Skip to main content

Hová, hová oly sietve?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Miközben az élelmiszerárak és a közszolgáltatási díjak drasztikus felemelése meg a bérliberalizálás együttesen az infláció teljes elszabadulásával fenyeget, és egyre kisebb az esély, hogy lehetséges még bármiféle válságprogram bevezetése, a kormány, s főképp az Igazságügyminisztérium törvényhozási dühe mit sem csökken. A törvény-előkészítők ismét erőltetett menetre késztették a parlamentet. A január 23-án elkezdődött négynapos ülésszak eredeti napirendjén tizenhét törvény és törvénymódosítás vitája szerepelt. Közülük az utolsó pillanatban – a BM-botrány következményeként – került terítékre a „nemzetbiztonság érdekében alkalmazható titkos eszközök… átmeneti szabályozásáról” szóló törvénytervezet. Az előzetes bizottsági javaslat – bölcsen – a választások utáni időszak feladatává tette, hogy törvényt alkosson a közigazgatási bíráskodásról. Hasonlóképpen döntött a Ház a majdani képviselők tiszteletdíjának ügyében is. A sajtótörvény, a családjogi törvény és a nemzetiségek országgyűlési képviseletével kapcsolatos alkotmánymódosítás vitája a februári ülésszakra tolódott. Négy nap alatt a képviselők ezzel a szűkített programmal sem végeztek: az interpellációk, kérdések és indítványok megvitatása a jövő hétre húzódott át.

Mire ez a sietség, nemigen érthető. Hiszen ha a parlament nem is mondta ki formálisan a feloszlását, a visszaszámlálás a múlt év decemberében megkezdődött. A képviselők egy részét – érthető módon – már nem érdekli az országgyűlési munka: egyes ülésekről 130-an hiányoztak. A képviselők jogállásáról szóló törvényt valóban meg kellett vitatni. Vállalhat-e munkát a képviselő, és milyen munkát vállalhat a képviselőség mellett, jelentősen befolyásolja a jelöltállítást – ebben a kérdésben tiszta helyzetet kellett teremteni. Egyes törvényjavaslatok napirendre tűzését társadalmi igény sürgette. Ilyen volt például az állami vagyon védelméről szóló törvény (bár számos közgazdász vitatja, valóban olyan közvetlen veszély fenyegeti-e a spontán privatizáció révén a társadalmi tulajdont), és ilyen a földtörvény is.

Némely törvények esetében nehéz elhessenteni a gyanút, hogy a kormány és a T. Ház mai jogi formákat próbál átmenteni a rendszerváltás utáni időkre. A „nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletéről” szóló törvény – ha jelenlegi formájában elfogadják – a mai parlament egy padsorát örökíti át az áprilisban összeülő új országgyűlésre. A Belügyminisztérium javaslata – a legfőbb ügyész vagy egy független (?) képviselő kapjon megbízást a titkos eszközök használatának engedélyezésére – az utolsó kísérlet volt, hogy a sejtelmesen „operatívnak” nevezett módszereket – a telefonlehallgatást, levélfelbontást – kivonják az országgyűlési pártok ellenőrzése alól. A sajtótörvény módosítására tett indítvány a sajtószabadságot próbálta némiképp korlátozni. Bár a képviselők egy része a kormányzat által javasolt szigorításokat is kevesellte, az országgyűlés többsége már csak retorikában tud keménykedni, a tényleges korlátozásokról lebeszélhető.

Végül napirendre tűztek olyan törvényeket, amelyek bizonyára nem voltak sürgősek, és azt sem mondhatjuk róluk, hogy valamiféle hatalommentési kísérletet fedeztek. Akkor vajon miért nem lehetett megvárni velük – ahogy illett volna – az új parlamentet?

A kérdés költői, s talán nem is érdemes keresni a választ. Egyes esetekben ugyanis a törvény-előkészítés munkája, a pártokkal és az érdekeltekkel való egyeztetés jó eredményhez vezetett: a széteső országgyűlés – mintegy tudtán kívül – jó törvényt alkotott. Talán jobbat, mint amilyenre az új országgyűlés kezdeti időszakában képes lesz. Ilyen szerencsés csillagzat alatt született jogszabálynak látszik a „lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról” szóló alkotmányerejű törvény.

Utánunk az özönvíz – mondják a bukó rendszerek hősei.

Van azonban egy másik logika is. Az, amelyet József Attila fedezett fel: Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Vajon itt ez az eset forogna fenn?
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon