Györgyi Kálmán

Nyomtatóbarát változat

A polgári engedetlenség a szabályok demonstratív semmibevételét jelenti. Egyik cél lehet, hogy a demonstrálók felhívják a figyelmet bizonyos visszáságokra. Vagy pedig meghatározott politikai célokért állampolgárokat vagy állami szerveket szabad döntésükben megakadályozhatnak vagy egyenesen kényszeríthetnek valamire. Az események, amelyek erre a definícióra indítottak, az NSZK-ban zajlottak le: a Pershing–2 rakéták felállítása elleni útakadályok építése Mutlangenben, területfoglalási akció a dragani atomhulladék-feldolgozó felépítésének megakadályozására, a frankfurti repülőtér blokádja, a népszámlálási törvény elleni kampány, a választások megtagadása, adósztrájk a magas védelmi kiadások miatt, és egy érdekes tiltakozási mozgalom, amikor az atomenergia elleni tiltakozásként megtagadták a villanyszámlák kifizetését. A polgári engedetlenség gyűjtőfogalma alá vont jelenségeknél indokolt lenne az egyes intézkedések ellen protestáló akciót megkülönböztetni az egészet opponálótól, tehát az egész rendszer megkérdőjelezésétől. Az engedetlenség kifejezése abban is megnyilvánulhat, hogy a jogrend által arra a magatartásra ígért szankciót az akcióban részt vevők látványosan elvállalják, és így a maguk értékrendjét szembeállítják a jog értékrendjével. Nyilván abban a reményben, hogy a végén ki fog derülni, hogy az ő értékrendjük fölötte áll a jogi szabályozás alapjául szolgáló értékrendnek.

És ezzel át is térnék a számomra biztonságosabb büntetőjog területére. A büntetőjog az emberi cselekményeket alapvetően két csoportra osztja. Ezek egyrészt a jogellenes cselekmények, másrészt pedig a nem jogellenes cselekmények. A büntetőjog értékrendjében a bűncselekmény elkövetője rossz cselekedet hajt végre. A jót megtestesítő – hozzátehetném, hogy a közjót megtestesítő állam és jog – és az ellene fellázadó, rosszat elkövető tettes képlete az, amelyben a büntetőjog igazán jól érzi magát. És szintén hozzátehetném, a büntetőjog legkeményebb próbája az, ha a bűncselekmény éppen az állam jóságát, az állam erkölcsi felsőbbrendűségét, tehát a közérdeket képviselő jellegét kívánja megkérdőjelezni.

De ez a kérdés a büntetőjog normális működésében túl nagy gondot nem okoz. A jogellenes cselekmény a büntetőjog szempontjából biztosan rossz. A nem jogellenes lehet közömbös vagy lehet egyenesen kívánatos. Az európai kontinensen létrejött büntetőjogok, többek között a magyar büntetőjog is a „nullum crimen sine lege” elve alapján áll. Ezt itt a kontinensen először az 1789-es deklarációban írták le. A lényege az, hogy csak az lehet bűncselekmény, amelyet a törvény kifejezetten ilyenként definiál, és ennek a definíciónak a cselekmény elkövetését megelőzően kell megtörténnie. Tehát utólag nem lehet valamiről kijelenteni, hogy az elkövetéskor bűncselekmény volt, és legfőképpen nem lehet valami olyasmiről kijelenteni, hogy bűncselekmény, ami előzőleg nem volt meghatározva a törvényben.

Ahhoz tehát, hogy egy bűncselekmény létrejöjjön, kell egy, a büntetőtörvényben adott leírás vagy fogalmi meghatározás. Ezt a büntetőjogászok törvényi tényállásnak nevezik. A büntetőtörvények is tartalmaznak azonban olyan okokat, amelyek az általában megtiltott magatartást egy különleges szituációra megengedetté teszik. A legismertebb ilyen tétel a jogos védelemre vonatkozik. Általában ölni nem szabad; mikor az életemre törnek, akkor ölhetek, ha ez a saját védelmemhez szükséges. A mi magyar büntetőjogunk ismer egy sajátos büntethetőséget kizáró okot; ez pedig a cselekmény társadalomra veszélyességének a csekély foka. A törvény szerint nem büntethető, ha a cselekmény ugyan beleillik egy tényállásba, de oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen. Ez a rendelkezés látszólag kitűnő harci terepet kínál az állami értékrenddel szemben a maguk értékrendjét felvonultatóknak. Hiszen a politikai tartalmú cselekvésnél az akció résztvevői szívesen formálhatnak jogot arra, hogy valójában az általuk tanúsított magatartás az, amely a társadalom javát szolgálja. Az ilyen argumentációnak a sikere a büntetőjogi rendszerben azonban csekély. Ugyanis a tényállás meghatározása egy előrehozott állami értékelést jelent; annak a kinyilvánítását, hogy a törvényhozó szerint a cselekmény tipikusan a társadalomra veszélyes, azaz a közre veszélyes. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnám, hogy a „polgári engedetlenség” éppannyi eséllyel kopogtat bebocsátásért a büntetőjogilag jogellenes cselekmények közé, mint bármilyen más emberi magatartás vagy bármilyen más tünetegyüttes. A büntetőjog ezzel a fogalommal így külön nem tud mit kezdeni. Legfeljebb ha büntetőjogi felelősségre vonásra kerül sor, akkor a büntetés kiszabásánál számba veendő körülményeinél vagy következményeinél jöhet mindez szóba. De nem annak az eldöntésénél, hogy valósult-e meg bűncselekmény.

Az, hogy valamely cselekmény bűncselekmény-e vagy sem, nem elhatározás kérdése. Ehhez egy általános definíciónak kell egybeesnie egy alávonható életbeli magatartással. Nem elhatározás kérdése, hogy valami bűncselekménynek minősül-e vagy sem. Az viszont elhatározás kérdése, ahogyan a gyakorlatban ennek a konzekvenciáit alkalmazzák.

A jogalkotó nagy figyelemmel követi – legalábbis Európára nézve majdnem általánosan lehet ezt mondani – az ilyen polgári akciókat, és gyakran sürgős törvényalkotással reagál. Az 1968-as és részben ’69-be nyúló diákmegmozdulásokat követően új demonstrációs büntetőjogot csináltak Európa számos államában. Amikor az emberek rájöttek, hogy az ilyen tömegmegmozdulások résztvevőit videózzák, akkor elkezdtek álarcot viselni. És nem egy országban a törvényhozó magát ezt az álarcos megjelenést írta bele a tényállásba. Tehát az vált büntetőjogilag jogellenes cselekménnyé, ha valaki egy ilyen demonstrációban úgy jelent meg, hogy ő ott személyében nem ismerhető fel. A kérdés felértékelődését mutatja, hogy az irodalomban ezt az egész témát demonstrációs büntetőjognak kezdik nevezni. Az viszont már nem sajátos büntetőjogi, hanem inkább egy gyakorlati bűnüldözési jogalkalmazási szempont, hogy a tömeges megmozdulások esetén az állam hogyan képes realizálni az általa alkotott jogrendet. Tehát hogyan realizálhatja a büntetőjogi szabályok megsértéséből fakadó büntetőjogi igényét. Itt elsősorban a tömegesség az, amely adott esetben a büntetőjogi szankció alkalmazását lehetetlenné vagy nagyon nehézzé, vagy pedig jogalkalmazás esetén többé-kevésbé önkényes kiválasztás alapján történő eljárássá teszi. És az pedig már a jogon kívüli vagy legalábbis a büntetőjogon kívüli szférákba vezethet, hogy a felelősségre vonás gyakorlati nehézségeivel összefüggő, vagy egyéb szempontok indítják-e a törvényhozót olyan intézkedésre, amely végül is a büntetőjogi felelősségre vonás mellőzésével járó megoldást hozhat.

• Belföld