Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Varsóban fél év alatt bebizonyosodott, hogy szinte alig van a lengyel belpolitikának olyan kérdése, amelyben a szeptember 19-i parlamenti választások nyomán hatalomra került baloldali koalíció két pártja egyetértene. Az elmúlt két hónapban a Lengyel Néppárt (PSL) és a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) között nemcsak a privatizáció, a vajdasági és miniszteriális szintű káderpolitika, illetve a mezőgazdaság költségvetési támogatása terén alakultak ki komoly nézetkülönbségek, de a köztársasági elnökkel és a katolikus egyházzal kapcsolatos politika terén is. Sarkosan fogalmazva: a koalíciót ma egyre inkább csak a hatalmon maradás kényszere köti össze. Ez azonban igen erős kötelék, egy új választás ugyanis mindkét párt számára kiszámíthatatlan eredménnyel járna.

Apparátusépítés

Február elején a parasztpárti Waldemar Pawlak elérkezettnek látta az időt, hogy tisztázza a koalíción belüli erőviszonyokat: a kormányfő előbb az SLD-s Stefan Kawalec pénzügyminiszter-helyettest, majd pedig a szociáldemokraták „liberális frakciójának” egyik vezéregyéniségét, Marek Borowski miniszterelnökhelyettes-pénzügyminisztert kényszerítette távozásra. Az akcióval kettős sikert ért el: egyrészt egy igen fontos gazdasági kulcspozíciótól fosztotta meg az SLD liberálisait (a Borowski-utódot immár két hónapja keresi a koalíció), másrészt – s ez a fontosabb – ország-világ előtt nyilvánvalóvá tette, hogy Aleksander Kwasniewskiék tiltakozása és fenyegetőzése (arra az esetre, ha a kormányfő megszegné a koalíciós megállapodást) blöff volt csupán. Kwasniewski ugyanis lenyelte a Borowski-békát, s ezzel nyilvánosan is megvallotta, hogy egyfelől nem hajlandó kiengedni pártja kezéből a már megszerzett hatalmat holmi „liberális borowskikért”, másrészt, hogy személyes liberalizmusát – bizony-bizony – elnyeléssel fenyegeti az SLD posztkommunista mocsara.

Borowski távozását követően a lengyel lapok kilátásba helyezték a másik „liberális szocdem”, Wieslaw Kaczmarek privatizációs miniszter menesztését is, de úgy tűnik, a kormányfő ma még megelégszik azzal, ha Kaczmarek terveinek a szejm privatizációs bizottságába delegált Pawlak-klinesek, illetve a parasztpárti külgazdasági miniszter, Leslaw Podkanski vetnek gáncsot. Áldásos tevékenységük folytán az egyébként sem túl gyors lengyel privatizáció napjainkra tovább veszített tempójából.

Ugyancsak komoly sikereket mutathat fel Pawlak a vajdasági elöljárók leváltásában: kormányzása első 100 napja alatt 17 új vajdát nevezett ki, mindössze eggyel kevesebbet, mint Jan K. Bielecki (1990–91) és Hanna Suchocka (1992–93) együttvéve. Ráadásul mindeközben igen ügyesen verte vissza koalíciós partnere igényeit is, hiszen a 30 kinevezett vajda és vajdahelyettes közül mindössze 8 volt SLD-jelölt, jóllehet a párt 29 választási körzetben szerezte meg az első helyet. S csak úgy mellesleg, hogy jól bebiztosítsa magát, megerősítette a Demokratikus Unió (UD) azon vajdáit is, akik ellenzik az Unió kiegyezését a „liberális szocdemekkel”. S tette mindezt a vajdasági posztok depolitizálásának jelszavával. Csak hát „fejétől bűzlik a hal” – teszik hozzá sokan –, s ha a Miniszterelnöki Hivatal vezetője csak „saját embereivel” hajlandó együtt dolgozni, akkor a vajdáktól sem követelhető meg, hogy lemondjanak „saját kádereikről”, azok pedig „saját referenseikről”… És így tovább: amíg csendben ki nem épül a „Parasztpárti Köztársaság”.

A parasztpárt persze nemcsak „lefelé”, de „felfelé” is igen aktívan terjeszkedik, s a miniszteriális posztokat illetően kiváló partnerre talált Lech Walesában, aki mindent elkövet, hogy az ún. elnöki tárcáktól (honvédelem, belügy, külügy) távol tartsa a posztkommunistákat.

A parasztlobby

Az apparátusklientúra kiépítése mellett a PSL saját választótáborát is igyekszik kielégíteni: február elején a szejm megszavazta az ún. élelmiszerimportot kiegyenlítő illetéket (ezt azok az importőrök fizetik majd, akik a hazainál olcsóbb áron szállítanak élelmiszert Lengyelországba), amin ugyan a parasztok nyernek, viszont – mivel az illeték várhatóan mintegy 10 százalékkal megemeli majd az élelmiszerárakat – az SLD-re szavazó munkás- és nyugdíjasrétegek veszítenek. A január 1-jéig visszamenő nyugdíjemelésen is elsősorban a PSL-szavazótábor nyert, hiszen az emelésre szánt 5 billió zlotyból 4 billió a paraszti nyugdíjakat növeli majd. S végül: a kormányfő személyes beavatkozásának eredményeként 4,2 billió zlotyt kapott a büdzséből a parasztpárt által dédelgetett Élelmiszer-gazdasági Bank. Mindez rendben is lenne – állítják a „liberális szocdemek” –, ha lenne mit osztogatni. Ez azonban csak úgy megy, ha közben másoktól elveszünk.

A politikai elemzők szerint a PSL és az SLD konfliktusának alapvetően két ellentétes kormányzási filozófia a gyökere: míg Kwasniewskiék úgy vélik, hogy amennyire csak lehet, ki kell elégíteni az SLD szavazóbázisának igényeit, de ennek nem más rétegek drasztikus megsarcolása árán, és semmi esetre sem veszélyeztetve a közélet stabilizálódását, addig Pawlakék abból indulnak ki, hogy a győztes pártnak elsősorban saját választói bázisának igényeire kell tekintettel lennie, s csak azután következhetnek a többiek. Márpedig a PSL-t a szeptemberi választásokon elsősorban a falvak lakossága (46%) juttatta kormányzati pozícióba, s csak másodsorban a munkás- (13%) és nyugdíjasszavazatok (12%).

Ki kinek a szövetségese?

Lehet Pawlakot nem szeretni, de el kell ismerni, hogy politikai taktikában messze felülmúlja Kwasniewskit: nemcsak saját „populista” ellenzékét tartja féken, de rendkívül ügyesen használja ki a parlamenti ellenzék SLD-ellenességét s a Kwasniewski vezette frakción belüli megosztottságot is. A népszerűtlen gazdasági intézkedések, illetve a március 5-én elfogadott feszes büdzsé kapcsán a „liberálisokra” mutogat, s közben egyre gyakrabban kacsint össze az SLD-frakción belüli baloldali ellenzékkel: az Ewa Spychalska vezette OPZZ-szakszervezettel. A másik oldalon viszont az elmúlt fél év során a PSL-képviselők egy része – például a Kaczmarek-terveket megtorpedózó privatizációs bizottságban – igen jól összemelegedett a Leszek Moczulski vezette Független Lengyelország Konföderációval, olyannyira, hogy a kérlelhetetlen antikommunizmusáról hírhedt Moczulski Pawlakon keresztül megbocsátani látszik még a posztkommunista szakszervezetnek is. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a Ryszard Bugaj vezette Munka Uniónak, illetve a költségvetési szavazás után az SLD-frakcióból kizárt Wisniewski-csoportnak (Beszélő, 1994. január 27.) már a kezdetektől komoly fenntartásai voltak a „liberális szocdemek” gazdaságpolitikájával – elméletileg nem zárhatunk ki egy Pawlak vezette baloldali-populista koalíciót sem (OPZZ–PSL–UP–KPN).

Emellett a PSL – mivel a szeptemberi választásokon egyetlen korábbi keresztény párt sem jutott be a szejmbe – kulturáltabban és egyre tudatosabban törekszik betölteni a katolikus klérus parlamenti képviseletét. Nem véletlen tehát, hogy a népi mozgalom PSL szervezte centenáriumi ünnepségei „A népi mozgalom a nemzeti tradíció és a keresztény értékek őrzője” jelszó jegyében zajlottak; hogy Pawlak párton belüli helyettese az a Franciszek Stefaniuk lett, akit korábban abortuszellenes verseiről, ma pedig a „nyugati kultúrmocsok” elleni kirohanásairól ismerhet a nagyközönség; s az sem, hogy a párt ma határozottan elkötelezettje a Vatikánnal kötött konkordátum ratifikálásának. S mindezt természetesen honorálja a klérus is, hiszen a püspöki karhoz közel álló „Slowo – Dziennik Katolicki” ma már lényegében a PSL-t támogató orgánumnak tekinthető.

Végül nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy Waldemar Pawlaknak már régóta jó a kapcsolata Lech Walesával is. Ma pedig egyenesen kiváló. Hiszen nemcsak a lengyel valóságot szemlélik közel azonosan, de – s jelenleg ez a legfontosabb – céljaik is hasonlóak, ráadásul úgy, hogy közben nem is keresztezik egymás érdekeit: míg ugyanis Walesa a hadsereg, a rendőrség és külpolitika feletti befolyását igyekszik megőrizni, illetve 1995-ös újraválasztása érdekében konkurenseinek politikai életét kívánja megkeseríteni, addig Pawlak legfőbb célja saját kormányfői és pártvezetői posztjának, valamint a PSL pozícióinak megerősítése. Az pedig, hogy mindkettőjük legfőbb vetélytársa Aleksander Kwasniewski, illetve az SLD, csak harmonikusabbá teszi az elnök és a kormányfő politikai tandemezését.

• Külföld