Skip to main content

Beléptünk a NATO-ba

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Jelentés a brüsszeli NATO-központból


Az eredetileg kórháznak szánt brüsszeli NATO-központ, ahová 1967-ben, Franciaországnak a szövetség katonai szervezetéből való kilépését követően költözött a NATO-vezetés, sokkal inkább idegenforgalmi látványosságnak hat, semmint egy nemzetközi politikai-katonai szervezet agytrösztjének. A kelet-közép-európai látogatót, aki már ott-tartózkodásának első órájában számos NATO- és EU-csecsebecse (tollak, kulcstartók, jelvények és prospektusok) boldog tulajdonosává válik, mindenekelőtt a zsibvásári hangulat nyűgözi le: a legkülönbözőbb nációkhoz tartozó emberek beszélgetnek, kávéznak a látszólag állandóan tartó konferenciák és előadások szünetében; vagy a NATO-shop előtt bámészkodnak, azon tanakodva – „L’Air du Temps”-t vagy „Givenchy”-t vegyenek-e az asszonynak.

A központba olyan simán és észrevétlenül engednek be, hogy egy pillanatra igen távolinak és akadémikusnak tűnik a hazai NATO-viták kulcskérdése: beléphetünk-e valaha is szövetségbe? Ez itt nem kérdés, hiszen alig néhány perc alatt bent vagyunk.

A konszenzus alapkövetelmény

A NATO-főhadiszállás munkatársai nem keltik egy „identitászavarral” küzdő politikai-katonai szervezet alkalmazottainak benyomását, zavaruk semmi esetre sem akkora, mint azt itthonról képzelhetnénk. Nyíltan és természetesen beszélnek a szövetségen belüli vitákról és problémákról. Eltérnek a vélemények például arról, hogy a NATO miként ossza meg az európai biztonságért viselt felelősséget a többi erre hivatott szervezettel (Európai Unió, Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet), hogy hogyan rendezzék a viszonyt a nyugat-európai integrációs szervezetek között (Európai Unió, NATO, Nyugat-európai Unió). Sőt viták folynak arról, hogy milyen kapcsolat legyen az európai integráció és a közös kül- és biztonságpolitika terén, vagy milyen szerepe legyen az Egyesült Államoknak a jövőben Európában.

„Ezekben a stratégiai kérdésekben a NATO 16 tagországának konszenzussal kell döntenie. Az Egyesült Államoktól Luxemburgig bármelyik megvétózhat egy-egy döntést, ezért a döntés előtt mindenkinek mindenkivel kompromisszumot kell kötnie. Ehhez pedig idő kell, de menni fog” – jegyzi meg ebéd közben újdonsült holland ismerősünk, aki a belső NATO-viták rendezését illetően Willy Claes főtitkárrá való megválasztása óta rendkívül optimista.

Általában elmondható, hogy a NATO-apparátus áttörést vár Claestől a szövetség és az Európai Unió (EU) viszonyában, amely eddig – miként Manfred Wörner és Jacques Delors személyes kapcsolata is – finoman szólva hűvös volt. Olyannyira, hogy az EU bizottságának korábbi elnöke például egyetlen alkalommal sem tett hivatalos látogatást a NATO-központban. A volt belga külügyminiszternek, Claesnek ezzel szemben – hírlik – igen jó a kapcsolata az unió vezető politikusaival, a bizottság új elnöke – Jacques Santer – pedig mégiscsak „földije”, benelux.

A NATO-szakemberek szerint várhatóan nehezebb lesz majd a közös kül- és biztonságpolitika kidolgozása, s ez sok tekintetben természetes jelenség. „Egy-egy konszenzushoz ma már nem elegendő felmutatni a tagországoknak a »Vörös medve Kalasnyikov géppisztollyal« című plakátot. A Szovjetunió szétesését követően a NATO-nak ma tucatnyi arctalan ellenséggel: a migrációval, az etnikai konfliktusokkal, a nukleáris és a hagyományos fegyverek ellenőrizhetetlen terjedésével és túlfejlesztésével, a nacionalizmussal, a terrorizmussal, a vallási fundamentalizmussal stb. – kell szembenéznie, s a biztonságot fenyegető legfőbb veszélyek számának szaporodása már önmagában megnehezíti a konszenzusteremtést” – magyarázza Chris Donnelly, a NATO-főtitkár Közép- és Kelet-Európáért felelős különleges tanácsadója, aki egyébként a kb. 3000 fős központ oroszul tudó munkatársának egyhetede.

Komoly problémákat vet majd fel a NATO és Nyugat-európai Unió (WEU) viszonyának hosszú távú rendezése is, annak ellenére, hogy a WEU-nak mint szervezetnek jelenleg sokkal jobb kapcsolata van a NATO-val, mint azzal az Európai Unióval, melynek biztonságpolitikájában a maastrichti szerződés főszerepet szán az 1954-ben létrehozott szervezetnek. Míg ugyanis a NATO-n belüli ún. atlantisták (Egyesült Királyság, Hollandia, Norvégia, Dánia és Portugália) – akik a WEU-t elsősorban a NATO, és nem az EU részeként kezelik – úgy vélik, hogy a tagállamok között hiányzik a szorosabb együttműködés a kül- és biztonságpolitika terén, a közös politika pedig nincs eléggé egyeztetve az Egyesült Államokkal; az ún. európai iskola tagjai (Franciaország, Belgium, Spanyolország és Luxemburg) éppen azért szállnak síkra, hogy az európai biztonságpolitika – különösebb amerikai beleszólás nélkül – önállóan alakuljon ki. Ennek megfelelően az ő Maastricht-értelmezésük szerint a Nyugat-európai Unió elsősorban az EU része kell hogy legyen. A purparlé a két irányzat között jelenleg is folyik, s köztük létrejövő kompromisszum kialakításában várhatóan döntő szerepe lesz Németországnak, amely eleddig – valószínűleg a választásokra való tekintettel – egyik irányzat mellett sem kötelezte el magát.

A vita mögött elsősorban persze az húzódik meg, hogy a jövőben az Egyesült Államoknak mekkora szerepe legyen a NATO-, illetve a közös európai biztonságpolitika kialakításában. A kérdés korántsem teoretikus, hiszen bár a NATO-n belüli amerikai dominancia – legalábbis a jelképek szintjén – még ma is lépten-nyomon érzékelhető (különösképpen az Európai Szövetséges Erők Főparancsnokságán), a szakemberek egy része szerint az USA a korábbiakhoz képest már nem tekinthető a szövetség urának. Ezt egyébként maga Bill Clinton is igen plasztikusan érzékeltette, hiszen csak több mint 14 hónappal beiktatása után látogatott el első ízben a NATO-központba, ami példa nélküli: korábban minden amerikai elnök egyik első útja a brüsszeli „kórházi vizit” volt.

Másfelől viszont világos, hogy a fent említett vitában a végleges döntés nem Párizsban, de még nem is a brüsszeli ispotályban, hanem Washingtonban dől majd el. Mégpedig azon, hogy az újabban az azonnali bővítés mellett kiálló Strobe Talbott és csapata képes lesz-e meggyőzni a Clinton-adminisztráció, különösen pedig a Pentagon még hezitáló képviselőit.

Orosz vétó pedig nincs!

Az Európai Szövetséges Erők Főparancsnokságának hatalmas laktanyája már jóval katonásabb: a francia aperitifet követő ebédet (választás szerint: vegetáriánus vagy sem) zsírpapírral fedett asztal mellett fogyasztjuk. A fehér asztalnál pedig a mindig hivatalos katonák is lazítanak, s alig leplezik elégedetlenségüket Borisz Jelcin Oroszországának magatartásával kapcsolatban.

„Oroszországgal természetesen igen jó kapcsolatokra törekszünk…” – ismétli meg többször sokcsillagos asztalszomszédunk, majd – mikor már kellően kevesen figyelnek rá – szolidan azért hozzáteszi: „De a hidegháborút végül is mi nyertük meg!”

Nem először találkozunk e véleménnyel. A NATO-tisztviselők ugyanis, ha finoman is, de lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy a szövetség kapcsolatai a kelet-közép-európai országokkal – legyen szó akár a békepartnerségről vagy a NATO-tagságról – bilaterálisak. Ha voltak ún. kimondatlan üzenetei ott-tartózkodásunknak, az egyik feltétlenül az volt, hogy Oroszországot nem illeti meg vétó a NATO kibővítésével kapcsolatban…

Brüsszelben tehát – ha hihetünk október végi benyomásainknak – egyre határozottabb az a vélemény, hogy a NATO kibővítése ma már nem tartózik az eldöntendő kérdések közé; számukra már elsősorban az a fontos, hogy kivel és mikor. A legfrissebb prognózisok szerint például rövid távon csak két vagy három országról (elsősorban a stratégiai fontosságú Lengyelországról és a simán bekebelezhető Csehországról, valamint – ha a NATO más országoknak is biztató példával akar szolgálni – esetleg Magyarországról) lenne szó. Persze kérdés, hogy mit hoz a közeljövő, hiszen – mint az az utóbbi hetekben e lap hasábjain is nyomon követhető volt (Beszélő, 1994. szept. 15., 22., 29. és okt. 20.) – a bővítéssel kapcsolatos nyugati álláspontok nemegyszer csak pillanatnyiak, noha az még a cikcakkok mellett is megállapítható, hogy híveinek száma az utóbbi időben azért gyarapodott.

Annyi bizonyos, hogy NATO-tagságunk elsősorban politikai döntés kérdése; ráadásul olyané, amelyet nem Budapesten hoznak. Ehhez képest a magyar NATO-vitákban felmerülő kulcskérdések, a pénz és a kompatibilitás a brüsszeli szakemberek számára másodrendű fontosságúak.

Ami a pénzt illeti, úgy vélik, szakítani kellene azzal a szemlélettel, amely a NATO-tagság költségeivel riogatja a magyar közvéleményt. Mindenekelőtt, mert hadseregreformra NATO-tagság nélkül is szükségünk van, a reform költsége a tagság mellett egyébként is időben és területenként jobban elosztható. Persze az idei 66, illetve a jövő évi 74 milliárd forint olyan kicsiny összeg, ami sem erre, sem arra nem elegendő.

A kompatibilitással hasonló a helyzet, ez ugyanis kezdetben mindössze három területen elengedhetetlen: a kommunikáció (pl. nyelv, rádióelektronika), az infrastruktúra (pl. repülőterek) és a vezetési elvek (pl. civil ellenőrzés) terén. Márpedig ezek – talán a nyelvoktatást kivéve – részint már megoldottak, részint pedig nem tartoznak a legköltségesebb területek közé.

A szerzők a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet munkatársai






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon