Skip to main content

Munkás képviselők

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hivatásos parlament


Az 1985-ben megválasztott parlament még a pártállam országgyűléseként kezdte működését. A pártállam rendszerének megbicsaklásával majd felszámolásával honatyáink már nemcsak a színfalak mögött ügyeskedő kijáró emberként próbáltak erőforrásokat elnyerni szűkebb pátriájuknak, hanem bátorkodtak a nagypolitika ügyeiben is megszólalni. Akadtak felkészült, lelkiismeretes képviselők, mégis nagy általánosságban a szakszerűtlenség, a rögtönzés és a kócos indulatok kaptak teret az éleződő vitákban. Az újabban függetlenedő honatyák döntései egyre kiszámíthatatlanabbak lettek, sokszor múló hangulatok határoztak lényegbevágó országos ügyekben. A pártállam által kijelölt és az ülésszakok között hivatásukkal foglalkozó képviselők egészen egyszerűen képtelenek társadalmilag legitim és egyben szakszerű döntések meghozatalára. Most mégis sokan még mindig a „félállású függetlenek” parlamentjét akarták megőrizni. Bebizonyosodott: országgyűlésünk változatlanul fogékony a modern parlamentarizmust lejárató demagógiára.

Megítélésem szerint a képviselői jogállás itt és most csupán átmenetileg rendezhető. Mivel a születőfélben lévő magyar demokráciában a politikai és gazdasági, a politikai és kulturális elitek még nem különülhettek el egymástól, ezért jogszabályban kizárólag hivatali összeférhetetlenség intézményesíthető. A képviselők ne lehessenek államigazgatási alkalmazottak, bírák, ügyészek, de más hivatás egyidejű betöltésére, ha erejük és idejük engedi, elvileg meglegyen a lehetőségük. Egy átmeneti korszakban egészen egyszerűen senkitől sem várható el, hogy egy csapásra feladja régi szakmáját, azt a hivatást, ahol sikereket ért el. Gazdasági összeférhetetlenség előírására minden bizonnyal szükség lesz, de nem most, hanem majd a parlamentarizmus megszilárdulásával.

Ugyanakkor gyorsan el kellene felejtenünk a „mellékállású” képviselők, vagy korszerűbb változatában a „fő-” vagy „mellékállású” képviselők világát. Először is vegyük végre tudomásul: a képviselői státus nem munkaviszony. A képviselőt nem munkabér, hanem tiszteletdíj illeti meg.

A képviselők a modern demokráciákban mindenütt tekintélyes tiszteletdíjat és jelentős költségtérítést kapnak. Magyarországon most mégis a képviselői függetlenséget aláásó szólamok hangzanak mindenfelől. Én úgy hiszem, szembe kell fordulni ezekkel a nézetekkel. A képviselői hivatás rendkívül felelősségteljes, nagy szakértelmet és sok-sok munkaórát igénylő tevékenység. (Németországi tapasztalatok szerint a képviselők az átlagos munkaidő két-, két és félszeresét teljesítik.) Bár a pártfrakciók együttes bölcsessége, szakértők igénybevétele nagy segítséget adhat, a tájékozódás és a parlamenti döntés egyedül a képviselő felelőssége. Szabadon megválasztott országgyűlésünknek valódi és hiteles döntési központtá kellene válnia. Mellékállásukra sandító képviselőkből pedig aligha alakulhat méltóságteljes parlament. A képviselői tiszteletdíjak összege, tetszik vagy nem tetszik, összefügg a közalkalmazotti fizetésekkel. Nemcsak a miniszteri fizetésekre, hanem a közhivatalok előterjesztéseket, döntéstervezeteket készítő beosztott munkatársainak bérére is gondolnunk kell. Az igazgatási költségek ma Magyarországon valóban túlzottak. Az apparátusok létszámát csökkenteni kell. Ugyanakkor jól fizetett közszolgálat nélkül nem lesz magyar demokrácia. Nem lesz, aki az új intézmények részleteit kimunkálja, a számtalan újítást formába önti. A tehetséges ügyintézők már rég megszöktek, vagy éppen most fontolgatják, hogy bankokba, részvénytársaságokba távozzanak.

Higgyük el, a parlamentarizmus drága üzem, ennél már csak egy drágább van, a sokkalta költségesebb tekintélyuralom. És természetesen a költségek mérsékelhetők. A nehéz gazdasági helyzetben a képviselői jövedelmeknek ésszerű határt lehet szabni. A következő választásokon pedig – a régi szabaddemokrata javaslatnak megfelelően – nagymértékben csökkenteni lehet a képviselők számát. Nekünk nem a történelmi Magyarország négyszáz fős országgyűlését, hanem a két világháború közötti korszak (245) vagy az osztrák (173), a holland (150), a belga (220) parlamentekhez hasonlatos létszámú képviselőházat kellene működtetnünk.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon