Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Kevesen irigyelték az elmúlt négy évben a főpolgármester hatáskörét. A Fővárosi Önkormányzatnak nem volt érdemi beleszólása a lakásprivatizáció folyamatába; a kerületek ingatlangazdálkodási, városfejlesztési, rehabilitációs politikájába; rendezési terveibe; szociális rendeleteibe. Megállítható-e a főváros széttagolódásának folyamata?

Nem volt szükségszerű a főváros és a kerületek konfliktusa. Tény, hogy a szeptemberig hatályban lévő önkormányzati törvény nehézzé tette az együttműködést, nem adta meg a jogot a fővárosnak, hogy összvárosi szintű feladatait megoldja. De a jogszabály nem zárta ki, hogy a kerületek és a főváros társulásokat hozzanak létre. Úgy gondolom, hogy az önkormányzati munka szakmai szintű együttműködési kényszert jelent, és ezt sokszor nem ismerték fel. Ennek legszomorúbb példája a csepeli szennyvíztisztító kapcsán kirobbant viszály volt. A mostani törvény sokkal több lehetőséget ad a fővárosnak, de a különböző érdekek felismerésén alapuló együttműködés a jövőben sem lesz könnyű, mivel az új törvénybe is rengeteg bomba épült be, elsősorban a forráselosztás területén. A kerületek már megalkották saját szociális vagy lakbérrendeleteiket.

1993-ban a városban alig több mint 3000 lakás épült. A lakásprivatizációs folyamat lezárulását követően minimálisra zsugorodik az önkormányzati tulajdonú kiutalható bérlakások aránya. Ki és milyen forrásból fog lakásokat építeni?

A fővárosi lakáshelyzet valóban tragikus, minden élethelyzetet tönkretesz. Főpolgármesterként mindent megtennék annak érdekében, hogy épüljenek a városban önkormányzati bérlakások, amelyeket piaci lakbérekért lehet kiadni, a rászorulók pedig szociális támogatást kaphatnak. A főváros vagyongazdálkodása keretében felszínre hozható pénzek egy részét mindenképpen lakásépítésre kellene fordítani. A most elfogadott törvény értelmében a kormány céltámogatási rendszerében megjelenik a lakásépítés is. Természetesen képezhető fővárosi céltámogatási rendszer, amelyet a kerületek megpályázhatnak.

Csillagászati összegekre rúg a privatizált társasházak felújítási számlája. Ezt az összeget sem az új tulajdonosok, sem a város, sem a kerületek nem képesek előteremteni. Jelzálogtörvény hiányában a banki szféra sem dolgozott ki megfelelő finanszírozási konstrukciót, a biztosítók sem hajlandóak kockázatot vállalni az épületek „természetes elöregedéséből” adódó károkra.

Tudomásom szerint 1200 milliárd forintra becsülhető az elmaradás. A lakásprivatizációs bevételek jelentős hányadát felújítási alap képzésére kellett volna fordítani. Állami és banki garanciák egyaránt szükségesek. Ismereteim szerint nagyon komoly nyugat-európai hitelek állnak rendelkezésre lakásépítés céljára, még ha technológiához vagy konkrét befektetőhöz kötve is.

1991-ben sem sikerült világbanki hitelhez jutni, az ingatlanpiac pedig jelenleg pang…

Differenciált cselekvéssorozatra van szükség, a pénzügyi források felkutatása mellett kínálatot kell teremteni. Infrastruktúrával előkészített területeken – általában lakótelepekhez csatlakozva, ami persze visszatetszést kelthet – mintegy 8000 lakást lehetne építeni. Újabb területeket lehetne önkormányzati forrásokból előkészíteni magánépítkezések számára. Az ingatlangazdálkodás stratégiai feladatának érzem a város szerkezetébe mélyen beékelődő ipari területek közvetlen vagy közvetett lakáscélú hasznosítását is.

És a rehabilitáció…?


Megfogott, ez az egyik legnehezebb probléma. Külföldi cégek saját üzleti tevékenységként hajlandóak részt venni épületek felújításában, de az egész városra ez nem megoldás. A megoldás csak olyan lakásgazdálkodási koncepció lehet, amelyik szervezi a városrehabilitációt, és elősegíti a lakásmobilitást, hiszen a felújítandó városrészekben élők egy részének mindenképpen más igényű lakásokba kell költözniük. Az ingatlangazdálkodás csak fejlesztés-orientált lehet. Az utóbbi éveket fejlesztésellenes hangulat jellemezte; az úgynevezett szerves fejlődés volt az egyedüli koncepció. Rokonszenves gondolat, hogy a város kizárólag meglévő értékeire alapozva fejlődhet, és nem szabad beavatkozni. Csakhogy ez a város minden eresztékében beteg, infrastruktúrája elmaradott, szó sem lehet szerves fejlődésről. Intenzív gyógymódra, beavatkozásra, tehát aktív fejlesztéspolitikára van szükség. Nem egyenként kell eladni a telkeket, épületeket. Ha az önkormányzat az ingatlanokat megfelelő infrastrukturális előkészítést követően viszi be vegyes tulajdonú gazdasági társaságokba, ha az építkezések elkezdéséhez sikerül külföldi tőkét nyerni, akkor az ingatlanérték idővel magasabb áron vehető ki. Ezek a fejlesztések emelhetik meg úgy az ingatlanpiacon az értékeket, hogy az visszahat más területek értékére is. A rehabilitáció sem oldható meg támogatott kamatú lakásépítési és vásárlási hitelek nélkül.

A belső kerületek éppen ilyen fejlesztésekkel kísérleteztek, de az önkormányzatok rehabilitációs vállalkozásai rendre kudarcot vallottak. Nemhogy felértékelődés nem következett be, de a kritikus területeken az értékesíthető telkek ára felére, harmadára zuhant.

A tervek minősége és a befektetői érdeklődés összefügg, ha rossz a koncepció, nem sikerülhet pénzt szerezni. Erre példa a VII. kerületi Madách sétány, ami alapvetően elhibázott beépítési terv. De például a ferencvárosi SEM IX. akcióterület nagyon jó példa az általam kívánatosnak tartott fejlesztésre.

A SEM IX. akcióterületen sem sikerült még egyetlen külföldi vállalkozóval sem szerződést kötni…

A főváros nem hozta létre a maga pénzügyi szervezetét, ami piaci körülmények között dolgozik. Enélkül pedig a dolog nem működik, hiába dolgoznak jó szakemberek az önkormányzatban vagy a vagyonkezelő szervezetekben. Főpolgármesterként olyan szakosított pénzintézet létrehozását fogom kezdeményezni, amelyik kezeli a város pénzeszközeit, kezeli vagyonának hasznosítható hányadát, kezeli a portfoliót, és megpróbálja emelni osztalékát akár brókertevékenység révén is. Adott esetben jelzálog- és letéti bankként is működhet. Volt is erre törekvés, az OTP és a SEM IX. részvényese, a Caisse des Depots et Consignations megpróbált az egész országra létrehozni ilyen specializált pénzintézetet, de a kísérlet három év után elhalt. Úgy vélem, hogy megfelelő állami garanciák esetén ez a jelenlegi kétszintű önkormányzati rendszerben is létrehozható. Még csak nagy induló összeg sem kell, hiszen maga a szervezet vehet fel később hiteleket, illetve teheti hitelképessé az önkormányzatot.

A kerületek – mintegy önálló városként – regionális fejlesztési elképzeléseket fogalmaznak meg. Hogyan lehet így átfogó rendezési terveket készíteni?

A városnak jelenleg nincs világos fejlesztési koncepciója, senki sem tiltotta volna meg, hogy készítsenek ilyet. Igenis az önkormányzat feladata, hogy kemény ingatlan-városgazdálkodási elveket rögzítsen, és ezeket betartassa a magángazdálkodókkal. Nekünk van olyan kapacitásunk, hogy a jövő év derekáig a kerületekkel egyeztetve meghatározzuk a fő irányokat. Én önkorlátozást vezetnék be, nemcsak véleményezési, hanem egyetértési jogot kezdeményeznék a kerületeknek, hiszen konszenzus hiányában úgyis meg tudják akadályozni; amit nem akarnak. Főpolgármesteri koncepcióm lényege a participáció. A várostervezés során az agglomeráció, a főváros, a kerület, és a részönkormányzat közötti négyszintű vertikális érdekegyeztetésre van szükség.

Nem csillapodnak a viták arról, hogy merre épüljön tovább az M0-ás autópálya.

Minél távolabb nyomják az M0-ás sugarát, annál értéktelenebb lesz, tehát a teherforgalom változatlanul keresztülhalad a városközponton. Megfelelő kompenzációkat kell felajánlani az érintett kerületeknek. Hosszabb távon a megoldás csak egy, az egykori betterment adóhoz hasonló tisztességes ingatlanérték-adó bevezetése lehet. Tehát ha valami kárt okozok, kárpótolnom kell a helyieket, ha viszont valami jót csinálok, annak az előnyeit az önkormányzatnak és nem az ingatlantulajdonosnak kell élveznie.

El van adósodva a város. Sor kerülhet-e önálló adópolitika kialakítására, illetve folytatódik-e a közművállalatok eladása?

Arra törekszünk, hogy a meglévő adók minél nagyobb hányada maradjon helyben. A helyi adó tényleg jobb, mint a normatív támogatások rendszere, de jelenleg nem lehet újabb adókkal sújtani a polgárokat. Hosszabb távon a már említett ingatlanérték-adó jöhet szóba, illetve különféle adókedvezmények. Az összes közművállalat esetében számításba kerül a részleges privatizáció, de nem magát a vállalatot, illetve annak vagyonát kell eladni, hanem a vállalat tevékenységébe kellene bevonni forrásokat a szolgáltatás fejlesztése érdekében. Elkezdtük vizsgálni, hogy az egyes közüzemek esetében mit lehet csinálni.

Tízezer hajléktalan él Budapesten, de csak kétezer hely van a menhelyeken.

A hajléktalanok helyzetének megoldása csak hosszú távon, társadalmi jellege összetettségének felismerése alapján lehetséges. Túl azon a „csodálatos” dolgon, amikor hajót vagy vasúti kocsit nyitottak a hajléktalanok elhelyezésére, úgy gondolom, hogy gyárépületekben vagy munkásszállásokon több száz, vagy akár több ezer ideiglenes férőhely alakítható ki. Sőt első lakásra várók számára szerény, de elfogadható lakásokat is létre lehet hozni ilyen módon. Véglegesen csak velük együttműködve, perspektívát adva lehet eredményt elérni. Nagyon nagy baj, hogy tízezernyi lakás áll üresen. Sokkal fegyelmezettebb lakásgazdálkodásra van szükség.

Végezetül én egy depolitizált, abszolút toleráns önkormányzatot szeretnék.

• Gazdaság és társadalom