Skip to main content

Sajtószabadság vagy sajtótörvény

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

–lt [Solt Ottilia]: Nyers-anyag


Az MSZP elnöke nyilatkozott január 25-én a Duna-gate ügyről a Népszabadságnak. Azt mondja: „Ellenfeleink egy része ugyanazokkal a módszerekkel dolgozik, mint korábban a Belügyminisztérium. Igen, titkosszolgálati módszereket vetnek be a közéletbe.” Kedves Elnök Úr! Ne haragudjék érte, de Ön nem tesz különbséget agresszió és önvédelem, jogtiprás és jog, szezon és fazon között?


Gyalázkodó nagyjaink


PETŐFI SÁNDOR:

„Szécsenyi olyan ember, aki a fogpiszkálókat is Angliából hozatja magának, élvén azon szent meggyőződésben, hogy a magyar ember hatökör az effélékhez.”

Lapok Petőfi Sándor naplójából (Megjelent 1948 májusában.) (P. S. Összes művei, Bp., 1956, 89. oldal.)

„Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-minisztériumot (!). Erre ugyan elmondhatjuk, hogy »eben gubát«. Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző?







Egy amerikai alkotmányjogász mindenekelőtt roppantul csodálkozna, hogy országgyűlésünk a felelősségteljes újságírás és a közélet tisztasága érdekében szabályozni kívánja a sajtót. Ez még akkor is egyértelmű cenzúra lenne számára, ha az eltiltó hatású óvadék javaslatától eltekintünk. Ahhoz van ugyanis szokva, hogy a szólásszabadság alkotmányos mentességet élvez a törvényhozók és általában a közhatalom rendelkezéseivel szemben. Ebben a tekintetben a sajtó minden „de”, „noha” és „ellenben” nélkül szabad. Ebben a tekintetben a szerkesztőségeket csakis erkölcsi értelemben terheli kötelezettség és felelősség.

Még nagyobb meghökkenéssel hallgatná azonban a tengerentúli vendég a rágalmazás és a személyiségi jogok értelmezéséről kifejtetteket, illetve az erkölcsök romlását ostorozó képviselői buzgalmat. Mindkét esetben hiányolná a különbséget a szólásszabadság korlátozása és olyan szabályozása között, amelynek egyedüli indoka mások alkotmányos jogainak védelme. A pornográfiával és hasonlókkal kapcsolatos probléma ilyen megoldása az ismertebb. Az, hogy mit olvas vagy nézeget egymagában vagy társaságban egy felnőtt ember, az az ő dolga (még ha találó is ízlését olykor kulturális pollúciónak nevezni). Az, hogy mit olvas vagy nézeget nyilvánosan, az a számok, azaz a többség kérdése. A legtöbb (ízléstelen) polgár számára a pornó szabadsága inkább az erkölcsi függetlenség, mint a szólásszabadság kérdése, s így ezen a téren az összeütközéseket többé-kevésbé mindenki számára elfogadhatóan meg lehet oldani valamiféle méltányos zónázással (mondjuk az „erotikát” kitiltva az irkaboltokból, a kirakatokból stb.).

Hírnév és becsület sérelménél viszont úgy tűnik, hogy az egyik alkotmányos jog gyakorlója közvetlenül belegázol mások másféle alkotmányos jogába. Mert nem akarunk lemondani sem a nyilvánosságra szánt mondanivaló, sem a magánélet szabadságáról; meg kell húznunk egy határvonalat. A két alkotmányos jog összehangolása ily módon megkívánja, hogy a rágalmazó állítások bizonyos fajtája ne legyen belül a védett jogterületen. Ezt az Egyesült Államokban is elismerik. Ugyanakkor alkotmánybíróságuk 1964 óta „az ország törvényévé” tette, hogy közügyek vitatása esetén a közlés teljes alkotmányos immunitást élvez, azaz „elfojtására nem jogosít fel sem ténybeli hiba, sem sértő tartalom, sem a kettő vegyülete”. Az úgynevezett New York Times-szabály éppen ezért „tiltja jóvátételi kártérítés megítélését köztisztviselő hivatalos tevékenységére vonatkozó rágalmazó állításért, kivéve, ha a panaszos bebizonyítja, hogy »tényleges rosszindulattal« közölték, azaz annak tudatában, hogy az állítás valótlanság, illetve gondatlanul figyelmen kívül hagyva igazságát vagy hamisságát”. Az azóta eltelt évtizedekben a legtöbb alkotmányos demokráciában közelített az amerikai megoldáshoz a rágalmazással szembeni jog. Közvetlenül, avagy a méltányos kommentárt megillető jogi mentesítés kiszélesítésével. Sőt, sokfelé öltött a szabály általánosabb, minden közéleti személyiségre, közszereplőre vonatkozó formát.

A lényeget azonban nem szabad szem elől tévesztenünk. Egy demokratikus rezsim kormányzata nem büntetheti meg bírálóit magánszemélyek sérelme címén sem.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon