K. F. [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Mi az államtitok?

A hatályos, 1987-ben kelt 5. számú törvényerejű rendelet szerint minden államtitok, amit országos hatáskörű szerv vezetője államtitoknak minősített. Valamikor államtitok volt például egy sor bírói ítélet: még az elítélt sem kaphatta kézhez, hogy miért ítélték el. De még a pártállam utolsó évében is: ha az állampolgár panasszal fordult a katonai ügyészséghez, mert 1988. június 16-án jogellenesen vették őrizetbe, a panaszt elutasító határozatot elolvashatta ugyan, de nem vehette magához – államtitok volt. Amihez az állambiztonsági szervezet hozzáért, nyomban államtitokká változott.

A pártállammal az államtitoknak ez az értelmezése is összeomlott. De nem teljesen. Ahogy (vissza)változnak az idők, úgy épül újjá az államtitok pártállami fogalma és védelmének egész rendszere is.

A készülő törvény „a Belügyminisztérium megszűnt állambiztonsági szerve hivatásos állományára, hálózati személyeire, illetőleg az általuk készített, államtitkot tartalmazó irat”-ra vonatkozik.

A Szigorúan titkos minősítés önmagában nem tesz egy iratot államtitokká. Ezt a Dunagate-ügyben eljárt két igazságügyi titokszakértőtől tudjuk. A Katonai Főügyészség számára készült – ugyancsak szigorúan titkos minősítésű – jelentésükben (kelt 1990. február 12-én) kijelentik: „A »Fekete Doboz«-nak átadott napi jelentés és a megyei tájékoztató jelentések, mivel »szigorúan titkos« minősítés jelöléssel látták el azokat, formailag államtitoknak minősülnek, de tartalmuk tekintetében nem képeznek államtitkot, illetőleg szolgálati titkot.” A titokszakértői álláspont belekerült a Legfelsőbb Bíróságnak a Végvári-ügyben hozott ítéletébe – azaz a későbbi bírói gyakorlat számára elvi iránymutatást jelent. Eszerint pusztán azzal, hogy Szigorúan titkos minősítésű iratot szerzett meg, illetve birtokol, „az elkövető” még nem sértett meg államtitkot. Persze titokszakértőnek kell véleményeznie, hogy az irat, tartalmát tekintve, államtitok-e –, s az alábbi történet azt sejteti, a mai titokszakértő kevésbé lesz engedékeny, mint az 1990-es volt.

Én mint államtitok

Annak megítéléséhez, hogy a rólam szóló adat államtitok-e, kevés az egyszerű titokszakértő. Ehhez már miniszterelnök kell. Köztudott, hogy Antall József miniszterelnök a múlt év nyarán teljesítette 13 kisgazdavezető kérését: közölte velük, szerepelnek-e különböző belügyi nyilvántartásokban. E nyilvántartások természetesen mindig is titkosak voltak. A fent idézett titokszakértői jelentés alapján az állam- és szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. tvr.-hez kapcsolódó 45-125/1987. számú minősítési ügykörjegyzék 1/24 pontja szerint „az operatív nyilvántartás valamennyi eszköze, anyagai” államtitkok. Ezt erősítette meg Horváth Balázs belügyminiszter nyomban kinevezése után. 1990. május 25-én megnézte a „hálózati személyek”, magyarán: az ügynökök nyilvántartását, majd úgy rendelkezett, hogy a kartonokat tartalmazó dobozokat nem szabad kinyitni, „még akkor sem, ha maga a miniszterelnök kérné.”

Kerek egy évvel később a miniszterelnök tényleg kérte a nyilvántartást, és – láss csodát! – meg is kapta a kívánt adatokat. Persze akkor már Boross Péter volt a belügyminiszter, nem Horváth Balázs. A miniszterelnök 1991. június 4-én Vásárhelyi Miklós napirend előtti felszólalására adott válaszában joggal hivatkozott arra, hogy személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról mindenki maga rendelkezik. Ez az Alkotmányban és a hozzá kapcsolódó alkotmánybírósági határozatban rögzített elv magasabb rendű, mint a minősítési ügykörjegyzék. Csak az a kérdés, hatályon kívül helyezték-e valaha ezt a miniszteri utasítást, vagy semmibe vételéhez elég volt a miniszterelnök szava. Bizonyos azonban, hogy a miniszterelnöki közbenjárás nélkülözhetetlen, sem a kisgazdakérelem előtt, sem utána nem volt példa arra, hogy bárki hasonló adatokat kapott volna kézhez a belügyi nyilvántartásból. Utána különösen nem, hiszen a belügyminiszter hamarjában titkosította az összes (addig is titkos) nyilvántartást, amelyet a miniszterelnök – egyszer volt Budán kutyavásár – megnyitott. A Beszélő szerkesztői így a kisgazdákhoz hasonló kérelmükre elutasító választ kaptak Bosánszky Lajostól, a Belügyminisztérium kabinetfőnökétől. A személyes adatokkal való rendelkezés joga tehát szelektíven érvényesül, kifejezetten protekciós alapon.

Provokatív levelek

A Beszélő belenyugodott az elutasításba. Nem így Lovas István – ő perre vitte az ügyét.

Lovas István valahogy nem tudja megszeretni a Magyarországon honos rendszereket. 1961-ben, tizenhat éves korában disszidálni próbált, elfogták, tiltott határátlépés kísérletéért egy évre ítélték. 1965-ben összeesküvés vádjával került bíróság elé, majd ismét börtönbe – három évre. 1975-ben feleségül vett egy kanadai nőt, majd a Helsinki Záróokmányra hivatkozva követelte, hogy engedjék kiutazni a feleségéhez. Választ jó ideig nem kapott. Újabb levelet írt, most már egy külföldön élő magyar barátjának. A kanadai követség előtt felgyújtja magát, írta, és biztos volt benne, hogy üzenete eljut a címzettekhez. Így is lett, két nap múlva megkapta az útlevelet. Kanadában és Franciaországban elvégezte az egyetemet, politikatudományi doktorátust szerzett, majd Ferencz Zoltán néven a Szabad Európa munkatársa lett. 1990-ben Kaliforniában alapítványt hozott létre a „kommunizmus áldozataiért”, majd hazatért Magyarországra.

Még a kisgazdavezetők előtt kérte a Belügyminisztériumtól a személyére vonatkozó információk kiadását. Bosánszky Lajos 1991. május 8-án kelt levelében a közgyűjteményekben folytatható kutatásokról szóló, 1989. november 22-i minisztertanácsi rendeletre hivatkozva tagadja meg a betekintést az iratokba. A rendelet az állami, szolgálati vagy üzemi titkot tartalmazó iratok kutathatóságát a keletkezéstől számított harminc évig korlátozza. (A levél 1991. július 12-én megjelent a Népszabadságban.)

Május 17-én Lovas újabb levelet írt a BM-nek: nem tudományos kutatást kíván folytatni, hanem a saját magára vonatkozó iratokat szeretné megismerni. Még mielőtt válasz jöhetne erre a levélre, kipattan a kisgazdaügy, elhangzik Antall József fentebb idézett beszéde a parlamentben. Érdemben azonban ez nem változtat a helyzeten: a minisztérium június 28-i levele szerint éppen folyamatban van a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról készülő törvény tárcaközi egyeztetése – szabályozás híján egyelőre nincs mód az iratokba való bepillantásra. Az üggyel ekkor a Népszabadság és a Nap TV is foglalkozik. Lovast behívják a Belügyminisztériumba, és kezébe adnak egy 103 lapot tartalmazó dossziét, amely főleg az összeesküvési perének ismert, a bíróságon is megtalálható anyagát tartalmazza. Ahhoz a hatóság nem járul hozzá, hogy a volt elítélt az egész iratcsomóról fénymásolatot készítsen, megjelölheti azonban azokat az oldalakat, amelyekről másolatot kíván. A kért 19 oldalból 15-ről kapja meg a xeroxmásolatot, négy oldal kiadását a minisztérium megtagadja – holott Lovas szerint ezekben sincs lényeges információ. Azt azonban nem hiszi el, hogy mindössze ezt a 103 oldalt őriznék róla az irattárban, hiszen kiszabadulása után is számos alkalommal követték, többször kihallgatták, sőt – ez kiderül az átadott anyagokból is – megfigyelése Kanadában is folytatódott. Ezután Lovas, aki már Kanadában is „provokatív levelekkel” árasztotta el a külképviseletünket, peres úton keresi az igazát.

Az 1992. február 20-án megtartott tárgyaláson a Belügyminisztérium jogi képviselője zárt tárgyalás elrendelését kéri. Az ügyre vonatkozó titokszakértői vélemény maga is állam- és szolgálati titkot tartalmaz – így a BM jogásza. Maga a felperes – azaz Lovas – is csak akkor ismerheti meg, ha a bíróság kérésére a belügyminiszter engedélyt ad rá.

A bíróság elrendeli a zárt tárgyalást, a végzéshez nem fűz indoklást, holott a perrendtartás egyértelműen kimondja: zárt tárgyalást indokolt határozatban kell kimondani. Lehet, hogy a Belügyminisztérium kérése megint elégséges indok a független bíróságnak? A végzés a Ptk. 86. (2) bekezdésére is hivatkozik; ez a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok védelméről szól. Vajon a bíróság az informátorok jelentéseiben megtestesülő szellemi alkotásokra gondolt?

Majd a „Zétényi”!

Lovas István egyébként időközben újabb pert kezdeményezett, ezúttal büntetőpert három volt belügyminiszter: Benkei András, Horváth István és Kamara János ellen. Németországban eljárást indítottak azok ellen a határőr katonák ellen, akik a német–német határon embereket lőttek agyon. Valószínűtlen, hogy Magyarországon ne lett volna halálos áldozata a határőrség 1989-ig fennállt fegyverhasználati jogának. (1989 óta a határőr csak akkor használhatja a fegyverét, ha megtámadják; a korábbi fegyverhasználati jogot a határőrizetről szóló 1974-es jogszabályhoz kapcsolódó belügyminisztériumi utasítások szabályozták.) Való igaz: 1974 óta 12 ember lőttek agyon a magyar határon, válaszolta Lovas kérdésére Korinek László, a BM Rendészeti Hivatal vezetője: a felelősség megállapítására majd a Zétényi–Takács-féle törvény hatályba lépése után lesz mód. Lovas azonban úgy vélte, nincs szüksége a Zétényi–Takács-féle törvényre. Az 1974 után elkövetett gyilkosságok nem évültek el – nem volna egyszerűbb előbb ezeket üldözni, még előbb mint a negyven évvel ezelőttieket?

Olvasóink találgathatnak: államtitok lesz-e a tizenkét „határsértő” agyonlövése, vagy jogos fegyverhasználat?

• Belföld