Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Egyrészt mert közismert, hogy a lengyel társadalom több mint 90 százaléka katolikus, s a katolicizmus már régóta integráns része a lengyel nemzeti tudatnak; másrészt mert 1989-ben – a kommunista rendszer elleni társadalmi harcban betöltött történelmi szerepe következtében – a lengyel katolikus egyház társadalmi presztízse jóval felülmúlta két világháború közötti népszerűségét.

Az elemzők a presztízsveszteség okát – politikai nézeteiktől függően – természetesen másként és másként magyarázzák. Míg az egyházhoz közel állók és a politikai katolicizmus lengyelországi hívei részben az elmúlt rendszert, részben pedig a jelenlegi liberális és szociáldemokrata politikusokat teszik felelőssé a társadalom „laicizálódásáért”, addig mások – s ezek vannak többségben – elsősorban annak tulajdonítják a népszerűségcsökkenést, hogy az egyház győzelmi pozícióból politizál, és a közélet meghódítására törekszik.

Az elmúlt négy évre visszatekintve valóban úgy tűnik, hogy a lengyel katolikus egyház túlságosan is belefolyt a napi politikai csatározásokba.

Pedig az új politikai vezetés igyekezett gyorsan leróni az egyházzal szembeni történelmi adósságokat, így az állam és az egyház viszonyát már a 1989. február–áprilisi kerekasztal-tárgyalásokon új alapokra helyezte. A megállapodás értelmében 1989. május 17-én elfogadott törvény ismét jogi személynek ismerte el az egyházat; garantálta karitatív és hitéleti tevékenységének szabadságát (ez utóbbit olyan helyeken is – hadsereg, kórházak, börtönök stb. –, ahová korábban nehezen jutott csak el); „egyenjogúsította” az egyházi és a polgári házasságot; lehetővé tette egyházi rádió- és tv-állomások felállítását; adómentességet biztosított az egyház egy sor gazdasági tevékenységének; 1989 júliusában felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal; egy 1991. októberi törvény értelmében pedig lehetővé tette az egyházi vagyon egy részének reprivatizációját is.

Akik idegen nyelven írnak

A közvélemény egy része és a katolikus egyház között 1990 májusában alakultak ki az első komolyabb viták, elsősorban az abortusz, az iskolai hitoktatás és a „keresztény értékek” közszolgálati médiában való érvényesítésének törvényi szabályozása kapcsán. Az egyházat, amely a kommunista diktatúra időszakában „szuverén állam volt egy nem szuverén államban” (Michnik), láthatóan megdöbbentették és ingerültté tették a kritikák. Nem csoda, hiszen miközben az egyház a kommunizmussal szembeni harcban valóban történelmi érdemeket szerzett, azért az is tény, hogy „az egyházról jót vagy semmit” jelszó – amit az ellenzéki mozgalmak minden irányzata akceptált – évtizedekre elhallgattatta a klérussal szembeni kritikai hangokat.

Az abortuszkérdés esetében nem csak a klérus és a politikai katolicizmust képviselő pártok – mindenekelőtt a Keresztény-Nemzeti Egyesülés – fundamentalista álláspontja (se abortusz, se népszavazás az abortuszról, se fogamzásgátló, se gumióvszer) okozott problémát, de az is, hogy a kérdés kapcsán olyan több mint két és fél éves politikai háború kezdődött a parlamenti pártok között, amely más területeken is lassította a kompromisszumok kialakítását. Külön probléma, hogy az 1993. január 7-én megszavazott – a klérus szemében természetesen túl liberális, a közvélemény-kutatási adatok szerint viszont a lengyelek többsége által túl szigorúnak ítélt – törvény sem hozott végleges megnyugvást a kérdésben, hiszen az új szejmben éppen napjainkban tettek javaslatot módosítására.

Ugyancsak hosszú és indulatoktól sem mentes vitát váltott ki az „iskolai hitoktatás teljes visszaállításának” egyházi követelése, illetve az, hogy 1992. április 14-én Jan Olszewski kabinetjének oktatási minisztere (Andrzej Stelmachowski) – meg sem várva az Alkotmánybíróságnak a kérdésben hozott ítéletét – rendeletben „teljesítette” a követelést. Az ügyet végül csak 1993 májusában sikerült normális mederbe terelnie a lengyel Alkotmánybíróságnak. A bírák ugyanis – az ombudsman beterjesztése nyomán – három alapvető pontban nemet mondtak a miniszteri rendéletre, s így 1. a hitoktatásban való részvételhez a továbbiakban írásos szülői beleegyezés szükséges; 2. a templomban folyó hitoktatásért érdemjegy nem adható; s végül 3. nem von maga után felmondást, ha egy tanár megtagadja a templomban való hitoktatást.

A lengyel püspöki kar, illetve a politikai katolicizmus képviselői tulajdonképpen már a rendszerváltás óta rendszeresen bírálják a közszolgálati médiákat és a sajtót, mondván: „elvesztették elemi érzékenységüket a nemzet alapvető és legfontosabb problémái iránt.” (1991. szeptember 15.) A sajtó ostorozásából Glemp bíboros is kiveszi részét, aki 1992. május 10-én a következőképpen fakadt ki: „Egynémely ismert személyiségek rosszat írnak Lengyelországról, és teszik ezt olyan újságokban, amelyeket külföldön is olvasnak, vagy egyenesen idegen nyelven írnak, hogy könnyebben olvasható legyen.” S a tiltakozások nem maradnak hatástalanok, hiszen 1993 januárjában a „keresztény értékek respektálása” bekerül a rádió- és tv-törvénybe.

Persze vannak, akiknek ez sem elég. A Keresztény-Nemzeti Egyesülés és a Független Lengyelország Konföderáció Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmje ellen tüntetést szervező poznani képviselői által összeállított ún. Fehér Könyv szerint ugyanis Bulgakov Mester és Margaritája, a Nobel-díjas Pär Lagerkvist Barrabása vagy a szintén Nobel-díjas Eugene O’Niell És nevetett Lázára szintén betiltásra ítélt művek, mert „erőszakot követnek el a vallási érzelmek tárgyai ellen”. (Az ügyet egyébként a püspöki kar a képviselők magánakciójának minősítette.)

Katolikus katolikusra, zsidó zsidóra…

Az elmúlt négy év során számos kritikus fogalmazta meg azt is: azzal, hogy a katolikus klérus – szinte kizárólag a keresztény-nemzeti pártokat, illetve pártkoalíciókat (pl. a Keresztény-Nemzeti Egyesülést, a Centrum Megegyezést, illetve 1991-ben a Katolikus Választási Akciót, 1993-ban pedig az „Ojczyzna” Katolikus Választási Koalíciót) támogatva közvetlen és aktív szerepet vállalt a választási kampányokban, megsérti az önmaga által meghirdetett politikai semlegességét. A támogatás természetesen az esetek egy részében nem jelentette a püspöki kar hivatalos és nyilvános elköteleződését, de tény, hogy az istentiszteleteket tartó papok az 1990-es elnökválasztás alkalmával Lech Walesa, az 1991-es parlamenti választásokon pedig a Katolikus Választási Akció melletti szavazásra szólították fel híveiket. 1993 szeptemberében – talán éppen a jobbközép pártolt csökkenő népszerűségét érzékelve – az egyház választási agitációja már korántsem volt ennyire direkt, de közvetetten (pl. választási gyűlések megrendezésére „kölcsönadott” egyházi ingatlanok formájában) azért még mindig érzékelhető volt. A politikai szerepvállalásnál azonban sokkal nagyobb visszatetszést keltett az, hogy a klérus szinte sohasem határolódott el, egyértelműen különböző szintű képviselőinek morálisan felháborító kijelentéseitől, illetve cselekedetétől; vagy ha igen, akkor is későn. Mintha az egyháznak a kommunista rendszerben mutatott toleranciája és morális tartása némileg csökkent, illetve relativizálódott volna az elmúlt években.

Az elnökválasztási kampány „során például az egyház egyetlen szóval sem jelezte felháborodását azzal kapcsolatban, hogy egyes püspökök előszeretettel emlegették Tadeusz Mazowiecki „zsidó származását”, ami – amellett, hogy egyszerűen hazugság – még az antiszemita érzelmek felszítására is alkalmas volt. Hasonlóan ahhoz a – parlamenti választások alkalmával elhangzott – megyéspüspöki „tanácshoz”, miszerint „katolikus csak szavazzon katolikusra, zsidó a zsidóra, kommunista pedig a kommunistára”.

De az egyház szó nélkül hagyta az 1991. júniusi mlawai cigányellenes megmozdulásokat is, és nem nagyon igyekszik tompítani például a lengyel társadalom AIDS-fertőzöttekkel szembeni intoleranciáját sem. S mindez nem áll szemben azzal, hogy egyes papok (pl. Arkadiusz Nowak) vagy szerzetesi közösségek éppen arról váltak nevezetessé, hogy a társadalom jelentős részében érzékelhető intolerancia ellenére felvállalták az AIDS-es betegek ápolását.

Végül még egy példa: az ún. ügynöklisták 1992. június 4-i emlékezetes – és egyértelműen amorális – nyilvánosságra hozatalát Glemp bíboros csak június 18-án ítélte el, de a püspöki kar június 20-i nyilatkozata már igyekezett tompítani a bíboros kritikájának élén…

A konkordátum

Már a szejm feloszlatását követően, 1993. július 28-án írták alá a lengyel állam és a Vatikán között született konkordátumot. A választási kampány egyik fontos témájává váló egyezményt különösen a jelenlegi kormánykoalícióban főszerepet játszó Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), illetve a Munka Unió (UP) támadta igen élesen, a Suchocka-kormány szemére vetve azt, hogy a kabinet aláírásával kész helyzet elé kívánta állítani az új szejmet, melynek még ratifikálnia kell a szerződést.

Míg az SLD elsősorban a klérus és az állam financiális kapcsolataival, az egyház gazdálkodásával, illetve a bigámiát lehetővé tevő civil és egyházi esküvők viszonyával foglalkozó pontokat kívánja újratárgyalni, illetve valamilyen formában (kiegészítés, preambulum, appendix stb.) módosítani, addig a Bugaj vezette UP az állam és az egyház határozottabb szétválasztásáért száll síkra, s azt állítja, hogy a konkordátum sérti a lengyel alkotmányt. Az egyház és az egyházhoz közel álló politikusok viszont arra igyekeznek felhívni a kormány figyelmét, hogy egy már aláírt nemzetközi szerződés újratárgyalása milyen következménnyel járhat.

Persze nem csak a konkordátum kérdése borzolja az egyház és az állam jelenlegi kapcsolatát, hiszen szinte bizonyosra vehető, hogy a jelenlegi szejm módosít majd az abortusztörvényen (szociális szempont alapján is engedélyezve esetleg a terhességmegszakítást), s éppen napjainkban került a szejm elé a magán a koalíción belül is vitatott ún. Manicki-terv, amely szerint az egyháznak a jövőben minden gazdasági tevékenységéért adót kellene majd fizetnie.

Uta Ranke-Heinemann teológus és vallástörténész szerint a kelet-európai diktatúrák bukása után a térség látóhatárán a katolikus egyház az egyetlen olyan intézmény, amely totalitárius módon kíván kormányozni. S ha ez így van, akkor a lengyel katolikus klérus elmúlt négy évben tapasztalható presztízsveszteségén aligha csodálkozhatunk: az átlag lengyel ugyanis irtózik a totalitarizmustól, legyen bár az kommunista vagy keresztény.

• Külföld