Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

1992 Románia sorsfordító esztendeje.

1989 decembere sajnos csak látszatra szakított a múlttal. A „szabad” karácsony és az „új” esztendő eufóriája alig néhány hónap leforgása alatt semmivé foszlott. A szabadságról rövidesen kiderült, hogy az a gátlástalan nacionalista uszítás szabadsága is.

1990 februárjában a magyarság által szinte már istenített Ion Iliescu is elkezdett magyar „szeparatizmusról” szónokolni. Megzavarodtunk. A „szeparatizmus” fogalma ugyanis a román politikai szótárban parttalanná tágított értelemben rögzült. Használói az államból való területi kiszakadást és a többségtől való bármiféle különbözést módszeresen azonosították. Aki bármiféle vonatkozásban (azaz nemcsak nyelvileg, etnikailag, vallásilag, hanem politikailag, intellektuálisan vagy akár érzelmileg) más volt, vagy más akart lenni, mint a többség, az a nép, a nemzet, az állam egységét „veszélyeztette” (e három fogalom a politikai szóhasználatban máig összemosódik). Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a román hatalmi argumentáció rövid bizonytalanság után ismét visszazökken a régi kerékvágásba.

A következmény a pesszimistábbakat is megdöbbentette: a többségi elv, a demokratikus szabadságjogok garanciájából a kisebbségek fölött gyakorolt uralom eszközévé torzult. Világossá vált: nincs az a jogsértés, hatalmaskodás, önkény, melyet a többségi elvre való hivatkozással ne lehetne legitimálni. A hatalom birtokosai gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak, hisz maguk mögött tudhatják (a kisebbségi „szeparatizmus” rémétől „rettegő”) óriási többséget. S ezzel a többséggel az általa megválasztott és megválasztandó politikai elit, ha akarna sem húzhatna – úgymond – ujjat. Persze, nem is nagyon akar, hiszen (ez is hónapok alatt kiderült) egyetlen célja van, a korábbi hatalom minél teljesebb átmentése.

A világosabb fejű értelmiségieknek döbbenettel kellett tapasztalniuk, hogy a többségi demokrácia – a világnak ebben a szögletében! – automatikusan egy agresszív kisebbség (többségi akaratnak álcázott) zsarnokságává fajul. Ráadásul a kisebbségellenesség az etnikai, nyelvi vagy vallási közösségeken belül is érvényesül, sőt a hatása éppen ott a legkatasztrofálisabb. A politikai ellenzéket Iliescu a bukaresti gyárak munkásaival vereti szét. A másként gondolkodó értelmiségieket nemcsak hazaárulóknak kiáltják ki, de megpróbálják el is hallgattatni. A közvélemény nagyobbik része Ceausescu bukása után is az esélyegyenlőséget módszeresen korlátozó diktatórikus módszerekkel rokonszenvez.

A többségi demokrácia elmélete arra az előfeltevésre épült, hogy az egyének többsége minden körülmények közt megfontolt, elfogulatlan, tisztességes, s mint ilyen a méltányosság, az igazságosság, a jogegyenlőség híve, sőt elkötelezettje. Sokakat erkölcsi meghasonlásba taszított, s végül a politikától való visszalépésre késztetett az a felismerés, hogy a közösség, melyhez a kelet-közép-európai államok „nemzeti” értelmisége oly erős szálakkal kötődik, „alkatánál fogva” antidemokratikus. (Romániában, akárcsak Szlovákiában és Szerbiában, a hatalom nem az értelmiségiek, hanem egykori kommunista funkcionáriusok kezébe került.)

Azok, akiknek érdekeit veszélyeztette a társadalom modernizációja, nem nélkülözhették (s ma sem nélkülözhetik) a kisebbségi kérdést mint a jog felfüggesztésének legitim eszközét. Használatához még csak nacionalistáknak sem kellett lenniük, elégséges volt, ha kellőképpen „céltudatosak”. Amúgy pedig korábban is ők voltak a román nacionalizmus legfőbb exponensei. Az RMDSZ-nek a kommunizmus által megszüntetett magyar intézményrendszer visszaállítására tett kísérletei a magyar irredentizmus szemmel látható bizonyítékaiként jelenhettek meg a román közvéleményben. ’89 után szinte egyik napról a másikra még a magyarság közismert barátai is vad nacionalistákká vedlettek át. A magyar nyelvet Ceausescu alatt is örömmel és szinte már tüntetően használó író-zeneszerző George Sbărcea, az európai kultúrájú író-műfordító Romulus Vulpescu, a jeles író Petre Sălcudeanu és mások pálfordulása a magyar értelmiség számos képviselőjét ejtették kétségbe. (Egykori munkatársai határozottan állítják: Ceausescu alatt maga Ion Iliescu sem adta jelét nacionalista érzületnek.)

A kisebbségvédelmi rendelkezések alkotmányos megerősítését a nacionalista többség megakadályozta. Az 1990-es alkotmány Romániát a román etnikum kizárólagos tulajdonának, egységes és szuverén nemzetállamnak tételezte.

A kör, úgy tűnt, bezárul. A politikusoknak, ha a hatalomban akarnak maradni, szükségük van a nacionalista argumentumokra, sőt ahhoz, hogy ezek hassanak, maguknak is kultiválniuk kell a nacionalista érzelmeket. A többségnek tehát továbbra is nacionalistának kell maradnia.

A bűvös kör azonban mégsem lehetett örök életű. Az áldemokratikus diktatúra ugyanis, természeténél fogva, gyorsuló ütemben zilálja szét a társadalmat, hiszen rendelkezik a diktatúrák minden hátrányával, anélkül, hogy azok egyetlen „előnyével” is rendelkezne. Hiányzik már a mindenkire kiterjedő vasfegyelem, a kemény központosítás, a legitim terror. (A lehetséges következményeket kitűnően szemléltetheti a központi kormányzattal dacoló Funar kolozsvári kiskirálysága.)

1990 márciusában Marosvásárhelyen két illúzió ütközött meg egymással. A magyarok azt skandálták: „Európa velünk van”, a románok pedig a „forradalom” napjainak híres jelszavát elevenítették fel: „A hadsereg velünk van”.

Az elszabadult nemzeti szenvedélyek polarizálták a társadalmat. Mindkét etnikai közösségben egy kezünkön megszámlálhattuk azokat, akik a nacionalista mozgósításnak képesek voltak ellenállni, és véleményüket a nyilvánosságban is vállalni merték.

Két szomszédos országban is megszólaltak már a fegyverek. Nem csak a volt Jugoszlávia állt lángokban, de a Moldvai Köztársaság Transznisztria nevű tartományában is hónapok óta folytak a harcok. A központi kormányok szempontjából minden eredmény nélkül. Az értelmiség józanabb csoportjainak tehát azt is be kellett látniuk, hogy az etnikai problémák fegyveres erőszakkal való megoldása nemcsak mérhetetlen szenvedéssel jár, de illuzórikus is.

A történtek feldolgozására mindkét etnikai közösségnek időre volt szüksége. Tudomásul kellett venniük, hogy van egy bizonyos határ, amelyet nem léphetnek át. A modern Románia történetében először fordult elő, hogy egy kisebbség erőszakra erőszakkal válaszolt. Kiderült, hogy a román nacionalista törekvések érvényesíthetőségének is megvannak a határai.

1990 második és 1991 első felében a történteket az RMDSZ is és a román hatalom is megpróbálta a saját számlájára kamatoztatni. Sikertelenül. A külföld nem volt hajlandó egyik fél mellett sem letenni a garast. Ez legalább annyira megdöbbentette a román nacionalistákat (akik hetven éven át megszokták, hogy a nemzetközi közvélemény a román–magyar viszonyt érintő minden vitás kérdésben közvetve, vagy közvetlenül nekik ad igazat), mint a magyarokat, akik meg voltak győződve róla, hogy a Ceausescu-diktatúra lelepleződése nyomán a nyugati közvélemény végre felismerte, kik voltak azok, akiket hetven éven át támogattak.

A Nyugat azonban – talán éppen azért, mert valóban fölismerte korábbi tévedését – nem volt hajlandó az egyik ballépést másikkal tetézni.

Elítélte a történteket, de anélkül, hogy egyértelműen a magyarok mellett foglalt volna állást. Ez a stratégia kétszeresen is szerencsésnek bizonyult. Lehetetlenné tette, hogy a román nacionalisták a marosvásárhelyi konfliktust a nyugatellenes argumentáció forrásává tegyék, másrészt az RMDSZ-t is arra kényszerítette, hogy a nemzetközi közvélemény nacionalista befolyásolása, a konfliktusos politizálás helyett a párbeszéd útjait keresse. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a román nacionalizmus „lejáratására” nem is nagyon volt szükség, a román nacionalisták ostobábbnál ostobább provokációkkal „leplezték le” önmagukat. Az RMDSZ visszafogott, sőt gyakorta bölcs reakciói pedig többet használtak a romániai magyarságnak, mint amennyit a román nacionalizmus agresszivitásának bármily meggyőző bizonygatása használhatott volna.

Fokozatosan a román értelmiségi nyilvánosság számára is egyértelművé vált, hogy a vásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet voltaképpen a törvényen kívül helyezett hírhedt titkosszolgálat, a Securitate újraszervezésének legitimálására szolgált. Ettől kezdve mind többen akadtak, akik érzékelhették a kisebbségi kérdés valódi dimenzióját. (Ezekről a fejleményekről a magyar nyilvánosság épp az akkori Beszélő hasábjairól szerezhetett rendszeresen tudomást.)

A magyar oldalon is mind többen kezdték felismerni, hogy a többségi demokrácia paradoxonának feloldására egyetlen katasztrófamentes lehetőség van, s ez a többség tudatállapotának fokozatos megváltoztatása, azaz az ország demokratizálásában érdekelt román értelmiségi csoportosulásokkal, illetve politikai erőkkel való együttműködés. Ezt megkönnyítette, hogy a ’90-es választások tanúsága szerint a román társadalmon belül ezek is szinte már reménytelen kisebbségben voltak. Iliescu ellenük is ugyanazokat a diktatórikus módszereket alkalmazta, mint az egyéb kisebbségek ellen. A bukaresti egyetemisták hónapokon át tartó Egyetem téri tiltakozó akcióját például karhatalommal kergette szét. S a politikai ellenzék, illetve az elégedetlenkedő értelmiség ellen több alkalommal is bevetette a bukaresti gyárak munkásait, majd a Zsil-völgyi bányászokat.

A román értelmiségi elitnek ráadásul azt is be kellett látnia, hogy az egységes román nemzeti állam kialakításához nem kedveznek a körülmények. A nemzetközi közvélemény, mely a magyar kérdésben viszonylag tartózkodó álláspontra helyezkedett, a Besszarábiát is magában foglaló Nagy-Románia visszaállításának kérdésében egyértelműen elutasító magatartást tanúsított. Az Európára tekintő elméknek azt is látniuk kellett, hogy a Nyugat a román homogenizációs törekvéseket és kisebbségellenes hisztériákat ellenszenvvel szemléli, s ha nem is foglal állást egyoldalúan a magyarok mellett, minden nacionalista megnyilvánulást következetesen helytelenít.

Az első olyan román politikai alakulat, mely e felismerések nyomán maga is nyíltan és élesen elítélte a szélsőséges román nacionalizmust, és – a legdurvább túlzásokkal szemben – védelmébe vette a magyarokat, a Polgári Szövetség elnevezésű civil társadalmi szerveződés, majd az ebből kiváló pártszerű alakulat, a Polgári Szövetség Pártja volt.

Az igazi áttörést az 1992-es esztendő hozta meg.

Ennek az évnek a tavaszán került sor a helyhatósági választásokra, majd fél évre rá a képviselő- és elnökválasztásra. Ezek voltak 1936 óta az első valóban szabad választások Romániában.

A helyhatósági választásokon az RMDSZ, mely a román pártok közt korábban nem talált szövetségesekre, már az egységes román ellenzék, a Demokratikus Konvenció szövetségeseként vett részt. A magyar többségű megyékben a Polgári Szövetség Pártja számos magyar jelöltet indított. Az első forduló eredményei minden várakozást felülmúltak. Az ország legjelentősebb városaiban és az erdélyi települések zömében a konvenció jelöltjei szerezték meg a többséget.
A második fordulóban viszont, a román–magyar szembenállás legmerevebb frontvonalain, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, egyszerre visszaálltak a régi reflexek, a választók félretolták a politikai preferenciákat, és ismét románokként, illetve magyarokként szavaztak.

Így került hatalomra Kolozsváron a Demokratikus Konvenció magyarok által támogatott jelöltjével, Petre Litiuval szemben a szélsőségesen nacionalista Funar, s így lett Marosvásárhelynek a választás többszöri megismétlését követően magyar polgármestere. Az RMDSZ a Székelyföld magyar településein még alaposan túl is győzte magát. A románok labdába sem rúghattak. Igaz, a román többségű településeken mi, magyarok még annyira sem.

A kudarc azonban már nem fordíthatta visszájára a folyamatot.

Az RMDSZ a szeptemberi választásokon is a Konvenció tagjaként vett részt. Az elnökválasztás második fordulójában Emil Constantinescu és Ion Iliescu mérkőzött meg. S ismét a tavaszi helyhatósági választások második fordulójának reflexei tértek vissza, a nemzeti előítéletek kerekedtek felül. Az ország elnöke Ion Iliescu lett, a mögötte álló párt pedig nagy többségre tett szert. De az is bebizonyosodott, hogy a román–magyar együttműködés mégiscsak lehetséges a kétkamarás parlamentben. A magyar kisebbséggel való kiegyezés gondolatát románok milliói képesek mérlegelni, ha elfogadni még nem is.

A választási kudarc magyar szempontból a kisebbik rossznak bizonyult.

A tavaszi és az őszi választások közt az RMDSZ tüntetések sorozatát kezdeményezte a magyar anyanyelvű oktatás kiterjesztéséért, s a készülő tanügyi törvény diszkriminatív kitételeinek törléséért. De a tiltakozó akciók nem vezettek kézzelfogható eredményre sem idehaza, sem a nemzetközi nyilvánosságban. Sőt, a parlament által később jóváhagyott tanügyi törvény még a Ceausescu-diktatúra diszkriminatív rendelkezésein is túl tett. A kormány a két székely megye élére, a kommunista korszakban kialakított szokásrenddel szakítva, román nemzetiségű megyefőnököket nevezett ki azzal a képtelen, de a román nyilvánosság által készpénznek vett ürüggyel, hogy a székelyföldi magyarok elüldözik a köztük élő románokat. A két megye RMDSZ-vezetése a „világ közvéleményéhez” próbált fellebbezni. Nagyszabású tüntetéseket szerveztek, melyektől azt várták, hogy a jugoszláviai vérontás perspektívájában meggyőzik a nemzetközi közvéleményt a román nacionalizmus veszedelmes agresszivitásáról. Polgári engedetlenséggel fenyegetőztek. A tüntetések azonban nem kerültek a világlapok első oldalára, ahogyan azt a kezdeményezők – meglehetősen naivul – elgondolták. Kiderült: a nyugati közvéleményben a kormányzati döntés antidemokratikus jellege dacára sem válthatnak ki rokonszenvet olyan követelések, melyek etnikai hovatartozáshoz és nem szakmai alkalmassághoz kötik a megyefőnökök vagy bárki más kinevezését.

Nyilvánvalóvá vált, csak a román–magyar együttműködés folytatásában reménykedhetünk.

Ezt a reményt a szeptemberi kudarc sem ingathatta meg. Az RMDSZ 1993 februárjában megrendezett Brassói Kongresszusa a belső önrendelkezés és a románsággal való szorosabb együttműködés elveinek világos rögzítésével végképp elkötelezte magát azzal az alternatívával, mely 1996-ban elvezetett a magyar kisebbség államalkotó közösségként való (még mindig csak közvetett) elismeréséhez, s a legalapvetőbb kisebbségi jogok egy részének törvénybe iktatásához.

A kis lépések politikája 1992-ben vált végleg meghatározó alternatívává. Románia ekkor indult el azon az úton, melynek végén a balkáni típusú etnikai konfliktusok helyett – minden bizonytalanság, vargabetű és ballépés dacára – az európai uniós csatlakozás, s vele az áldemokratikus diktatúra bűvös köréből való végleges kitörés reménye dereng.

• Beszélő évek – 1992