Martos Gábor

Nyomtatóbarát változat

Elhúzódó átmenet


Markó Béláról 1989 decemberéig ez állt a lexikonokban: költő, lapszerkesztő. 1990-től új titulusok kerültek a neve mellé: a román parlament szenátora, a Látó című irodalmi lap főszerkesztője. Jó egy éve tovább bővült a lista: a tizenegy kötetes költő a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke lett. Markó Béla marosvásárhelyi otthonában válaszolt a Beszélő kérdéseire.


Szinte napra négy évvel ezelőtt beszéltünk utoljára hosszasabban (Életünk, 1991/2.), de akkor elsősorban irodalomról. Mert akkoriban még ez a témakör foglalkoztatott leginkább, meg is jegyezted: milyen óriási dilemma számodra a politikai szerepvállalás, a szenátori tevékenység. Azt mondtad: két év után mindenképpen szeretnél visszatérni eredeti hivatásodhoz, az irodalomhoz, a lapszerkesztéshez. A két év letelt, ám ha lehet, te még „mélyebben” vagy a politikában. Kíváncsi lennék döntésed hátterére.

Valóban, akkoriban akárhányszor engem a politikáról kérdeztek, mindig úgy nyilatkoztam, hogy ezt csak ideiglenesen vállalom. Egy átmeneti korszak kényszere, hogy nagyon sok olyan értelmiségi, aki a hivatásában megtalálta a teljességet, mégiscsak pályát változtatott, és politikával kezdett foglalkozni. Persze kérdés, milyen mértékben politika az, amit nekünk vállalnunk kellett. Klasszikus értelemben véve, a nyugat-európai leülepedett demokrácia mércéjével és értékrendjével mérve nagyon szűken vett politikai tevékenység ez, sokkal inkább tágabban értelmezhető közéleti munka. Úgy is fogalmazhatnám, hogy érdekképviselet. Nem is gondolom, hogy azok a generációk, amelyek nem politikai pályára készültek, valóban betölthetnék hosszú távon a politikusi szerepet. Ez a vállalás tehát nagyon sok dilemmát fölvet számomra – személyes dilemmát is. Élem ennek az ellentmondásait. Mert míg az író vagy az alkotó értelmiségi akkor teszi a legnagyobb szolgálatot a maga közösségének, ha függetlenségét és kritikai rálátását teljes mértékben megőrzi, addig a politika csapatjáték. És ez a kettő eléggé nehezen egyeztethető össze. De telik az idő, s egyre kevesebb hitele lehet annak, amikor azt mondom, hogy mindez ideiglenes, hogy mindez egy átmeneti kor kényszere, egyre kevesebb hitele van annak, ha azt mondom, szeretnék visszatérni eredeti hivatásomhoz. De azért ez még mindig így van.

Magyarországról nézve sokak szemében váratlannak tűnt, amikor te lettél a brassói kongresszuson az RMDSZ elnöke, nem pedig a magyar újságolvasó számára ismertebb erdélyi magyar politikusok valamelyike. Többen az egyensúlykeresés szándékát látták ebben. Te hogyan ítéled meg helyedet az itteni politikai térképen?


Azok, akik a brassói kongresszuson engem elnöknek jelöltek, támogattak, majd megválasztottak, azok ismerhettek. Ez 1993-ban történt, tehát már jó három éve benne voltam a politikában. Végül is biztosan nagy súllyal esett a latba az, hogy olyan egyéniségre volt szükség, aki az RMDSZ-en belüli feszültségeknek nem részese, aki megőrzött bizonyos fajta függetlenséget. Én magam nem voltam exponense egyik ideológiának, egyik csoportosulásnak, egyik már létező vagy akkor alakuló platformnak sem, holott akkor az RMDSZ már magában hordta az érdekek különbözőségét, a különféle koncepciókat. Én akkor ezt deklaráltan is így vállaltam. Baj lenne, ha az RMDSZ elnökének – vagy bármelyik vezető politikusának – nem volna jól elkülöníthető, jól kitapintható határozott véleménye bármiről, ha nem tudna egyensúlyt teremteni a különböző koncepciók és ideológiák között. Hiszen végül is ez a szerepe, ez a küldetése. Nekem kötelességem a centrumot megteremteni, mert ez az egység feltétele, legalábbis ha olyan szervezetet akarunk kiépíteni, amelyik teljes közösséget képvisel, és minden lehetséges véleményt magába ölel.

Négy évvel ezelőtt még az volt a fő kérdés, hogy más politikai helyzetben, a Ceausescu-időszakban mit tudtak tenni a versek, mit tudott tenni az irodalom azért, hogy lazuljanak a szorítások. De vajon mit tud tenni most a politika, az RMDSZ politikája?


Mostanra eljutottunk oda, hogy egyáltalán tudjuk, mit akarunk. Talán ez az elmúlt négy év legfontosabb eredménye. Az RMDSZ nagyon sokat dolgozott azért, hogy pontos jövőképe legyen a romániai magyarságnak. Dokumentumok, törvénytervezetek születtek erről. Ez egyáltalán nem volt könnyű munka, hiszen 1989 végét úgy élte meg a romániai magyarság, hogy nem lehetett jövőképe, sőt már-már a közösségi jellegét is kezdte elveszíteni. Az elmúlt négy esztendő alatt azonban sikerült megint reális közösséget teremteni. Ennek ma már megvannak az intézményes biztosítékai: egyrészt maga az RMDSZ, de azok a civil társadalmi intézmények is, amelyek helyi, alulról jövő kezdeményezésekből, alakultak. Ezek az intézmények – alapítványok, társaságok, egyesületek – mára már behálózzák a kultúránkat vagy akár az oktatásnak azt a területét is, amelyet az állami intézmények korántsem fednek le. Mindez persze, bár az RMDSZ is közreműködött benne, nem egy szűk értelemben vett politikai szervezet munkájának eredménye.

Sok bírálat éri az RMDSZ-t. Belülről is, kívülről is.

Látszólag ez a négy év nem hozott különösebb eredményeket: legfeljebb annyit – ha paradoxonokban akarnánk fogalmazni –, hogy sikerült lefékeznünk, vagy visszafognunk, vagy megakadályoznunk egy folyamatos roncsoló szándékot. Az persze nehezen állapítható meg, mi történt volna, ha az RMDSZ nincsen jelen például a román parlamentben, ha nem fordul számtalanszor dokumentumokkal a nemzetközi fórumokhoz, az Európa Tanácshoz, vagy egyes európai politikusok felé nem közvetíti a mi véleményünket. Ez nehezen mérhető.

A napokban járt itt az Európa Tanács Ellenőrző Bizottsága, Friedrich Kőnigh és Gunnar Jansson. Ti is tárgyaltatok velük, de tárgyaltak más romániai politikai pártokkal, képviseleti szervekkel. Mit gondolsz, az ő jelentésük mennyiben módosíthatja a romániai magyarok helyzetét?


Itt mindenképpen vissza kell utalnom arra, miként zajlott Románia fölvétele az Európa Tanácsba. Én azt hiszem, az egyik legfontosabb politikai sikerünk épp az, hogy nagyon kitartó, következetes aprómunka nyomán a fölvételi határozatba bekerültek a legfontosabb RMDSZ-követelések. Ha ezek nem is hoznak hamar közvetlen eredményt, az RMDSZ akkor is az európai intézmények egyik felelős és számon tartott tényezőjévé vált. Az ÉT ugyanis vállalta a felelősséget e követelmények teljesítésére. Azt hiszem, ez fenntartások nélkül komoly politikai eredményként könyvelhető el. Más kérdés, hogy már letelt az a hat hónapos határidő, ami alatt Romániának meg kellett volna tenni a megfelelő lépéseket e föltételek teljesítésére, és hát vajmi kevés történt. Olyan részeredményeket mutathatunk föl, hogy a székelyföldi elítéltek többsége részleges kegyelmet kapott. De azt hiszem, ennek a jelentősége mégis túlmutat a konkrét eseten. Túlmutat, mert az RMDSZ éveken át ezt kérte, követelte, és most, ha nem is maradéktalanul, de megtörtént. A román kormány, a román elnök kénytelen volt engedni az Európa Tanács nyomásának, és ez azt bizonyítja, hogy ha nagyon nehezen is, de el lehet érni bizonyos eredményeket ezekkel az eszközökkel.

Az RMDSZ-nek azonban nemcsak a romániai politikai hatalommal kell kapcsolatot építenie, hanem a magyarországi intézményekkel is. Milyen ez a viszony jelenleg? És hogyan kezeli ezt a viszonyt a román fél?

Rendkívül nagy gyanakvással: állandó támadások érnek minket ezért a kapcsolatért. Még mindig élénken él az a politikai fölfogás, hogy a kisebbségi kérdés belügy. Tulajdonképpen mindennek az alapja az a nagyon zavaros nemzetfogalom, ami ebben a pillanatban a román közvéleményt jellemzi: nem tudják, és nem is akarják a romániai magyarságot akként értelmezni, ami. Mi számtalanszor nagyon tisztán és világosan megfogalmaztuk, hogy a jelenlegi romániai magyarság hagyományainál, történelménél, nyelvénél, kultúrájánál fogva szerves része egy olyan magyar nemzetnek, amely a magyar államisággal nem azonosítható, hiszen Magyarország határán túl jelentős magyar közösségek élnek. Ezt a nemzetfogalmat – amelyből egyenesen következik, hogy az erdélyi magyarság mind egyénileg, mind intézményesen, mind pedig magával az érdek-képviseleti szervezetével állandó kapcsolatot kíván tartani Magyarországgal – kérdőjelezik meg és támadják, ahányszor csak ez szóba kerül. Itt a régi hagyomány működik: állam- és nemzeteszme fedi egymást ebben a mentalitásban; innen eredeztethető minden ilyen támadás.

Utolsó kérdésem ugyanaz lenne, mint négy évvel ezelőtt: hogyan látod a saját jövődet; lesz-e még Markó Béla „csak” költő?

Nézd, vannak visszafordíthatatlan folyamatok. Valószínű, én már ott újra nem kezdhetem, ahol valamikor abbahagytam. Nem úgy, hogy ha írok még, akkor csak politikai publicisztikát fogok írni, ez nem valószínű, de ennek a néhány évnek nyoma marad. Ugyanakkor nem hiszek abban sem, amivel sokan „vigasztalnak”, hogy tudniillik biztos nagyon sok hozadéka lesz a magam költészete számára, amit a politikában tapasztaltam. Én nem érzem, hogy az, amit most csinálok, különösebben hozzásegítene ahhoz, hogy később majd jobb dolgokat írjak. Az írás folyamatos gyakorlatot is jelent; a vers nem akkor születik, nem abban a félórában, egy órában, két órában, amikor ott ülök az íróasztalomnál, hanem a világot valamiképpen a nap minden órájában versként kell megélni. Én most nem versként élem meg a világot: más elemeire bontom le azt a valóságot, ami körülöttem van. Ugyanabból a valóságból lehet politikai nyilatkozatot és lehet verset is fogalmazni. Én most politikai nyilatkozatokat fogalmazok, de azért bízom abban, hogy ha majd sor kerül rá, lesz még arra is erőm, hogy újból versként éljem át a világot.

---

A szabadelvűek esete a széplánnyal

Március végén tartotta országos programalkotó gyűlését a romániai magyarság liberális mozgalma, a Szabadelvű Kör. (Beszélő, 1994. március 31.) A kör frissen megválasztott elnöke, Eckstein-Kovács Péter kolozsvári jogász lapunknak adta első interjúját.

„Hivatalos” intézménnyé vált az RMDSZ Szabadelvű Köre. Mit jelent ez a romániai magyar liberalizmus szempontjából?

A Szabadelvű Kör 1992 márciusában alakult meg Kolozsvárott, de hosszú ideig csak liberális klubként működött. Az RMDSZ harmadik – brassói – kongresszusa azonban meghirdette a platformszabadságot, hogy a politikai pluralizmus megjelenjen a szervezeten belül, de csak akkor ismer el egy mozgalmat, csoportot belső platformjaként, ha az saját működési szabályzattal és saját programmal rendelkezik, természetesen olyannal, amelyik kompatibilis az RMDSZ egész programjával, szervezeti szabályzatával. Úgy gondoltuk, nekünk éppenséggel szabadelvű eszmekörből származó stratégiát, megoldási javaslatot kell adnunk az általunk is vállalt általános RMDSZ-célok eléréséhez. Ez történt meg most.

Romániában nagyon sok párt nevezi magát liberálisnak. Milyen kapcsolatban vagytok velük?

Eddig a Horea Rusu által vezetett Liberális Párt ’93-mal volt legtermékenyebb a kapcsolatunk, mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül. Ők a legradikálisabb modernizációpártiak, egyúttal a minimális állam hívei. Van kapcsolatunk a Polgári Szövetség Pártjával is, amelyik szintén liberális pártként határozza meg magát. Persze, a félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni: a Román Nemzeti Egységpárt is liberális pártnak nevezi magát, de hát nyilvánvaló, hogy velük semmiféle közösséget nem vállalunk.

Elhangzott itt az is, hogy egyetlen román liberális pártnak sincs az erdélyi magyar kisebbséget, egyáltalán a Romániában élő kisebbségeket megszólító programja. Elképzelhető, hogy ezen is tudtok majd változtatni?


Minden bizonnyal igen. Eddig a már említett Liberális Párt ’93 részéről éreztünk ilyen feltáró szándékú közeledést: számukra is világos, hogy e téren csupán elemi „nyelvi” kérdések tisztázása után tehetünk bármit is. Az RMDSZ-program szóhasználatában ugyanis vannak olyan kifejezések – önrendelkezés, helyi autonómia –, amelyeknek a román politikai nyelvben egész egyszerűen vagy nincs megfelelője, vagy ha van, nagyon rossz mellékízzel. A ’93-asok azzal kezdték, hogy hoztak egy listát: nézzétek, ne fordítsátok le nekünk, mit jelentenek ezek a szavak a románban, mert abból az esetek többségében csak zavar származik, hanem beszéljük meg, ti ezeken mit értetek, mit akartok velük konkrétan. A román politikai tradíciókból például teljes egészében hiányzik az önkormányzatiság elve, ezért nekik nagyon nehéz értelmezniük, mit is jelent ez tulajdonképpen. De hogy legalábbis érdeklődnek e problémák iránt, és fogékonyak a válaszainkra, ez reményt ad arra, hogy majd tovább is tudunk lépni a megbeszélésekben.

Mit reméltek a magyarországi liberális pártoktól?

Az a mostani programalkotó gyűlésen is látszott, hogy a tagságunk nem egységes abban, hogy a liberalizmus melyik válfaját érzi magáénak. Egyebek közt ezért is hangsúlyozzuk megalakulásunk óta, hogy a magyarországi két nagy liberális párttal egyformán szoros kapcsolatot akarunk tartani. Ez, gondolom, érthető, és ez a tagság egyöntetű óhaja, ez nem vita tárgya. Eddig is mind a két liberális párttól sok szakmai segítségét kaptunk, és erre a továbbiakban is számítunk.

Vadonatúj programotok a konszenzuskeresést, az önkormányzati munka fontosságát, a nemzetiségi kollektív jogok biztosítását, valamint a gazdasági átalakulás szerepét hangsúlyozza. Mennyire tud meghatározó lenni ez az irányvonal az RMDSZ politikájában? Egyáltalán: mekkora a liberális platform súlya az RMDSZ-en belül?

Az RMDSZ olyan, mint egy szűzlány. Eddig legalábbis nem nagyon hagyta, és azt hiszem, a jövőben sem fogja hagyni, hogy magáévá tegye egy bizonyos irányzat vagy eszmeáramlat. És ez nagyon jól is van így, lévén hogy az RMDSZ az egész romániai magyarságnak a gyűjtőszervezete. Én azonban úgy érzem, hogy már eddig is sikerült – leginkább parlamenti képviselőinken keresztül – liberális értékeket érvényesíteni az RMDSZ napi politikájában vagy akár a távlati célkitűzéseiben. Most, hogy megpróbálunk szervezettebb, „intézményesebb” formában dolgozni, nyilván reménykedünk abban, hogy ez a befolyás még erőteljesebb lesz, anélkül azonban, hogy teljesen magunkévá akarnánk tenni a széplányt.

• Külföld