a jövőben Európában.
„Ezekben a stratégiai kérdésekben a NATO 16 tagországának konszenzussal kell döntenie. Az Egyesült Államoktól Luxemburgig bármelyik megvétózhat egy-egy döntést, ezért a döntés előtt mindenkinek mindenkivel kompromisszumot kell kötnie. Ehhez pedig idő kell, de menni fog” – jegyzi meg ebéd közben újdonsült holland ismerősünk, aki a belső NATO-viták rendezését illetően Willy Claes főtitkárrá való megválasztása óta rendkívül optimista.
Általában elmondható, hogy a NATO-apparátus áttörést vár Claestől a szövetség és az Európai Unió (EU) viszonyában, amely eddig – miként Manfred Wörner és Jacques Delors személyes kapcsolata is – finoman szólva hűvös volt. Olyannyira, hogy az EU bizottságának korábbi elnöke például egyetlen alkalommal sem tett hivatalos látogatást a NATO-központban. A volt belga külügyminiszternek, Claesnek ezzel szemben – hírlik – igen jó a kapcsolata az unió vezető politikusaival, a bizottság új elnöke – Jacques Santer – pedig mégiscsak „földije”, benelux.
A NATO-szakemberek szerint várhatóan nehezebb lesz majd a közös kül- és biztonságpolitika kidolgozása, s ez sok tekintetben természetes jelenség. „Egy-egy konszenzushoz ma már nem elegendő felmutatni a tagországoknak a »Vörös medve Kalasnyikov géppisztollyal« című plakátot. A Szovjetunió szétesését követően a NATO-nak ma tucatnyi arctalan ellenséggel: a migrációval, az etnikai konfliktusokkal, a nukleáris és a hagyományos fegyverek ellenőrizhetetlen terjedésével és túlfejlesztésével, a nacionalizmussal, a terrorizmussal, a vallási fundamentalizmussal stb. – kell szembenéznie, s a biztonságot fenyegető legfőbb veszélyek számának szaporodása már önmagában megnehezíti a konszenzusteremtést” – magyarázza Chris Donnelly, a NATO-főtitkár Közép- és Kelet-Európáért felelős különleges tanácsadója, aki egyébként a kb. 3000 fős központ oroszul tudó munkatársának egyhetede.
Komoly problémákat vet majd fel a NATO és Nyugat-európai Unió (WEU) viszonyának hosszú távú rendezése is, annak ellenére, hogy a WEU-nak mint szervezetnek jelenleg sokkal jobb kapcsolata van a NATO-val, mint azzal az Európai Unióval, melynek biztonságpolitikájában a maastrichti szerződés főszerepet szán az 1954-ben létrehozott szervezetnek. Míg ugyanis a NATO-n belüli ún. atlantisták (Egyesült Királyság, Hollandia, Norvégia, Dánia és Portugália) – akik a WEU-t elsősorban a NATO, és nem az EU részeként kezelik – úgy vélik, hogy a tagállamok között hiányzik a szorosabb együttműködés a kül- és biztonságpolitika terén, a közös politika pedig nincs eléggé egyeztetve az Egyesült Államokkal; az ún. európai iskola tagjai (Franciaország, Belgium, Spanyolország és Luxemburg) éppen azért szállnak síkra, hogy az európai biztonságpolitika – különösebb amerikai beleszólás nélkül – önállóan alakuljon ki. Ennek megfelelően az ő Maastricht-értelmezésük szerint a Nyugat-európai Unió elsősorban az EU része kell hogy legyen. A purparlé a két irányzat között jelenleg is folyik, s köztük létrejövő kompromisszum kialakításában várhatóan döntő szerepe lesz Németországnak, amely eleddig – valószínűleg a választásokra való tekintettel – egyik irányzat mellett sem kötelezte el magát.
A vita mögött elsősorban persze az húzódik meg, hogy a jövőben az Egyesült Államoknak mekkora szerepe legyen a NATO-, illetve a közös európai biztonságpolitika kialakításában. A kérdés korántsem teoretikus, hiszen bár a NATO-n belüli amerikai dominancia – legalábbis a jelképek szintjén – még ma is lépten-nyomon érzékelhető (különösképpen az Európai Szövetséges Erők Főparancsnokságán), a szakemberek egy része szerint az USA a korábbiakhoz képest már nem tekinthető a szövetség urának. Ezt egyébként maga Bill Clinton is igen plasztikusan érzékeltette, hiszen csak több mint 14 hónappal beiktatása után látogatott el első ízben a NATO-központba, ami példa nélküli: korábban minden amerikai elnök egyik első útja a brüsszeli „kórházi vizit” volt.
Másfelől viszont világos, hogy a fent említett vitában a végleges döntés nem Párizsban, de még nem is a brüsszeli ispotályban, hanem Washingtonban dől majd el. Mégpedig azon, hogy az újabban az azonnali bővítés mellett kiálló Strobe Talbott és csapata képes lesz-e meggyőzni a Clinton-adminisztráció, különösen pedig a Pentagon még hezitáló képviselőit.
Orosz vétó pedig nincs!
Az Európai Szövetséges Erők Főparancsnokságának hatalmas laktanyája már jóval katonásabb: a francia aperitifet követő ebédet (választás szerint: vegetáriánus vagy sem) zsírpapírral fedett asztal mellett fogyasztjuk. A fehér asztalnál pedig a mindig hivatalos katonák is lazítanak, s alig leplezik elégedetlenségüket Borisz Jelcin Oroszországának magatartásával kapcsolatban.
„Oroszországgal természetesen igen jó kapcsolatokra törekszünk…” – ismétli meg többször sokcsillagos asztalszomszédunk, majd – mikor már kellően kevesen figyelnek rá – szolidan azért hozzáteszi: „De a hidegháborút végül is mi nyertük meg!”
Nem először találkozunk e véleménnyel. A NATO-tisztviselők ugyanis, ha finoman is, de lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy a szövetség kapcsolatai a kelet-közép-európai országokkal – legyen szó akár a békepartnerségről vagy a NATO-tagságról – bilaterálisak. Ha voltak ún. kimondatlan üzenetei ott-tartózkodásunknak, az egyik feltétlenül az volt, hogy Oroszországot nem illeti meg vétó a NATO kibővítésével kapcsolatban…
Brüsszelben tehát – ha hihetünk október végi benyomásainknak – egyre határozottabb az a vélemény, hogy a NATO kibővítése ma már nem tartózik az eldöntendő kérdések közé; számukra már elsősorban az a fontos, hogy kivel és mikor. A legfrissebb prognózisok szerint például rövid távon csak két vagy három országról (elsősorban a stratégiai fontosságú Lengyelországról és a simán bekebelezhető Csehországról, valamint – ha a NATO más országoknak is biztató példával akar szolgálni – esetleg Magyarországról) lenne szó. Persze kérdés, hogy mit hoz a közeljövő, hiszen – mint az az utóbbi hetekben e lap hasábjain is nyomon követhető volt (Beszélő, 1994. szept. 15., 22., 29. és okt. 20.) – a bővítéssel kapcsolatos nyugati álláspontok nemegyszer csak pillanatnyiak, noha az még a cikcakkok mellett is megállapítható, hogy híveinek száma az utóbbi időben azért gyarapodott.
Annyi bizonyos, hogy NATO-tagságunk elsősorban politikai döntés kérdése; ráadásul olyané, amelyet nem Budapesten hoznak. Ehhez képest a magyar NATO-vitákban felmerülő kulcskérdések, a pénz és a kompatibilitás a brüsszeli szakemberek számára másodrendű fontosságúak.
Ami a pénzt illeti, úgy vélik, szakítani kellene azzal a szemlélettel, amely a NATO-tagság költségeivel riogatja a magyar közvéleményt. Mindenekelőtt, mert hadseregreformra NATO-tagság nélkül is szükségünk van, a reform költsége a tagság mellett egyébként is időben és területenként jobban elosztható. Persze az idei 66, illetve a jövő évi 74 milliárd forint olyan kicsiny összeg, ami sem erre, sem arra nem elegendő.
A kompatibilitással hasonló a helyzet, ez ugyanis kezdetben mindössze három területen elengedhetetlen: a kommunikáció (pl. nyelv, rádióelektronika), az infrastruktúra (pl. repülőterek) és a vezetési elvek (pl. civil ellenőrzés) terén. Márpedig ezek – talán a nyelvoktatást kivéve – részint már megoldottak, részint pedig nem tartoznak a legköltségesebb területek közé.
A szerzők a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet munkatársai
Friss hozzászólások
6 év 18 hét
8 év 44 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 51 hét
9 év 2 nap
9 év 4 nap