Fellépő művészet

Egy jelentéktelennek tűnő dolog: az 1992-es évben paradigmaváltás következett be a kortárs táncegyüttesek reklámanyag-stílusában. A fénymásolóban ollóval, technokollal-radexszel összeragasztott, igénytelen és olvashatatlan röplapokat egyre szebb kiadványok váltották fel. A szakma önbecsülésének, lehetőségeinek növekedése ebben a látszólag mellékes jelenségben is megmutatkozott.

Ebben az esztendőben különösképp kevesebb jelentős hazai moderntánc-előadás született. A műfajban klasszikusnak számító társulatok közül több nagy változás, esetenként a szétesés előtt állt, más társulatok pedig ekkor kezdtek formálódni. A Szegedi Balett élén még az alapító, Imre Zoltán állt, Bozsik Yvette és Árvai György még együtt dolgoztak a Természetes Vészek Kollektívában, hogy aztán hamarosan elváljanak útjaik.

Az 1992-ben rendezett I. Magyar Kortárs Táncszemle vízválasztónak bizonyult, amint erről a műsorfüzet bevezetőjében Angelus Iván vezető szervező beszámol: „Mindenki tudja, hogy 1949 óta Magyarországon a klasszikus balett és a néptánc képviselőinek módja volt azonosítani magát a táncművészet egészével. Máig változatlanul nyögjük ennek a politikai döntésnek összes konzekvenciáját: a színházi, iskolai és támogatási rendszert egyaránt ez a tény tartja torz arányaiban. (…) Ezen a szemlén az ide tartozó 21 együttes vesz részt. A magyar táncművészet független, progresszív ága. A vérfrissítés viszont az egész érdekeit szolgálja. Elég az ellenségeskedésből!”

Nos, az ellenségeskedésből sajnos még sokáig nem lett elég. A Táncszemle azonban módot adott rá, hogy a modern irányzatokat művelő társulatok szervezett formában, egymást erősítve színre léphessenek, és megtanulják az érdekérvényesítés fortélyait.

Az 1992-es évben láthatta a legtöbb vendégjátékot a műfajt befogadó Petőfi Csarnok, a Szkéné Színház és a Merlin Színház közönsége. Még nem múlt el a „látogassunk filléres gázsiért a vasfüggöny mögé” lelkesedése. A befogadóhelyeken élvonalbeli nyugat-európai és amerikai társulatok adták egymásnak a kilincset. Valószínűsíthető, hogy ez a soha korábban nem tapasztalt élménygyűjtési kedv is befolyásolta a hazai csoportok strukturálódását és alkotói munkáját. A társulatalakítási láz és premierdömping az elkövetkező évben tetőzött.

A Tánc ’92 (IV. Európai Táncfesztivál) programján, a Petőfi Csarnokban a kortárs francia táncművészet vezető társulatai (Michel Kelemenis, Christine Bastin együttese) mellett amerikai, holland és belga koreográfuscsoportok léptek fel. A British Council által szervezett Making Waves – Hullámverés fesztiválon a legjelentősebb angol társulat, a világhírű DV8 volt a díszvendég. Az Egyesült Államok táncéletének színe-java, így Carolyn Carlsson, Bebe Miller és Elisabeth Streb formációja egy héten belül lépett fel a világszerte ismert befogadóhellyé lett Petőfi Csarnokban. A Pas Op! – Flamand Kortárs Művészeti Napokon Anna Teresa de Keersmaekernek, Maurice Béjart tanítványának világhírű társulata, a Rosas, valamint Wim Wandekeybus, az európai tánc egyik legeredetibb koreográfusa mutatkozott be.

1992-ben Budapesten rendezték a Rencontres Coreographiques Internationales de Bagnolet, röviden a Bagnolet-fesztivál egyik előválogatóját. A hatvanas évek közepén életre hívott fesztivál eleinte a modern francia tánc újdonászait karolta fel, de később nemzetközivé vált: 1992-ben 21 városban több, mint háromszáz nevező vett részt a válogatókon. Az egy évvel korábban alakult TranzDanz első koreográfiája, az Ideiglenes cím két rangos díjat is hazahozott a döntőből.

Az előadás három táncosát a Dresch Mihály vezette zenésztrió kísérte, színészük, Dóczy Péter Esterházy Péter Daisyjéből citált szövegtöredékeket. A TranzDanz előadói néptáncosi múltjukból építettek egyedi és összetéveszthetetlen mozdulatvilágot, bőséges teret engedve az improvizációnak. Sajátos folklórt keltettek életre, a társulat sokak szerint egy új, magyar moderntánc-stílus irányadója lehetett volna. Az évtizedekkel elmaradt hazai mezőny a nyomukban helyet találhatott volna a világ táncéletében. A formanyelvét meg-megújítva máig őrző társulatnak azonban nem akadtak valódi követői: a néptáncból a modern felé indulni keveseknek volt kedvük vagy bátorságuk.

Az Artus Színház talán legtöbbet játszott előadása, a Turul igazi botránykővé vált. A Goda Gábor társulatvezető által írt és rendezett groteszk táncjátékot Andrásfalvy Bertalan akkori kultuszminiszter „szentségtiprónak” és a magyarságot gyalázó „mocsoknak” titulálta. A legfelsőbb politikai körökből táncelőadás efféle indulatokat a rendszerváltás óta nem váltott ki.

Mielőtt Godáék megszeppenhettek volna, a Turul elnyerte Budapest Főváros Díját az év legjobb alternatív színházi előadásáért, majd az V. Kairói Nemzetközi Kísérleti Színházi Fesztiválon is leakasztott három fődíjat.

Az Artus alkalmasint Zápturul címmel is játszott egyórás darabja kesernyés-ironikus hangnemben mutatja meg, hogyan találkozik egymással (magyar) múlt és (magyar) jelen. A több tucatszor játszott háromfős előadás talán a legpolitikusabb táncjáték volt a magánpolitikusokkal ékesített Horthy-temetés, a neokacagány és a neobuzogány éveiben. A sámánokkal bajlódó egyházi méltóság, a csirkévé átszerelhető transzformer madártotem, az aktatáskával virtuózkodó ősmagyarok jelenetei kivételes érzékenységgel és humorral kaptak el valamit a kor levegőjéből. Úgy, ahogyan ez más műfajokban is csak keveseknek sikerült.

A Turul szereplői egy végletekig leegyszerűsített játszma részesei. Ketten bocskoros, állatbőrökbe kötött, honfoglaló közvitézek, a turulfigura előtt kántálva hódoló, zabolátlan figurák. Mozdulataik szilajok, szelesek, táncukban esetlen báj, szeretnivaló ormótlanság. Az utak hamarosan elválnak: a – most így utólag – Roberto Benignit idéző jelenség, a ragyogó komédiás Méhes Csaba, a törékenyebb és agyafúrtabb hős átvetkezik. Vörös papi köpenyben látjuk viszont mint misszióspapot, a békés átmenet kulcsfiguráját, aki megszelídítve társait, véget vetne a bálványimádásnak. A Goda játszotta tradicionalista szembeszegül. Kettejük konfliktusát az ugyancsak bocskorosból angyallá változó Mándy Ildikó oldaná. A táncosnő egy fél pár hatalmas, hófehér szárnyban áll, gótikus alakja alig-alig mozdul.

A fergeteges, sok-sok apró utalással tarkított helykereső játék során egyre többször rándul keserű mosolyra a szánk. A szellemes díszletek és jelmezek között egyre kiélezettebb a harc. A modernitásba csöppenő, már aktatáskával stafírozott (h)ősmagyarok egy ügyes trükkel elárasztott telefonfülkében fulladnak meg. És még a telefonhívás sem sikerül.

„A kommunista rendszer bukása után az elfojtott vágyak és remények fékevesztett dzsinnjei kiszabadultak a palackból. A magyarkodás, az Európa-imádat és a vallásos őrület lovasai átestek a ló túloldalára. Az előadás szerető humorral szól a magyarokhoz és Istenhez” írta társulata talán legnépszerűbb előadásának felvezetőjében Goda Gábor. Kilenc évvel ezelőtt…