Krokovay Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A szólásszabadság mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hatóság nincs felhatalmazva arra, hogy a kifejezést mondanivalója, eszméi, témája vagy tartalma alapján korlátozza.

A régi világban az ember nem állított gyerekei elé ügyészeket példaképnek. Szeretni egy ügyészt olyasmi volt, mint rendőrt vagy hóhért cirógatni, s ellenzéki körökben aligha gondolhatta valaki, hogy ezek nagyszerű foglalkozások. Most pedig, az új rendszerben, pontosan ezt kell elérnünk. Az ügyészeknek a legtehetségesebb és legtisztességesebb diákok közül kell kikerülniük. Néhány év múlva a mi gyerekeink, a mi rokonaink, a mi barátaink töltik majd be ezt a tisztséget. Ha e reményünkben csalatkozunk, oda a parlamentarizmus, a jogállamiság, az Európa Ház.

Az új ügyészi hivatás

Az ügyész munkája a büntető felelősségre vonás kezdeményezése, a vád bírósági képviselete, a bűnüldözés törvényességének ellenőrzése. Mindez olyan kötelessége, amit hivatalból kell teljesítenie. Abban természetesen lehet döntési szabadsága, hogy miként valósítja meg az „officialitás” követelményeit a legcélszerűbben, de az eljárás lefolytatása maga egyetlen olyan esetben sincs a belátására bízva, ahol alapos a gyanú, hogy az állam büntető igénye megalapozott. Vádat kell emelnie, ha bűncselekmény nyomára bukkant.

Mindazonáltal az alkotmányos demokrácia megkívánja, hogy az ügyészség, a közvádlói intézmény is beletagozódjon a közhatalom ágainak, egyensúlyainak és ellensúlyainak kényes rendszerébe. Vagyis hogy nagymértékben független legyen a legfőbb végrehajtó hatalomtól, mint a rendőrség, a bíróság, a helyi közigazgatás és közoktatás, a közrádió és a köztelevízió.

Enélkül nem lehet ombudsman, a büntetőjogi eljárásban minden polgár szószólója, a polgári szabadságjogok védelmezője. Enélkül nem teljesítheti azt a feladatát, hogy megakadályozza az alkotmány elveit semmibe vevő hatósági fellépést. Függetlenség nélkül, a kormánypolitikának alárendelve, csak abban a formális értelemben lehet a törvényesség őre, hogy neki kell a per alkalmas ürügyet, „koncepcióját”, paragrafusát megtalálnia. Emlékszünk?

A cenzúra legyőzése

Három nagy jogi doktrína veszi elejét az ilyen koncepciós pereknek „a szavak” büntetőjogában:

(I) a rendszer szidása nem tekinthető felségsértésnek, ellenséges propaganda vagy lazító rágalmazás címén bűncselekménynek;

(II) előzetes sajtótilalom nincs, kivéve az olyan egészen rendkívüli eseteket, amikor ezt, mondjuk a csapatok behajózási adatainak kiszivárgásánál, különlegesen szigorú eljárási feltételek teljesítése mellett kéri a kormány a bíróságtól; és

(III) forradalmi és más szélsőséges eszmék hirdetése, legyenek akármilyen népszerűtlenek vagy kelekótyák a többség világnézete és a közerkölcs alapján, teljes alkotmányos védelem alatt állnak.

A szólásszabadság alkotmányos elvének ez az értelmezése a nagy európai vallásháborúk utáni egyensúlyrendszerben alakult ki, és az azóta eltelt évszázadokban még a banánköztársaságnak csúfolt Costa Rica demokráciája számára is magától értetődővé vált. A nyilvánosságra hozott mondanivaló csak mások egyenlő jogainak sérelme esetén korlátozható. A társadalmi igazságosságról folyó vitában a büntetőjog nem állhat közel a kormányhoz, a többséghez, a közvéleményhez. A kormányzat nem hozhat törvényt a szólásszabadság elnyomására.

Az új rezsim első évében azonban, többé-kevésbé érthető politikai hisztériák és újhitű túlbuzgóságok következtében, veszélybe kerültek ezek a doktrínák. Sajnálatos módon köztársaságunk formálódó ügyészsége is belekeveredett a hazafias, esendőn és tudományos-fantasztikus zsidózások, nemzetgyalázások és egyebek szenzációs politikai botrányaiba. Ahelyett, hogy kivárta volna a szólásszabadság megnyirbálását szolgáló homályos sandaságú törvénycikkek eltávolítását az alkotmányozás folyamatában, maga kezdett el fenyegetőzni a diktatúrák e fegyelmező eszközeivel. Sőt, mint tudjuk, a sajtó megleckéztetése nem állt meg az intelmeknél. Mentségére szóljon a zömmel tisztességes szándékú és felkészült szakembereknek, hogy esetenként a szabadelvű ellenzék tekintélyes részének tetszését is elnyerik az ilyen tisztogatási akciók. Olyannyira, hogy máris kialakult az Antall–Bogdán-párt bizonyos, az átlagnál kevésbé iskolázott, önálló gödöllői gondolatot azonban nem képező köreiben az a nézet, hogy azt persze nem bánják az ilyen meg olyan szabadelvű pártok, ha az ezeréves magyarság drága szimbólumait gyalázzák, bezzeg felháborodnának a Dávid-csillag hasonló sérelmein. Mit lehet erre mondani?

Amúgy mostanában szinte minden héten felszólítják a nyomozókat a szerkesztőségi szobák átvizsgálására, s egy-két esetben újabban az ügyészség hajlik is a szóra. Vád alá helyezték Romhányi László főszerkesztőt lapja bizonyos nyilvánvalóan politikai meggyőződést képviselő gyalázkodásaiért, és már le is folytatták volna a széles népszerűségnek örvendő eljárást, ha nem akasztja meg azt a fordított zsidózás feltálalásával egy csavaros eszű és az önbíráskodás klasszikus tilalmát abszurd módon kiaknázó ügyvéd. (Csak megjegyzem, hogy az utolsó nagy brit pert a bírósággal szembeni tiszteletlenségért azon az alapon indították, hogy a terhelt kijelentette, katolikus bíró szerinte nem lehet elfogulatlan egy fogamzásgátlással kapcsolatos ügyben.) Körözést adtak ki egy floridai illetőségű öreg csendőr ellen, aki az emlékiratait kiadó lakitelki patrónusok figyelmét állítólag kijátszva, a maga módján, kertelés nélküli őszinteséggel mesélte el, miként látja ő korának hátborzongató tényeit. (A félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy az amerikai hatóságok nem azért működnek közre a nyomozásban, mert az Amerikai Demokrata Fórum fasiszta kiadványai törvénybe ütköznének. Azért, mert a nyilas úr hamis adatokkal, nyilasságát eltagadva szerzett bevándorlása idején zöld kártyát.) Legújabban vizsgálatot indítottak egy másik, kárpótlásért hazatérő öregúr történelmi értekezése tárgyában is, mert mint elhangzott, telefon-bejelentések alapján komolyan felmerült a gyanú, hogy a könyv gondolatainak terjesztése, különös tekintettel az alátámasztásukra használt Hitler-idézetekre, esetleg a hatályos törvénybe ütközik.

Amennyiben a sajtóvádakat helyénvalónak találják, ahogy az már megtörtént a Szent Izé esetében, a felelősöket bíróság elé állítják, s ha bűnösök, elítélik. Holott ezek az emberek nem tettek mást, mint közzétették a hozzám közel állókat egyébként biztosan undorító nézeteiket a minket körülvevő világról és azokról az okokról, amelyek életünket szerintük alakítják. Hangot adtak egy olyan hitnek és erkölcsnek, amelyet gyűlölünk s amelyet vasszigorral büntetnénk, ha túlmennénk a puszta beszéden.

A nyílt zsidózásra, cigányozásra, „szomszéd népek”-ezésre, a fejlődő országok lakóival kapcsolatos tiszteletlenségre természetesen könnyűszerrel ráhúzható a közösség elleni izgatás paragrafusa. Igaz, amikor a miniszterelnök elvtársai biboldoznak vagy embereket félmajmoknak neveznek a közpénzen működtetett rádióban, akkor az ügyésznek van akkora discretionális joga, hogy az irodalmi példázatot, a tréfás fogalmazást vagy a belemagyarázásra alkalmas szófűzést csekély társadalmi veszélyességűnek ítélje.

Ennyi szép „legitimációs” siker után az ügyészség, ügy látszik, annyira nekibátorodott, hogy amíg egy éve még széltében-hosszában hangoztatták vezető tisztségviselői politikai fenntartásaikat egy-egy nyíltan fajgyűlölő „magyar gondolat” törvényi megfékezésével szemben (ugyanis minden okuk meglenne rá, de politikailag nem lenne judiciózus lesújtaniuk), most engedtek a neves hordószónok követelésének, és felléptek egy avantgárd folyóirat „ábrázolata”, egy kétségkívül polgárpukkasztó tiszteletlenségű politikai karikatúra ellen. Mit tudja azt Alfred Jarry, hogy hol van Pusztaszer. Hadd lássa a sajtó, hogy mindennek van határa. (Azt azonban már nem merték kockáztatni, hogy ugyanezeknek a megrendszabályozó igényeknek megfelelően nyomozni kezdjenek az ország legnagyobb ellenzéki pártjának elnöke ellen, aki nem teljesen másként, habár egy árnyalattal szolidabb eszközökkel gázolt állítólag bele Bánk bán igazi örököseinek érzésvilágába, amikor a Köztársasági címer függelékének vitáját ócsárolta.)

A közerkölcs demokráciában nélkülözhetetlen védelme

Mielőtt a marakodó parlament elment vakációzni, és magára hagyta a megújult Nagy Sándort keserű alkotmányos töprengéseivel, az egyik ellenzéki képviselő interpellációjában arra intette a jogászokat, hogy tanúsítsanak mérsékletet a szocialista államvédelem passzusainak kiaknázásában. Erre a művelt helyettes főügyész igencsak félrevezető értelmezésben meglobogtatta a Házban az Emberi Jogok és Alapszabadságok Európai Konvenciójának állítólagos engedélyét az ilyen és hasonló eljárásokra.

A 10. cikkely kérdéses, a helyettes főügyész úr által felolvasott bekezdése teljes terjedelmében így szól:

(2) E szabadságjogok gyakorlása a hozzájuk kapcsolódó kötelességek és felelősségek következtében alávethető az olyan formaságoknak, feltételeknek, megszorításoknak vagy büntető szankcióknak, amelyeket törvény ír elő, és amelyeket egy demokratikus társadalomban elkerülhetetlenné tesz a nemzetvédelem, az ország területi egységének vagy közbiztonságának érdeke, a közrend és a bűnözés megelőzése, a közegészség és a közerkölcs ügye, mások jó hírnevének vagy jogainak védelme, a bizalmasan kapott tájékoztatás nyilvánosságra hozásának megakadályozása, az igazságszolgáltatás tekintélyének és elfogultságának megőrzése.

A szomorú csak az, hogy a jogállamiság újdonsült bajnokain valóban látni lehetett, elhiszik a tudós válaszolónak, hogy az állam ily módon Nyugat-Európában akármikor büntetést szabhat ki politikai nézeteket nyilvánosságra hozó könyvek, folyóiratok, rajzok megjelentetéséért a közerkölcs védelmében, illetve hát pusztán azon az alapon, hogy tartalmuk nem tetszik a kormányfőnek vagy koalíciójának.

A jakobinus diktatúra alkotmánya hirdette meg először a feltétlen polgárjogok feltételekhez kötésének eszméjét, a jogokkal való visszaélés gumiparagrafusokban deklarált tilalmát s azt, hogy nincs demokrácia a demokrácia ellenségeinek. De van. „A szólásszabadság – mondta leghíresebb verdiktjében a néhány hete nyugalomba vonult alkotmánybíró, az amerikai Thurgood Marshall – mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hatóság nincs felhatalmazva arra, hogy a kifejezést mondanivalója, eszméi, témája vagy tartalma alapján korlátozza.” Majd hozzátette, s itt a teljes politikai szólásszabadság ismert doktrínájára, az úgynevezett New York Times-szabály indoklására utalt, hogy „a közlés bármely tartalmi korlátozása semmibe venné azt a »mély nemzeti elkötelezettséggel vallott elvet, hogy közügyekben a vitának akadálytalannak, robusztusnak és szélesen nyitottnak kell lennie«”.

Nem lenne helyes arra spekulálni, hogy nekünk itt abba az alkotmányos demokráciába kell beletanulnunk, ami az óceán innenső partján érvényes. Amikor az Európai Bíróság szembekerült a „demokratikus társadalomban elkerülhetetlen” fordulat pontos értelmezésének kérdésével – a Sunday Times-ügyben, lásd European Human Rights Reports (Az emberi jogok európai esettára), 1979, főleg a 275–277. oldalakon, vö. Eric Barendtnek a szólásszabadság európai és amerikai alkotmányjogát összehasonlító, a pécsi egyetemen tanított könyvének elemzéseivel; Freedom of Speech (Szólásszabadság), Oxford, második, bővített kiadás, 1989 –, akkor kifejezetten az amerikai alkotmányjog filozófiájára utalva szögezte le, hogy csak akkor hagyja majd jóvá a bekezdésre hivatkozó állami beavatkozást, ha a kormányzat a megfelelő törvényes szigorúsággal előzőleg bebizonyította kérelmében, hogy azt az adott meghatározott körülmények között „égető társadalmi szükség” teszi nélkülözhetetlenné.

• Belföld