(tálas), Bíró Béla, Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

(Bolha)piaci kapitalizmus?

„Ezen a választáson csak az nem indul, aki lusta vagy elmebeteg” – jegyezte meg a március 27-i ukrán parlamenti választások előtt kialakult abszurd helyzetet jellemezve az ukrán független hírügynökség kommentátora, akit Moszkvából hívtunk fel (miután a moszkvai telefonos-kisasszony 700 rubel ellenében elárulta a külföldnek számító Kijev hívószámát). Az abszurd helyzet forrása az volt, hogy a hatalmát megőrizni szándékozó korábbi parlament, az Ukrán Rada, olyan zavaros választási törvényt hozott tető alá nagy hirtelen, amely alapján aligha jön létre szilárd többpárti képviseleti rendszer. Ennek egyik oka az, hogy a jelöltállításhoz roppant kevés feltételnek kellett eleget tenni: 30 aláírást kellett gyűjteni – akár munkahelyen, akár a sarki kocsmában – az előzetes jelöltség megszerzéséhez, 300 aláírással pedig már a végleges jelöltlistára is föl lehetett kerülni. Ily módon a 450 választási körzet mindegyikében átlagosan 10-15 jelölt közül kellett választani, amiből egyenesen következett, hogy az első fordulóban mindössze 10 (!) jelölt szerezte meg a leadott szavazatoknak legalább felét – kizárólag közismert, vezető szerepet játszó politikusok (Csornovil, a nemzeti-demokrata Ruh elnöke, Sztyepan Hmara, a konzervatív republikánus párt elnöke, az újjáalakult kommunista párt elnöke, Moroz, a szocialisták vezére, Kucsma volt miniszterelnök). A második fordulóban legalább 226 képviselőt kellene megválasztani a 450-ből, amire sokak szerint vajmi kevés az esély: bár az első fordulóban szokatlanul nagy volt a részvételi arány, a másodikban – ahol már csak 2 jelölt közül kell választani – aligha lesz jelen a választók 50%-a, holott a törvény ezt írja elő. Ráadásul, ha meg is tudják választani a képviselők legalább felét, az új parlament akkor is csak formális tanácskozó testület lesz, hiszen nem rendelkezik azzal a 2/3-os létszámmal, amelyre a jelenlegi ukrán törvények értelmében az elemzések szerint legfőképp Kravcsuk elnöknek lenne szüksége, aki ily módon próbál minél nagyobb hatalmat koncentrálni a kezében, amivel még azt is elérheti, hogy ne kerüljön sor a júniusra meghirdetett elnökválasztásra. Érdekében áll az ún. „uralkodó pártnak”, azaz a „szovjet” korszak utolsó nómenklatúra-rétegének, amely ugyan nem szerveződött pártba, a most megszűnt parlament frakciójában, az államhivatalokban és más irányítóposztokon nagyon is határozottan volt képes érvényesíteni nyers „pártérdekeit”. Ez az informális apparátcsikcsoport állítólag létezik „formálisan” is az ellenzéki ukrán sajtó egyre többet cikkezik egy bizonyos Kravcsuk-lista létezéséről (magas rangú államhivatalnokok neveivel) – ezek a „független” jelöltek az „uralkodó párt” képviseletében csak egy efféle kocsonyás választási szisztéma révén nyomhatók be az új parlamentbe.

A prognózisokat megerősítve a második fordulóra stabil baloldali blokk szerveződik a kommunista, szocialista és agrárpárti képviselőkből (a mandátumok negyedét is elnyerhetik), ugyanilyen arányban jutottak tovább a centristák, amelyek között leginkább befolyásos a volt miniszterelnök, Leonyid Kucsma vezette Régióközi Reformblokk, amelyben külön szövetségre talált a liberális közgazdászok és nagyvállalati igazgatók testülete. (Maga Kucsma egyre nagyobb népszerűségre tesz szert: a júniusi elnökválasztáson Kravcsuk fő ellenfele lehet.) A nemzeti ellenzék (Ruh) területenként változó módon szerepelt az első fordulóban: Kijevben minden választókörzetben maradt Ruh-jelölt, Közép-Ukrajnában 2. helyen, Nyugat-Ukrajnában 1. helyen állnak a továbbjutott jelöltek számát tekintve. (A Don-medencében viszont szóhoz sem jutottak: itt a kommunisták arattak elsöprő győzelmet az eloroszosodott ukránok között, az orosz második államnyelvvé tételével.) Az ultranacionalista, félkatonai önvédelmi fegyveres alakulatokkal is rendelkező pártszövetség, az UNA-UNSO (Beszélő 1994. március 10.) a várakozásokkal ellentétben nemcsak Nyugat-Ukrajnában, hanem Kijevben is juttatott be jelöltet a 2. fordulóba. Sokan vannak a második forduló jelöltjei közt az ún. „Újgazdagok” rétegéből, akik legfőképp a pártpénzek tisztára mosásából gazdagodtak meg, így aztán igen szoros kapcsolatban állnak az „uralkodó párttal” éppúgy, mint a baloldallal. A második forduló esélyesei között van például az a milliárdos, aki Ukrajna legműködőképesebb piacát ellenőrzi: bérbe vette a Köztársasági Stadiont, s – futballmeccsek helyett – az ország legnépszerűbb bolhapiacát rendezte be benne…

Kiss Ilona (Moszkva)

A szabadelvű értékek összekötnek

A romániai magyar liberálisok két évvel ezelőtt létre jött platformszerveződése, a Szabadelvű Kör (SZK) a múlt hét végén Csíkszeredában tartotta programadó országos gyűlését.

Az elmúlt két esztendő tapasztalatai alapján végre sor kerülhetett az RMDSZ-tag SZK szervezési és működési szabályzatának jóváhagyására, s így lehetőség nyílt a szervezeti élet kereteinek megszilárdítására, a területi szervezetek létrehozására, egyszóval az eddiginél pártszerűbb struktúra kialakítására. Az SZK azonban most sem alakult párttá, továbbra is fönntartja szervezeteinek műhelyjellegét, s az RMDSZ irányvonalának formálásába, illetve az országos politikába a kör reprezentatív egyéniségeinek a Szövetségi Képviselők Tanácsában, a román parlamentben, a sajtóban, az oktatási intézményekben, a tudományos műhelyekben kifejtett tevékenysége, valamint a román liberálisokkal és egyéb ellenzéki erőkkel fenntartott kapcsolatai révén kíván beleszólni.

Az országos gyűlés három napon át tartó vitasorozatának igazi jelentőségét a kör programjának kidolgozása, a „romániai magyar szabadelvűség” koherens kategóriarendszerének kialakítására tett erőfeszítés adja.

A gyűlés öt programdokumentumot fogadott el: Szabadelvűség és nemzetfogalom; Liberalizmus és kollektív jogok; Települési és közösségi önkormányzatok; Kulturális önszerveződés; Az SZK gazdaságpolitikai alternatívája címmel.

A leghevesebb vitákat természetesen az első kettő, a nemzetfogalom és a közösségi jogok kérdésköre váltotta ki. A nemzettel kapcsolatos programnyilatkozat végül megállapítja: „A szabad identitásválasztás jogát, így a nemzeti önazonossághoz való jogot is alapvető emberi jognak tartjuk. Alapvető szabadelvű értékeknek tekintjük: a toleranciát, pluralizmust, jog- és esélyegyenlőséget, polgári biztonságot, méltóságot. Ezeket figyelembe véve nemzeti értékeink közül azokat tekintjük döntő fontosságúaknak, amelyek összekötik, és nem elválasztják az embereket. (…) A nemzeti értékrend kisajátítását nem fogadhatjuk el egyetlen csoportosulás részéről sem.”

A kollektív jogok tekintetében – legalábbis e sorok írójának véleménye szerint – több fontos kérdés, így például épp maguknak az egyéni jogokra visszavezethetetlen közösségi jogoknak a pontos definiálása, a képviseleti elven alapuló (s így bár kollektív joggyakorlás révén érvényesített, de az egyéni jogokra valóban visszavezethető) kvázi-közösségi jogoktól való világos megkülönböztetésük nyitva maradt. Végül azonban e dokumentum körül is körvonalazódott egyfajta konszenzus. A vita a romániai magyar nyilvánosságban kétségtelenül folytatódni fog…

Az országos gyűlés az új vezetőség megválasztásával zárult. Az SZK élére Ekstein-Kovács Péter kolozsvári jogász került. Alelnökök (megválasztásuk sorrendjében): Zsigmond László, Kolumbán Gábor, Szilágyi Zsolt, Birtalan Ákos, Egyed Péter.

Bíró Béla

Phenjan és a távol-keleti színpad

„Szöul nincs messze, s bármelyik pillanatban lángokban állhat” – kiáltott fel teátrálisan alig két hete a szokásos koreai–koreai tárgyalások 55. percében az észak-koreai küldöttség vezetője, majd becsapva maga mögött a panmindzsoni tárgyalóterem ajtaját, sértődötten távozott. Tette ezt azt követően, hogy Kim Jung Szam dél-koreai elnök közölte: tekintettel az észak-koreai atomfenyegetőzésekre – pontosabban arra, hogy Phenjan megtagadta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreinek beengedését nukleáris üzemeibe –, Patriot rakétákat állítanak fel a Dél-Koreában lévő amerikai támaszpontokon. Azóta az észak-koreai vezetés olyannyira megkedvelte a diplomáciai színjátékot, hogy színpadi effektusai között ma már ott találjuk a háborúval való nyílt fenyegetőzést, a mozgósítást és a hadgyakorlatokat is. (Miközben természetesen továbbra is megtartják a szokásos panmindzsoni találkozókat.)

Persze azért – fenyegetőzés ide, fenyegetőzés oda – nem valószínű, hogy a háborúra sor kerül, ez ugyanis senkinek sem érdeke a térségben: legkevésbé a két Koreának. Phenjan ugyanis tisztában van azzal, hogy bár a fenyegetettség érzetével még ideig-óráig stabilizálható a fennálló rendszer, de egy vesztes háború biztosan maga alá temetné az egész korhadt Kim Ir Szeni kócerájt; Szöulnak viszont aligha ér meg a szegény rokon egy fegyveres konfliktust, különösen, miután egyes számítások szerint annak szanálása még Dél-Korea számára is komoly tehertételt jelentene.

A távol-keleti atomhuzavona mögött persze nem is annyira Szöul és Phenjan – az évek óta folyó tárgyalások ellenére is meglehetősen hűvös – kapcsolatai állnak, hanem mindenekelőtt az amerikai–orosz–kínai–japán érdekviszonyra épülő ázsiai erőegyensúly, amit egy esetleges észak-koreai atombomba alaposan összekuszálna. Egy ilyen elmozdulásból viszont valószínűleg az Egyesült Államok húzná a rövidebbet (elakadna a tömegpusztító fegyverek korlátozása, kudarcot vallana a csendes-óceáni medence felé forduló amerikai külpolitika, leállna a Kínával és Japánnal folyó viták rendezési folyamata, s csorbát szenvedne az oroszokkal való stratégiai partnerség), így nem véletlen Washington ideges reagálása. Az erőegyensúly megbomlása persze a Penkingnek és Moszkvának sem jönne jól, csak hát nekik – miután ők legalább beszélő viszonyban vannak Phenjannal – korántsem olyan sürgős a dolog. Mielőtt lépnének, várnak: valószínűleg tudják, hogy egy jó színpadi belépő főszereplővé avanzsálhatja bármelyiküket.

(Tálas)

• Extra Hungariam