Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

A mai román szellemi életben a nemzetiségek és főképpen a magyar kisebbség problematikájára két, tipikusnak nevezhető reakciót figyelhetünk meg. Az egyik – legszélsőségesebb változatában a Vatra által képviselt – álláspont szerint a magyar kisebbség puszta léte is a román nemzetállam egységét veszélyezteti, ezért a magyarkérdés a mai román társadalom létkérdése. A másik – az ellenzék legmarkánsabb csoportja, a Polgári Szövetség által képviselt – álláspont szerint a romániai nemzetiségek kérdése egyáltalán nem is létezik, a kérdést – hatalmuk megtartása érdekében – a demokrácia ellenségei kreálják.

A két álláspont kizárja egymást, képviselőit mégis egybefűzi a közös kiindulópont: az egységes nemzetállam eszméje szent és sérthetetlen. Mindaz, ami ennek az eszmének a jegyében 1919 óta Romániában lezajlott, beleértve a Ceausescu-diktatúra utolsó másfél évtizedében történteket is, lényegében helyes volt, bár történtek – közelebbről meg nem határozott – túlkapások is.

A felek közötti nézeteltérések abból fakadnak, hogy az egyik oldal az „erősödő magyar nacionalizmus”, valamint a „román szempontból mind kedvezőtlenebb nemzetközi helyzet” veszélyét „felismerve”, az egységes román nemzetállam megteremtésének egyetlen lehetőségét a magyar kisebbség gyors felszámolásában látja; a másik oldal a román demokratikus törekvések iránti nyugati rokonszenv s az elrománosításban elért sikerek alapján reális lehetőséget lát a magyar kisebbség csendes, demokratikus asszimilációjára, az egységes román nemzetállam konfliktusmentes megteremtésére.

Bűnök és erények

Egy román értelmiségi számára „még elgondolni is szörnyű”, hogy a magyar nemzetiségi törekvések esetleg ugyanazzal a mércével mérhetőek, mint a románság nemzeti törekvései, más szóval, hogy a romániai magyarságnak ugyanannyi joga lehetne a magyarsággal való „egyesülésről” álmodozni, mint amennyi a románságnak volt vagy a besszarábiai románoknak van. A románság nemzeti egységtörekvései számukra a legnemesebb nemzeti erények megnyilatkozásaként jelennek meg, a magyarság hasonló törekvései viszont a legvisszataszítóbb bűnt testesítik meg.

A nemzeti gondolat első súlyos krízisét magyar és román vonatkozásban egyaránt az 1848-as forradalom és szabadságharc váltotta ki. A magyar forradalmárok ingerült megütközéssel tapasztalhatták, hogy román testvéreiknek nem fűlik a foguk az olyan szépen megálmodott szabadsághoz. Pedig Erdély román forradalmárai ugyanúgy a reformkor nemes eszméin nevelkedtek, ugyanúgy polgári és nemzeti szabadságra vágytak, mint a magyarok.

Csakhogy ők az emberi jogok és a haladás magyar gondolatához nem a nemzeti szabadság, hanem az elmagyarosodás fogalmát asszociálták. Nemzetiségileg alárendelt helyzetük s ebből fakadó gyanakvásuk döbbentette volna rá őket arra, hogy a haladás csalóka dolog, s az egyenlőtlenség egyik formáját csupán egy másikkal helyettesíti? Bizonyára. Az azonban már tény, hogy a bizonytalan, de számukra bizonyosan szemfényvesztőnek tűnő egyenlőségi gondolat s egyben a társadalmi haladás gondolata helyett a jóval kézzelfoghatóbb nemzeti egység gondolatát részesítették előnyben.

Nincs képtelenebb vád, mely a kisebbségieket illethetné, mint a szeparatizmus vádja. A szeparáció, a többségtől való elkülönülés a kisebbség létének alapfeltétele. De a szeparáció elve a demokrácia egyik alapprincípiuma is, a hatalmi ágak, a társadalmi csoportok, érdekek stb. szeparációja, sőt, esetenkénti szembenállása nélkül nincs demokrácia. Ami meg az államtestből való kiválásként értelmezett szeparatizmus veszélyét illeti, azt demokratikus körülmények közt ellensúlyozza a többségi elv, de – ami még fontosabb – lényegileg teszik fölöslegessé az adott kisebbség kollektív jogai.

Nyilvánvaló, hogy a szabadságharc (s manapság a román demokrácia) által ígért individuális jogok a románság (s a mai magyarság) nemzeti közösségként való fennmaradására, a román fejedelemségekben (illetve Magyarországon) élő fajtestvéreikkel való „egyesülésére” nemhogy reális garanciákat nem kínálhattak, de éppen ezeket a törekvéseket látszottak meghiúsítani.

Ahhoz, hogy a magyar szabadságharc legjelentősebb képviselői eljuthassanak annak felismeréséig, hogy Kelet-Európára a vélt „nyugati modell” nem érvényes, még a forradalom bukása sem volt elégséges. Még a szabadságharc legfelvilágosultabb elméinek is hosszú utat kellett bejárniuk, hogy a román és magyar érdekek minden hátsó gondolattól mentes összebékítésének megkerülhetetlensége meggyőződésűkké válhasson. Kossuth az 1850-es évek fordulóján például még messze áll ettől. Miközben a románság legeurópaibb gondolkodója, Nicolae Balcescu így fogalmaz: „Ma nyilvánvalóvá vált minden épeszű és jóérzésű román előtt, hogy a nemzeti szabadság nem jöhet császári udvaroktól, sem zsarnokok és császárok kegyétől, hanem kizárólag az összes román szoros összefogása, együttes és az összes népekkel közös (saját kiemelésűnk) felkelése útján.”

Kossuth „ütközetei”

Az 1850–60-as évek „sokat ígérő” román-magyar együttműködésének, sajnos, a magyar emigráció „diplomatáira” jellemző dilettantizmus, az akkor és ott jóval európaibb és korszerűbb (francia diplomáciai hagyományokon, a fanarióta örökségen nevelődött) román értelmiség számára nem csupán ostoba, de mélységesen sértő nemzeti gőgje miatt kell meghiúsulnia. Ami azonban a magyar forradalom emigrációban élő vezetőinek önrevízióját előidézi, nem ezeknek a próbálkozásoknak a kudarca, hanem a nemzetközi forradalmi mozgalom képviselőivel való közvetlen vagy közvetett összeütközés.

A Constitutionalul című bukaresti lap egy 1894 márciusában közölt cikke alapján Jancsó Benedek Szabadságharcunk és a dákoromán törekvések (Bp. 1895) című művében érdekes és meglehetősen valószínű történetet mesél el erre vonatkozóan. Az 1852 táján alakult Európai Demokratikus Forradalmi Bizottság Mazzini vezetésével Luganóban tartja üléseit. Egy napon Mazzini indítványozza, hogy szólítsák fel a Párizsban székelő román forradalmi bizottságot is, hogy magát e központi bizottságban képviseltesse. Az ülésen részt vevő Kossuth, azzal érvelve, hogy a románok nem képviselnek nemzetet, a bizottság pedig nemzetek képviselőiből alakult, vehemensen tiltakozik. S a mai román politikusok „logikájára” emlékeztető „érvelés” nagy megütközést kelt. A bizottság Kossuth tiltakozása ellenére természetesen megszavazza a javaslatot. S mikor a románok képviselője, Bratianu, valóban meg is jelenik, újabb incidensre kerül sor. Kossuth gúnyosan így kiált fel: „L’enfant trouvé de Mazzini!” Mazzini erre öklével úgy üt az asztalra, hogy a tintatartó felborul, és hangosan így kiált fel: „L’enfant legitim de la providence!”

Kossuth egy ideig úgy érezhette, kilátástalan helyzetbe került, pusztán magyar szempontokat szem előtt tartó magatartása épp a magyar ügyet kompromittálhatná. E felismerés vezette el az egyetlen megoldáshoz, mely az egyik nemzet egységét és integritását a másik egységének és integritásának csorbítása nélkül tenné lehetővé, s ez a Duna-medencei konföderáció elmélete. Kossuth ekkorra azonban már eljátszotta eszméi nemzetközi, de legalábbis a magyarországi nemzetiségek körében való propagálásának lehőségét. A konföderációs elmélet ugyanis, mely ’48-ban román részről bukkan fel először, s melyet a magyarok akkor figyelemre sem méltatnak, ekkor a nemzetiségeknek már kevés.

Kossuthot azonban képtelen dolog lenne e késedelem miatt elítélni, még ha magatartásának alakulásába alkati tényezők is belejátszhattak. Ő az adott történelmi helyzetben, illetve helyzetekben aligha viselkedhetett volna másként. Balcescu idézi debreceni tartózkodásakor (1849. május 29.) Ion Chicának írt levelében: „Érteném – mondta Kossuth Iancuékra utalva –, ha nemzeti függetlenségükért keltek volna fel, s azért, hogy a román fejedelemségekkel egyesüljenek. Ez legalább olyan eszme volna, melyet értenék, ha nem is helyeslek, mert nekem nem szabad beleegyeznem az állam feldarabolásába.”

A nemzeti gondolat paradoxona

Úgy tűnik, a mai román értelmiség igencsak messze áll az öreg Kossuth múlt századi egyetemességétől…

A nemzeti kizárólagosság pusztító téveszméjéből kilábaló és mind eltökéltebben egységesülő Európa árnyékában egy – a száz évvel ezelőtti magyarnál is agresszívabb – téveszmét hajszolni nemcsak komikus, de mélységesen tragikus is. Annál is inkább, mivel a románság ma már a legkisebb kockázat nélkül ismerhetné el a nemzetiségek etnikai-kulturális autonómiáját, hiszen ez az autonómia az egyesült Európában már nem jelenthetné a román nemzet egységének megbontását, ami a múlt századi magyarság esetében közelről sem volt így! Egy ilyen Európában a románok és a magyarok nemzeti egysége már nem zárhatná ki egymást! Volt idő, mikor ezt a gondolatot a románok éppúgy képesek voltak megérteni, sőt elfogadni, mint mi ma. Ion Chica Balcescuhoz címzett 1848. júniusi levelében például a következőket írta: „Nem akarunk elszakadni az illető államoktól, de nemzeti egységet akarunk.” Hogy aztán a századelőn (nyugat-európai segédlettel) a románságot is a nemzeti kizárólagosság gondolata kerítse hatalmába.

A nemzeti gondolat paradoxona nem logikai konstrukció, bár épp a nyugatias politológiai gondolkodás román és magyar „pragmatikusai” szeretnék azzá minősíteni, hanem napi politikai valóság. S ha az adott paradoxon feloldása „utópia”, akkor minálunk csupán az „utópiáknak” lehet történelmi esélyük.

De vajon a románságnak is a magyar ’48-hoz hasonló történelmi kataklizmára lesz-e szüksége, hogy a román Kossuth Lajosok kitörhessenek a bűvös körből?

Bárhogyan legyen is, félő, hogy Európába valóban nem Budapesten, hanem (a francia sajtó egykori – Übü királyt Ceausescuval társító – szójátékát felelevenítve) még mindig Übükaresten át vezet az út.

• Március 15.