Krokovay Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Krokovay Zsolt előadásában ahhoz a klasszikus meghatározáshoz fűzött magyarázatot, hogy „a polgári engedetlenség a törvény nyílt, jelképes megszegése abból a célból, hogy a cselekedet ráébressze a polgárokat a közös igazságérzetre hivatkozva egy elfogadhatatlan igazságtalanságra”.

A definíció nem mondja ki, amit mindannyian tudunk: a polgári engedetlenség egyike a fontos politikai erényeknek. „Egy erényt nem lehet megbocsátani. Senkit sem lehet hibáztatni és megszidni érte, s ha valakinek szemére vetjük, hogy ilyesmibe keveredett és firtatni kezdjük az esetleges mentségeit, akkor olyasmit csinálunk, ami – logikai, fogalmi, kategoriális okokból – nem pusztán egyszerű melléütés, de egy teljes disszonáns akkord a zongorán.” Amikor tehát „a miniszterelnök vagy bárki más polgári engedetlenségnek minősít bizonyos cselekedeteket, akkor a politikai erkölcs egy kiválóságát dicséri, s feltéve, hogy nem téved és nem színlelés áldozata, a társadalomnak, ahol él az erény, oka van a bizakodásra”.

Mint az erények gyakorlásánál általában, itt sem adható recept, de tisztázhatjuk azokat a körülményeket, amelyek az ilyen nem közönséges törvénysértéseket jellemzik. – Ez a magatartás feltételezi a háttérben az alkotmányos demokrácia jól kiépített intézményrendszerét. Ha egy alkotmányos demokrácia arra a problémára keres megoldást, hogy különböző gondolkodású szabad emberek miként képesek egy kölcsönösen előnyös együttműködésre, akkor az így értett polgári egyenlőséget mondják ki a hatalmat korlátozó alkotmányos elvek. „Ahol az alkotmány helyes, ott ez a célja. Ahol a törvény nem lépi át eljárásait és korlátozásait, ott ezeket a célokat védi. Ahol a felelős minisztérium ebben a mederben politizál, ott ezek a célok valósulnak meg.” Csakhogy mindenki tudja, hogy még a legtökéletesebb demokráciában is születhetnek igazságtalan döntések, s a többségi elv elfogadása éppen azt jelenti, hogy bizonyosfajta eredményeket akkor is elfogadnak a kisebbségben maradt polgárok, ha azt igazságtalannak tartják „A mindenkori ellenzéki kisebbségeknek nem kell igazságosnak tartaniuk és mondaniuk a törvényt és a kormánypolitikát de rendes körülmények között engedelmeskedniük kell, s ez a nevezetesebb esetekben nincs is a tetszésükre bízva.” Alapvető polgárjoguk, hogy megpróbálkozzanak ilyenkor a vitával és a meggyőzéssel, a panasszal és a petícióval, a szólásszabadság minden alkalmas fórumának használatával. „A polgári engedetlenség problémája, mint látni fogjuk, bizonyos értelemben az, hogy mit tegyünk, törvénytisztelő polgárok, ha nem hallgat ránk senki.”

De ha ez így van, akkor mi a helyzet Gandhi, illetve Görögország esetében, tehát egy kifogástalan alkotmányos demokrácián kívül?

„Két lehetőségünk van. Az egyik a definíció betű szerinti értelmezése, és a nem közönséges törvénysértések egy pedánsnak látszó, de azért nem haszontalan osztályozása. Ily módon szembeállítjuk a tipikus rabló nyereségvágyával, a tipikus gyilkos indulataival az ideológiai rabló és ideológiai gyilkos önmagában nemesebb indítékait, s azt mondjuk, hogy amikor az eszme a háziállatok vagy a világ proletárjainak felszabadítása, akkor valami olyasmi adódik hozzá a bűntetthez, ami nem engedi meg, rokonszenves vagy sem, hogy csupaszon ítéljük meg, mint a közönségest. Megkülönböztetjük azután az ilyen elvi vagy erkölcsi törvénysértések két fajtáját, a lelkiismereti és politikai engedetlenséget, mondván, hogy az előbbi nem a társadalmi igazságosság nevében lép fel, hanem a belső világ vagy a túlvilág hangját követi, mint az ideális anarchizmus szélsőséges békeharcosai vagy a modern társadalomnak fittyet hányó szekták. De az, amit lelkiismereti ellenszegülésnek nevezünk, mondjuk a fegyveres szolgálat lelkiismereti okokra hivatkozó elutasításánál, egyáltalán nem közömbös a társadalmi igazságossággal szemben. Nagyon is lehetséges, hogy a szembeszegülés alapja a szabad vallásgyakorlás és az erkölcsi függetlenség alkotmányos elve; az pedig végképp mindennapos, hogy politikai meggyőződéseit valaki vallásos hitével támasztja alá. És nagyon is előnyös lehet, ha a lelkiismereti ellenszegülésnek a hatalom urai nem adnak politikai értelmezést, hiszen egy elnyomó rezsimmel szemben a mély vallásosság – ezt mindenki tudja, aki már tavaly is hívő volt – igencsak ésszerű formája lehet a politikai távolságtartásnak. A polgári ellenállásnak, hogy az utolsó szétválasztást is megtegyük, csak egyik formája a polgári engedetlenség, már feltéve, ha nem akarjuk egyes filozófusok nyomán polgári engedetlenségnek nevezni Brutus zsarnokölését vagy a Bastille lerombolását. Az igazságtalan társadalom átalakításáért küzdő mérsékelt reformerek és militáns forradalmárok természetesen a legváltozatosabb célokat tűzhetik maguk elé az osztály nélküli társadalomtól az idegen elnyomók kiűzésén át az igazhitűek világuralmának megteremtéséig, s a legváltozatosabb taktikákat dolgozhatják ki Gandhi és Guevara nyomán az iszlám szent háborújától a hazafias népfrontig. A lényeg az, hogy ezek a különféle ellenállók a dolgok természetéből fakadóan időnként a sötétben bujkálnak. Nincs értelme, hogy ellenfeleik megértésére számítsanak és kiszolgáltassák magukat. Vagy népszerűtlenek, s így nem remélhetik, hogy a többség a közeljövőben pártjukat fogja, vagy pedig a nép velük van ugyan, de a tankok a másik tábort erősítik. Ezeken a tényeken mit sem változtat, ha az osztályharc vagy a polgárháború időnként megkívánja a rezsim taktikai elfogadását, azaz a színlelt parlamentarizmust és így a színlelt polgári engedetlenséget is.

A másik lehetőségnél elég utalnom azokra az időkre, amikor Adam Michnik vagy Václav Havel úgy viselkedtek, mintha alkotmányos demokráciában élnének. Maga Gandhi sem tett mást.”

A definíció megköveteli ugyanakkor, hogy a cselekedet jelképes legyen. Ezzel függ össze, hogy nyíltnak és viszonylag békésnek kell lennie, s hogy a kezdeményezőnek mondanivalója komolyságának alátámasztására vállalnia kell a büntetés kockázatát. De „ellentétben a szentekkel, mártírokkal, aszkétákkal és fakírokkal, nem az önsanyargatás a vállalkozás célja, hanem az, hogy megszólaljon a lelkiismeret polgártársaiban”.

Érdemes elgondolkodnunk – tette hozzá a filozófus – a polgári engedetlenség erényének és a szólásszabadság jogainak viszonyán. „Már csak azért is, mert mindkettő alapjában véve kifejezés, s tulajdonképpen egyik legfontosabb használatában a szólásszabadság is igazságérzetünk gyakorlására és kifejlesztésére való. Első látásra szembetűnő, hogy noha a szólásszabadság elvéből következő fontos és kevésbé fontos jogok körébe biztosan nem tartozik bele egy olyan jog, amit az ellenállás, a fellázadás vagy a polgári engedetlenség jogának nevezhetnénk, de a polgári engedetlenség, a fellázadás vagy az ellenállás helyeslése, a vélt vagy valós indokaik melletti szélsőséges agitáció, a gyűlöletkeltésre alkalmas, sőt gyűlölettől átitatott izgatás nemcsak beletartozik a szólásszabadság körébe, hanem ezek biztosítása a kérdéses polgárjogok alkotmányos garantálásának legfontosabb bizonyítéka. Nem szabad az a társadalom, amelynek tagjai nem beszélhetnek szabadon, akármilyen ostobán és gonoszul, akármilyen változások és forradalmak kívánatosságáról.”

Előadása befejező részében azt vizsgálta Krokovay, hogy milyen félreértések származhatnak abból, ha egyes filozófusokat követve a politikai erkölcs erényeiről jogokként, sőt, kötelességekként beszélünk. Amellett érvelt, hogy kivéve azt az esetet, amikor mondjuk az emberi jogok nemzetközi dokumentumaira utalunk, az erkölcsi jogok és kötelességek nem jogok és kötelességek (olykor még csak nem is szeretnénk, hogy azok legyenek). „A polgári engedetlenség iskolapéldája az olyan jogoknak amelyek csak egy bizonyos nem hivatalos hanghordozással jogok. A polgári engedelmesség – ezt jól jegyezzük meg, ha valakit ilyesmire akarunk tanítani vagy biztatni – iskolapéldája az olyan kötelességeknek, amelyek nem kötelességek csak egy bizonyos nagyon ünnepélyes, egészen emelkedett hanghordozás értelmében.”

• Belföld