Nyomtatóbarát változat

Kőszeg Ferenc
Lovas és a lex Lezsák
Provokatív levelek

Lovas István valahogy nem tudja megszeretni a Magyarországon honos rendszereket. 1961-ben, tizenhat éves korában disszidálni próbált, elfogták, tiltott határátlépés kísérletéért egy évre ítélték. 1965-ben összeesküvés vádjával került bíróság elé, majd ismét börtönbe – három évre. 1975-ben feleségül vett egy kanadai nőt, majd a Helsinki Záróokmányra hivatkozva követelte, hogy engedjék kiutazni a feleségéhez. Választ jó ideig nem kapott. Újabb levelet írt, most már egy külföldön élő magyar barátjának. A kanadai követség előtt felgyújtja magát, írta, és biztos volt benne, hogy üzenete eljut a címzettekhez. Így is lett, két nap múlva megkapta az útlevelet. Kanadában és Franciaországban elvégezte az egyetemet, politikatudományi doktorátust szerzett, majd Ferencz Zoltán néven a Szabad Európa munkatársa lett. 1990-ben Kaliforniában alapítványt hozott létre a „kommunizmus áldozataiért”, majd hazatért Magyarországra.

Még a kisgazda-vezetők előtt kérte a Belügyminisztériumtól a személyére vonatkozó információk kiadását. Bosánszky Lajos 1991. május 8-án kelt levelében a közgyűjteményekben folytatható kutatásokról szóló, 1989. november 22-i minisztertanácsi rendeletre hivatkozva tagadja meg a betekintést az iratokba. A rendelet az állami, szolgálati vagy üzemi titkot tartalmazó iratok kutathatóságát a keletkezéstől számított harminc évig korlátozza. (A levél 1991. július 12-én megjelent a Népszabadságban.)

Május 17-én Lovas újabb levelet írt a BM-nek: nem tudományos kutatást kíván folytatni, hanem a saját magára vonatkozó iratokat szeretné megismerni. Még mielőtt válasz jöhetne erre a levélre, kipattan a kisgazda-ügy, elhangzik Antall József fentebb idézett beszéde a parlamentben. Érdemben azonban ez nem változtat a helyzeten: a minisztérium június 28-i levele szerint éppen folyamatban van a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról készülő törvény tárcaközi egyeztetése – szabályozás híján egyelőre nincs mód az iratokba való bepillantásra. Az üggyel ekkor a Népszabadság és a Nap TV is foglalkozik. Lovast behívják a Belügyminisztériumba, és kezébe adnak egy 103 lapot tartalmazó dossziét, amely főleg az összeesküvési perének ismert, a bíróságon is megtalálható anyagát tartalmazza. Ahhoz a hatóság nem járul hozzá, hogy a volt elítélt az egész iratcsomóról fénymásolatot készítsen, megjelölheti azonban azokat az oldalakat, amelyekről másolatot kíván. A kért 19 oldalból 15-ről kapja meg a xeroxmásolatot, négy oldal kiadását a minisztérium megtagadja – holott Lovas szerint ezekben sincs lényeges információ. Azt azonban nem hiszi el, hogy mindössze ezt a 103 oldalt őriznék róla az irattárban, hiszen kiszabadulása után is számos alkalommal követték, többször kihallgatták, sőt – ez kiderül az átadott anyagokból is – megfigyelése Kanadában is folytatódott. Ezután Lovas, aki már Kanadában is „provokatív levelekkel” árasztotta el a külképviseletünket, peres úton keresi az igazát. (…)

1992. február 29.

„Elszabadult az úri pimaszság…”
Beszélő-beszélgetés Horn Gyulával, Orbán Viktorral és Tölgyessy Péterrel

Orbán Viktor: A harmadikfajta veszély nem az intézményekkel szemben próbált vagy alkalmazott lépésekből fakad, hanem a politikai kultúra csonkolásában, megzavarásában jelentkezik. Ilyen az, hogy a kormányzat ideológiai bunkóként forgatja a kereszténység kategóriáját, ideológiai fegyverként próbálja felhasználni az egyházakat. Ilyen, hogy a magyarság fogalmát úgy próbálja meghatározni, hogy kirekeszti belőle az ellenzéket, és saját magát a nemzet kizárólagos képviselőjeként tünteti föl. Ilyen a múlthoz való viszony: ők a tiszta múlt egyedüli folytatói. Az elmúlt negyven év alatt kialakult igazodási hajlamokat ideológiai törekvéseik szolgálatában próbálják fölhasználni. (…)

Beszélő: Mi az, amiben az MSZP közelebb áll a Fideszhez, mint az SZDSZ-hez?

H. Gy.: A Fideszben azt szeretem, hogy elvi álláspontot képviselnek. Következetesen ugyanazt a magatartást tanúsítják, bármilyen érzékeny kérdésről legyen is szó a parlamentben, akár egyházi ügyekről, akár a földkérdésről, akár a kárpótlásról, a Fidesz mindig nagyon következetes. (…)

O. V.: …én azt nagyon rossznak tartanám, ha végleg lemondanánk a koalíciós pártokról, a jelenleg kormányzó koalíciós pártokról, és azt mondanánk, hogy ők egyszer s mindenkorra ki vannak rekesztve bármifajta koalíciós elgondolásból, például a Fidesz politikájában. Ezzel én nem értenék egyet. Szeretném elkerülni, hogy a magyar politikai pártpaletta véglegesen kétfelé szakadjon. Ugyanakkor elfogadom, hogy most az MDF meg a kormány az az erő, amely leginkább szeretné kétfelé szakítani. Mindenfajta lehetőséget kihasználnak arra, hogy ideológiai alapon kétfajta pártot vázoljanak a közvélemény előtt. Az egyik, amely nemzeti, keresztény és tiszta múltú, a másik nemzetietlen, keresztényietlen, és mocskos a múltja. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy ilyen irracionális metszet mentén vágják ketté a politikai tabellát, de ezt nem szabad hagyni.  (…)
Ahogyan a tisztelt politikus urak viszonyulnak általában a polgárokhoz, ez az úri pimaszság, ez tényleg elképesztő. Hadd mondjak egy példát, ami elsikkadt egyébként. Akinek van videója, és perverz módon föl szokta venni a parlamenti közvetítéseket, az emlékezhet rá, hogy hogyan történt Göncz Árpád fölköszöntése a 70. születésnapján. Antall Józsefet egyébként nagyon sok ok miatt én respektálom. De hogy a köztársasági elnöknek kelljen gratulálni a miniszterelnöknek, és a miniszterelnök csak három centire tud fölemelkedni, amikor gratulálni kell a köztársasági elnöknek, az ennek az úri pimaszságnak már egy tolerálhatatlan mértéke, ami jól mutatja, hogy mi az, ami elviselhetetlenné teszi a kormánykoalíciót a tisztelt állampolgárok szemében. (…)

1992. március 7.

Iványi Gábor
A(tta)kció-hétvége

– Végigverték néhány Vásárosnamény körüli falu cigánytelepét – dadogott bele a telefonkagylóba egy szabolcsi ismerősöm több mint egy hónapja.

– Bőrfejűek? – próbáltam ráhibázni ösztönösen a tettesekre.

A svédtorna kézműveseinek azonban csak a képükön van bőr, egyébként a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság terrorelhárító különleges kiképzésű kommandósai és a vásárosnaményi kapitányság rendőrei voltak. (…)

A rendműveleti tervben Aranyosapáti, Gyüre és Jánd szerepelt. A helybeli rendőrök az előírásos öltözetben és felszereléssel, a kommandósok fekete gyakorlóruhában, rohamkéssel, speciális bottal, kutyával, „mint valami szörnyű hadra” fegyverkeztek.

Gyürén a Dobó utcában Bara Miklós gyanútlanul tévézett Rózsa Tibor nevű szomszédjánál, mikor a rend őrei benyomultak a lakásba egy lihegő, szájkosár nélküli kutyával. A személyi igazolványokat kérték, s míg a család rémült kapkodással az okmányokat kereste, az egyik fegyveres a szekrényben kezdett kutatni. A házigazda naivan megkérdezte, van-e házkutatási engedély. Szegény feje, dehogy akarta ezzel megbántani a tisztelt rendőrt. Az azonban „majd adok én neked házkutatási engedélyt” kiáltással egy hatalmas pofont kevert le a szemtelenkedőnek. Gyerekek és felnőttek egyaránt sírni kezdtek. Rózsa Tibor könyörgött, hogy ne a családja előtt bántsák. Illendőségből hát kivonszolták az udvarra – a bentlévőket addig a kutyás rendőr vigyázta –, s ott ütlegelték és rugdalták. Bara Miklós tett egy kétségbeesett kísérletet a menekülésre. Hazarohant és bezárkózott. Könnyedén feltépték háza ajtaját. Először is kapott az oldalába egy telitalpas rúgást, majd (bizonyára az esetleges támadó fellépést megelőzendő) alaposan helybenhagyták a riadalomra gyanútlanul átszaladó Imre nevű öccsével együtt. A kis négyéves Vali öklöcskéjével mutatja, hogyan vágták gyomron az apját. A faluból távozóban a különítmény a kocsmából még kiemelte Vass Sándort is, aki már volt büntetve, tehát valahol, valamikor, valamiért már bizonyára rászolgált a verésre. Állítólag néhány foga is kitört, s csupa vér volt az inge, amikor hazaért.
A körzeti orvos csak egy látleletet lett volna hajlandó készíteni az egész társaságról, Vass Sándor azonban tapasztalatok alapján meggyőzte a többieket, hogy még rosszabbul is járhatnak, ha az igazukat keresik. Bara Miklós hetekig nem tudott kiegyenesedni, minden lélegzetvételnél szúró fájdalmat érzett. Görnyedt tartásán sokáig mulatott a falu.

Aranyosapátiban az Árpád utcában jártak a rendcsinálók. Ifjabb Tóth Elemér fát vágott éppen. Támadófegyverrel a kézben találták tehát, és lehetséges, hogy valóban barátságtalanul fogadta a rendőröket. Felesége már csak azt látta, hogy a földön fekvő férjét rugdalják, aki a ház előtti pad alá próbált menekülni. A visítozó asszonyra ráeresztették a kutyát. A derék ebet nem terheli felelősség, hiszen parancsra cselekedett. Letépte az asszonyról a blúzt, aki félmeztelenül menekült az utcán. (…)

1992. április 18.

Nagy W. András
A hét üzenetei

Nekünk Csurka is kell, és Debreczeni is! Kell a fasiszta, meg az is, aki lefasisztázza. (Különben is Pista nem igazi fasiszta, nem originál náci, inkább csak amolyan „fascista”, olasz módra. Jóska egy kicsit túlvitte, mert fiatal gyerek még, ezt a náci izét…) Ilyen dacosan vágta a sajtó és a nagyvilág szemébe a maga pártkeservét Medgyasszay úr, az MDF szóvivője, s nyomában a többi, Csurka felett ítélkező fórumbeli testület. Eleget gyötörtetek, gáncsoltatok, bugrisoltatok már bennünket! Most meg már szétvágnátok, szétszórnátok!

Csakhogy mi nem ülünk szét, mi gyűjtőpárt vagyunk, minálunk jól megfér a hóhér és az akasztott, minálunk a helyzet, a gyakorlat szüli a filozófiát, a princípiumot! (…)

1992. szeptember 5.

Kőszeg Ferenc
Az utcára? Az utcára!

Lehet, hogy a kormánypártok mai aktivistáinak fülében édes muzsika a demokrácia elleni uszítás, lehet, hogy a legnagyobb kormánypárt ingatag mocsári hadai körében ma nem tíz, hanem száztíz híve lenne Csurkának, ha Tom Lantos újabb intőjétől tartva a miniszterelnök nem fenyegeti meg körmössel a Csurka-féle ingadozókat. Az országban, a városban azonban nem ez a helyzet. Elég abból, hogy Horváth Béla tapsoncai és ordítnokai látszanak erőnek! Látsszék végre, hogy van Budapesten, van ebben az országban olyan nyugodt erő, amely megvédi a demokráciát a hatalomvédte rongyosgárdisták törpe minoritásától.

A habozó pártok helyett, együtt egy sor társadalmi szervezettel, ismét a Demokratikus Charta lépett: meghirdette a tüntetést, szeptember 24-én délután 6 órára.

Végre, azt kell mondanunk. Végre, bár a pártok kihagyásával, a „pártpolitika” kerülésével korántsem értünk egyet. Valaha az SZDSZ tömegmegmozdulásai politikai gyűlések, politikai demonstrációk voltak, az MDF rendezvényei kultúrműsorok. Ma mintha a Charta rendezne kultúrműsort, szavalattal, tiszteletre és szeretetre méltó írók és művészek megszólaltatásával, pártszónokok nélkül. Vajon miért? A demokrácia védelme politikai ügy, pártügy. Mindazoknak a pártoknak az ügye, amelyek demokráciát akarnak. Egy politikai demonstráción igenis szólaljanak meg a pártok képviselői. A kormánypártok képviselői is, ha belátták, hogy a demokráciát némely fórumdemokratától is meg kell védeni. A pártok meg vonják be a tüntetés előkészítésébe szerzőik sokaságát – akár kedvelik a kezdeményezést magára vállaló Demokratikus Chartát, akár nem.(…)

1992. szeptember 19.

Neményi László
Tüntetünk

A Charta felhívását olyan pártok és szervezetek is aláírták, amelyekről a tüntetésen részt vevők többsége hallani sem akar. És ezeknek a pártoknak és szervezeteknek a – tagkönyvvel rendelkező vagy nem rendelkező – hívei nyilvánvalóan nagy számban meg is jelentek a Petőfi-szobornál, és át is sétáltak a Kossuth térre. Együtt a „lánchídi csata” veteránjaival. A Kossuth téren találkozhatott a pár éve megregulázott, az első nyilvánosságból kitiltott társadalomkutató hajdani megregulázójával, a régi március tizenötödikéken rutinszerűen begyűjtött ellenzéki hajdani kihallgatójával. S mindenki, aki tiszta szívből örült a rendszerváltásnak és most a demokrácia iránti aggodalomból ott volt a téren, szemezhetett ragyogó arcú vén és kevésbé vén bolsevikokkal, akik röpdöstek az örömtől, mert ők előre megmondták: Pozsgay árulása fasizmushoz fog vezetni. Nehéz elképzelni, hogy az a sokaság, amely ennyire és így volt heterogén, kéz a kézben elénekli a „We shall overcome”-ot.

Sokan kínosnak találták, hogy hétpróbás antidemokratákkal és meggyőződéses cenzorokkal együtt kellett tüntetniük a demokrácia és a sajtószabadság mellett. De sajnos ez elkerülhetetlen volt. A Demokratikus Charta nyitott szervezetként definiálta magát – másként nem is tehetett volna. Felhívásaihoz az csatlakozik, aki egyetért velük, vagy úgy tesz, mintha egyetértene velük. Egy tüntetés pedig nem lehet zártkörű rendezvény.

Az igazi botrány az, hogy két és fél évvel a rendszerváltás után már nem bölcs dolog sarkon fordulni és otthagyni egy teret pusztán azért, mert Thürmer Gyula is ott sütögeti a politikai pecsenyéjét. Egy okkal több, hogy ne szeressem Csurka Istvánt.

1992. október 3.

Solt Ottilia
Szégyen

Antall miniszterelnök úr gőgösen, méltóságteljesen, keményen visszautasította a sajtó, egyes politikusok és közéleti személyiségek alpári észjárását. Nevezettek arra célozgattak ugyanis, hogy a kormánynak vagy a kormánykoalíciónak netán valami köze lehetett az október 23-i Kossuth téri Sajnálatos Eseményekhez, melyek során egy jól ismert, Csurkát és Antallt éltető – közel sem a skinheadekre és neonáci ifjakra korlátozódó – csoport a köztársaság elnökét nem hagyta megszólalni. Miniszterelnök Úr! Sajnos, szánalmas ez a nagy méltóság. Olyan, mint mikor a hazatérő férj a hitvesi ágyban idegen férfiút találván azon háborog, hogy a szomszéd nem köszönt elég tisztelettudóan. Nincs elég ereje megverni a gaz csábítót, a gazdag hitvestől sem szabadulhat meg, mert felkopik az álla, igyekszik tehát úgy tenni, mintha a szerető nem létezne ott az ágyban. (…)

1992. október 31.

Alkalmi költemény a „Harag napjára”
A tüntetők dala

Hé, ti hitvány urak, simlis történészek!
Hát meddig lehet még szemétkedni néktek?
Ugyan mit gondoltok és tűr-e még a nép?
Mikor elveszitek szinte már mindenét.

Az elődeitek sem voltak angyalok,
De mellettetek csak piti tyúktolvajok.
Mind a „vörösöktől” kaptatok diplomát,
Nektek sem nehéz így eladni a hazát.

Azok negyven évig szívták a vérünket,
Ti meg két év alatt hoztátok végünket.
Volt elég időtök szót fosni, mesélni,
De a népnek lassan nem lesz miből élni.

Ma már négyszázezren vannak munka nélkül,
És ez a szám csak egyre jobban bővül.
Aki még dolgozik az se sokra halad,
Fizetésből most már semmi sem marad.

Biztos nem volna már akkora a szátok,
Ha néha ti is a KÖZÉRT-be járnátok.
Kétévi munkátok eredményét látva
Gyorsan mehetnétek, van hely a kukákba.

Létminimum alatt tengődnek milliók,
Míg zsebeitekben gyűlnek a billiók.
Ó, mit csináltatok ebből az országból?
Kiráz majd titeket a nép a gatyából!

Hiszen tanultátok, hogy sok száz év alatt,
A szegény rétegnek alig-alig maradt.
Történészek vagytok, hát ezt tudhatnátok,
Ha volna eszetek, igazat szólnátok.

Az elmúlt két évben hazudtatok sokat,
Közétek vettétek hülye Kupa urat.
Ezt nem én állítom, nem is olyan régen,
ő mondta magáról egyszer a Té-Vé-ben.

Így aztán kibővült, nagy lett az Antallság,
A sok államtitkár, miniszter, rokonság.
Vannak most már sokan benn a kabinetben,
Kiknek egyre hülyébb ötlet jut eszükbe.

Régebben kezdődött Kupa munkássága,
Egy új adórendszer az Ő találmánya.
Már nem lett kész véle a letűnt érában,
Befejezi mostan, az Antall-kormányban.

Régen a bolsiknak tolta a szekerét,
Most az MDF-nek nyalja az ülepét.
Gondolkodjék Kupa, ha egyáltalán tud,
Ha újra választás lesz, vajon hová jut?

Figyeljetek ide újdonsült rokonok,
A nép az nem felejt, tűr és csak mosolyog.
Sorait ha rendezi, okosan és csendben,
Nem lesz már helyetek az új Parlamentben!

1992. április
Egy nyugdíjas

• Beszélő évek – 1992