Kovácsy Tibor

Nyomtatóbarát változat

Negyed századdal az Európai Gazdasági Közösséget megteremtő 1957-es Római Szerződés után az – akkor még – tizenkettek 1992. február 7-én újabb egyezmény aláírásával vonták szorosabbra az európai integrációt. Az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés tényleges hatálybalépéséig azonban még több mint másfél év telt el. Nem sokon – mintegy félmillió szavazaton – múlt, hogy az unió  megbukjon a franciák ellenállásán – akárcsak 1954-ben a közös európai védelmi rendszer.

Akkor parlamenti szavazás döntötte el az egyébként éppen Párizs által kezdeményezett javaslat sorsát. Utólag véget nem érő viták tárgya volt, hogy a nemzeti szuverenitást féltő bal- és jobboldali honatyák vajon évtizedekre visszavetették az európai integrációt, vagy épp ellenkezőleg, megnyitották az utat egy lassúbb, de mélyebb alapozású, fokozatos egyesülési folyamat előtt.

1992-ben maguk a választópolgárok dönthettek – népszavazás keretében – a következő kérdésről: „Elfogadja-e a köztársasági elnök által a francia nép elé terjesztett törvényjavaslatot az Európai Unióról szóló megállapodás aláírásának engedélyezéséről?”

A népszavazást a francia törvények értelmében nem lett volna kötelező kiírni, és hónapokon át – egészen pontosan június 3-ig – nem is lehetett tudni, hogyan dönt majd a népszerűsége mélypontján lévő elnök, François Mitterrand. Addigra már a parlament két háza megvitatta és nagy többséggel jóváhagyta az uniós megállapodás aláírásához szükséges három alkotmánymódosítást és a szerződéstervezet módosítására tett javaslatokat is. Ezek közül az volt a leglényegesebb, amely nagyobb szerepet követelt a nemzeti törvényhozásnak az uniós jogalkotásban.

Dániában június 2-án általános meglepetésre mintegy 46 000 szavazatnyi különbséggel a „nem” szavazatok kerültek többségbe. (A női szavazók mintegy 60 százaléka a szerződés ellen foglalt állást. Attól tartottak, hogy a Dániában különösen széleskörű női jogok a majdani, egységesülő Európában ugyanúgy csorbát szenvedhetnek, mint a szintén kiemelkedő színvonalú szociális jóléti rendszer.) Másnap Mitterrand bejelentette, hogy ő is népszavazásra bocsátja a kérdést. Döntése még legközvetlenebb környezetét is meglepetésként érte. Tanácsadói, de még az ellenzék uniópárti erői is kockázatosnak ítélték ezt a kétségkívül látványos elhatározást. Igaz, hogy ezekben a hetekben Franciaországban a szerződést határozottan ellenzők aránya a húsz százalékot sem érte el, de az ötven-egynéhány százalékos támogatottság sem volt megnyugtató a bizonytalanok magas aránya miatt.

---

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy Mitterrand döntését alapvetően az uniós gondolat legitimitásának erősítése motiválta, hiszen a francia külpolitikai törekvések közül jószerivel ez volt az egyetlen, amelyik nem vallott kudarcot. A szovjet tömb összeomlását és a német újraegyesülést követően Franciaországnak végképp fel kellett adnia nagyhatalmi álmait. A kényszerű visszavonulást kapkodó gesztusok kísérték. Úgy tűnt, hogy Párizs egyszerűen képtelen eldönteni, milyen álláspontra helyezkedjen az újraegyesült Németországgal szemben, milyen formában ellensúlyozza a német befolyást a felszabadult Közép- és Kelet-Európában, mennyiben és miként őrizze meg önálló katonai szerepét a NATO-n belül. (Ráadásul Európán kívüli – mindenekelőtt afrikai – befolyása is látványosan gyengülni kezdett, például Algériában.) Mitterrand kénytelen volt elfogadni, hogy a legjobb, amit tehet, Németország minél szorosabb beágyazása az egyesülő Európába – így immár kétszeresen is fontos volt számára az integráció siettetése. A maastrichti lendületet erősen lefékező dán „nem” után joggal várhatott jótékony lélektani hatást egy néhány hónappal későbbi francia „igen”-től.

Mint utólag kiderült, a népszavazás lehetősége már hónapokkal korábban is foglalkoztatta őt, sőt komolyan vehető bennfentes források szerint májusban azt az egyszerre elegáns és felelőtlen kijelentést tette bizalmas körben, hogy nem is volna túl rossz ezen az ügyön bukni meg. Tudni lehetett, hogy az uniós döntés megosztja majd az ellenzéket. Az UDF, a Giscard d’Estaing–Léotard-féle liberális-konzervatív jobbközép ugyanis a pártvezetők szintjén szilárdan Európa-barát volt, a szavazók szintjén viszont csak kétharmados többségében. A gaulle-ista–nacionalista jobboldal, a Chirac vezette RPR berkeiben még erősebb volt a megosztottság. Olyan nagyágyúk irányították a Maastricht-ellenes kampányt, mint Pasqua és Séguin, az előző jobboldali kormány, illetve a parlamenti frakció két kulcsfigurája, az utóbbi a gaulle-isták egyik nagy reménysége. Maga Chirac mondta a referendum előestéjén: „Nálunk a vezetők 95, a tagság 80, a szavazók 60 százaléka nem-párti.” A szocialisták szempontjából katasztrofálisnak ígérkező 1993-as parlamenti választások előtt nem tűnt rossz taktikának szétzilálni az ellenzék amúgy sem acélos egységét.

---

Napokon belül megkezdődött a szerződést népszerűsítő kampány. Látványos tömeggyűléseken zengték az Európai Unió dicséretét az egymás kezét szorongató szocialista és jobboldali politikusok. Az RPR zokon is vette az UDF túlzott hevületét, amelyben minden bizonnyal szerepe volt a két ellenzéki párt(szövetség) rivalizálásának is: ha Chirac az igen mellett dönt, ezzel saját pártját osztja meg, ha a nem mellett, akkor az UDF-fel kerül szembe, márpedig a giscard-isták nélkül még a meggyengült szocialistákkal szemben sem számíthatott győzelemre a következő évben.

Franciaországban júliusban és augusztusban nemcsak a hentes és a sarki fűszeres meszeli le szabadságra menvén a kirakatüveget, szünetel a politikai élet is. Csak a napilapokban ismétlődtek, csiszolódtak és emelkedtek az igazi és még igazibb nemzetféltés, a heroikus felelősségtudat és a politikai messze tekintés költői magaslataira az igen- és nem-párti érvek. Különösen a nemzet, a szuverenitás problémaköre foglalkoztatta a vitában megszólaló több száz vezető és középszintű politikust. Az utóbbi évtizedekben aligha volt ilyen alkalom Nyugat-Európában, amikor konkrét politikai állásfoglalások alátámasztására ugyan, de mégis igen széles skálán hangzottak el egymásra válaszoló, gyakorlatias és közérthető érvek olyan kérdésekről, amelyeket máskor csak szűk körben, elvontan taglalnak.

Mindkét oldal érvrendszerében központi szerepet játszott a megerősödött Németország kordában tartásának szempontja. A szerződéspártiak álláspontja szerint az európai integrációnak többek között az az értelme, hogy az Európába „kötött” Németország ne engedhessen veszélyes, különutas, birodalomépítő hajlamainak. A másik oldal erre azzal válaszolt, hogy az újraegyesült Németország túlságosan nagy súllyal nehezedik majd – mindenekelőtt gazdaságilag – a tagországok szorosabbá váló közösségére, és ezt a súlyt inkább egy tágabb, ugyanakkor lazább szövésű Európa keretein belül lehet kiegyenlíteni. (A Pasqua–Séguin-féle „nem”, de a szocialista Chevčnement Maastricht-ellenes álláspontja is ezt jelentette, nem pedig mindennemű integráció gondolatának érzelmi alapú elutasítását. Ez csak az ellenzők táborának két szélső pólusára, a kommunistákra és a Le Pen-féle Nemzeti Frontra volt jellemző.)

Amikor augusztus utolsó napjaiban lezajlott a „rentrée”, vagyis Franciaország hazatért nyári szabadságáról, a szerződés-pártiaknak ijesztő közvélemény-kutatási adatokkal kellett szembenézniük: a megkérdezettek szavazási szándékaiban csak hajszálvékony, 51/49 arányú különbség mutatkozott az „igen” javára. Az egyetlen biztató jel az volt, hogy elég egyértelmű többség nyilatkozott úgy: világosan látja, hogy a szavazás nem Mitterrand-ról szól. (Ellenkező esetben akár a sors  iróniáját is emlegethetnénk, hiszen 1973-ban, amikor Pompidou akkori elnök Nagy-Britannia, Dánia és Görögország európai csatlakozásának kérdését tette fel népszavazásra, éppen Mitterrand buzdította tartózkodásra párthíveit, arra hivatkozva, hogy az államfő politikája egészének igazolására akarja felhasználni az alkalmat.)

A szocialisták elsősorban a szerződés kérdésében velük egy platformon álló liberálisokra hagyták, hogy a Maastricht-párti érvelést elválasszák az elnök és a kormány minősítésétől. Csakhogy ez sokkal hálátlanabb feladat, mint meglovagolni és az uniós szerződés elutasítása felé terelni a lakosság elégedetlenségét. Ezt az elégedetlenséget sok forrás táplálta: például a – főleg – szocialista politikusok hosszú hónapok óta halmozódó gyanús pártfinanszírozási és korrupciós ügyei és az egyre fokozódó munkanélküliség. A munkakörülményeik nehezítése – alapvetően bizonyos baleset-megelőző intézkedések – ellen tiltakozó kamionosok éppen elzárták az utakat. Tüntettek a parasztok, akik a jelentős és jórészt európai alapokból fedezett szubvencióik elvesztésétől tartottak. Jobb munkafeltételeket követeltek a börtönőrök stb. A franciáknak kezdett mindenből elegük lenni. Ehhez már csak az euro-bürokrácia arctalan túlhatalmának a vízióját kellett hozzátenni és egy olyan, euro-uniformizált falanszter jövőét, amelyből hiányzik majd az egyéni íz, a nemzeti lelkület. (Néhány, nemrégiben hozott európai sajt-ügyi szabványosító rendelkezés szolgáltatta erre a konkrét példát.) Miközben ingyenes kiadványok ismertették, értelmezték és katekizálták a Maastrichti Szerződést, hatalmas példányszámokban fogytak és az eladási listák élére kerültek a tucatszámra megjelenő nem-párti fejtegetések.

Az utolsó napokban aztán már mindenki ringbe szállt. Hitet tettek az „igen” mellett a szakszervezetek, a munkaadói szervezet, a kulturális élet nagyjai, még az egyházi vezetők is. (Egy tévé-vitában, ahol Mitterrand tizennégy, különböző rendű-rangú francia polgár, majd három újságíró kérdéseire válaszolt, valamint Séguinnel vitatkozott, egy bejátszás erejéig megszólalt Kohl német kancellár is. Ez nem egészen alaptalanul váltotta ki a nem-pártiak támadását a médiára gyakorolt kormányzati nyomás miatt.) A második oldalon De Gaulle egykori munkatársai – köztük három nyugalmazott miniszterelnök – írtak alá a szerződéssel szemben álló közös nyilatkozatot.

---

Az 51:49-es arány végül maradandónak bizonyult. 70 százalékos részvétel és 900 000 érvénytelen vagy üres szavazólap mellett 522 000 szavazat döntötte el, hogy Franciaország elfogadja az uniós megállapodást. Megkönnyebbülésről lehetett éppen beszélni, de ünnepelni nem volt mit – sem az elnöknek, sem a szocialistáknak, sem a szerződéspártiak széles, de heterogén táborának. Ez a tábor a szavazás befejezésének pillanatában megszűnt létezni, és ismét visszatért a hagyományos jobb-bal megosztottság, amelynek anakronizmusát éppen a népszavazás eredménye mutatta meg.

„Franciaország kettészakadt” – hangzott a drámai következtetés. Az egyik oldalon állnak a különféle elitek, a módosak, a diplomások, a nagyvárosok lakói, a másikon a munkanélküliek, a kirekesztettek, a parasztok, az elmagányosodott, rettegő kisemberek. A diagnózis végül is helyes volt. A politikai elit kétségkívül most, a szoros eredmény sokkoló hatására élte át először igazán ennek a szétszakadásnak a problémáját, önnön gyökértelenségének riasztó érzését.

Az 1988-as elnökválasztás első fordulójában a baloldalra szavazó területek közül nemmel voksolt az egész északi iparvidék. Ugyanilyen eredmény született délen, az egykor rendíthetetlenül baloldali Languedoc-Roussillonban, amely már 1988-ban enyhén átbillent a jobboldalra. A jobb módú rétegek állásfoglalása érvényesült az igenlő szavazatok többségében, Párizsban és környékén, valamint a határ menti fekvés előnyeit élvező, prosperáló Elzászban, ahol a hétköznapi életben is kézzelfoghatóak voltak az integráció előnyei.

A régiók hagyományos politikai elkötelezettsége egyetlen vonatkozásban tükröződött: az igen többségű országrészek térképe meglepő pontossággal fedte le azokat a területeket, ahol az egykori kereszténydemokrata párt, az MRP 1946-ban sikeres volt, s amelyeket az erőteljes katolikus vallásgyakorlás jellemez. A La Croix című katolikus napilap olvasótáborának 67 százaléka állt az uniós megállapodás mellé. Ezt részben azzal magyarázták, hogy a mélyebb katolikus hagyományokkal rendelkező országrészekben a lakosság az átlagosnál engedelmesebben vetette alá magát az elit értékválasztásának, részben azzal, hogy az európai gondolat a háború után elsősorban kereszténydemokrata politikusokhoz kötődött, és emiatt az évtizedek során erősebben hatotta át a vallásos szavazókat.

---

Az európai integrációval kapcsolatos remények és várakozások már évekkel korábban is szerények voltak Franciaországban. Közvélemény-kutatási adatok szerint a franciák 50 százaléka már 1989-ben is úgy látta, hogy az – 1993. január 1-jétől létrejövő – egységes piac közvetlen környezetükben csak fokozza majd a gazdasági nehézségeket. 53 százalékuknak pedig az volt a véleménye, hogy az integrációnak ez az újabb lépése semmiféle hatással sem lesz személyes életére. 1991 és 1992 fordulóján már a megkérdezettek 58 százalékát töltötte el aggodalommal a közelgő változás.

Miközben egyre élesebben rajzolódott ki az agrártérségek Európa-ellenessége, a munkanélküliség területi különbségei egyáltalán nem befolyásolták a franciák véleményét, ami azt jelzi, hogy a foglalkoztatás kérdésében semmiféle várakozás sem kapcsolódott az unióhoz. Pedig közönyről nem lehet beszélni. Attól kezdve, hogy 1990-ben a korábbi átmeneti javulás után ismét nőni kezdett a munkanélküliség (amely 1992-ben átlépte a tízszázalékos, „lélektani határt” ), a franciák érdeklődése kifejezetten nőtt a politika iránt. Ezzel párhuzamosan viszont egyre erősödött az a meggyőződésük, hogy a politikusokat nem foglalkoztatja az, hogy mit gondolnak az emberek, és ennek megfelelően egyre kevésbé éreztek különbséget a pártok javaslatai között.

Végső soron a népszavazás eredménye, pontosabban, a mögötte felsejlő társadalmi szakadék a centralizált és egységes francia nemzetállamról szóló konszenzus felbomlását jelezte. A totális tiltakozásnak a „nem” szavazatok nagy számában tükröződő hajlama alighanem nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy egyre nagyobb politikai, gazdasági és ideológiai súlyt kapjon Franciaországban a régió a maga speciális, helyben talán rugalmasabban orvosolható problémáival.

Másfelől ez az épp-hogy-csak-igen fokozatosan új vágányra állította Európa egységesülésének folyamatát. Sokkal nagyobb szerepet kaptak a sajátos érdekű rétegekre, csoportokra, sajátos értékválasztásokra tekintő korrekciós elemek. Ez is oka annak, hogy az EU-integráció hihetetlenül nehézkesen halad előre – az előrehaladás eredményei viszont szilárdabbak, véglegesebbek.

• Beszélő évek – 1992