Krokovay Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Elkedvetlenítő volt olvasnom a Beszélő tudósításában, hogy „általában mindenütt a mindenkori kormány döntései uralják a híreket, alapvetően meghatározva a politikai viták mindenkori napirendjét is”. Ha így lenne, nem sok értelmét látnám a szabad televíziózás követelésének. Kérem az olvasót, csak olyasmiket higgyen el az ismertetésből, hogy Franciaországban 47 helyi rádiós programot futtat az állam. Már ha ez érdekes. Mellesleg Kis János és sokak kedvencéről, a BBC-ről nem csupán azt tudhatjuk meg, hogy függetlensége „meghatározott feltételekhez” van kötve. Többet is. „Az intézmény anyagi függősége azonban talán a tételesen lefektetett korlátozásoknál is hatékonyabb ellenszere a szerkesztői függetlenségi törekvések túlságos elhatalmasodásának.” Lám, aki dörzsölt, átlát a szitán. Ha nem félnék tőle, hogy kotorászni fognak a múltban, azt mondanám, sötétben minden tehén fekete. Tiszta szerencse, hogy a magyar televíziós szakma bizonyára egy sereg tanulmányt ismer a BBC irányításának érdemi kérdéseiről. Igaz, Mrs. Thatcher kevésbé szabaddá tette a televíziós beszédet is, de ezt a törvényhozáson keresztül érte el, lásd az IRA-interjúk kategorikus tilalmát (New York Review of Books, 1988. dec. 8.), nem a BBC szerkesztőinek eseti korlátozásával, s még kevésbé az előfizetési díjak változtatgatásával.

Na most, ki tudja, mit jelenthet, hogy az 1934-ben létrehozott amerikai kommunikációs bizottság, az FCC „lényegében azóta is azonos elvek alapján végzi működését”? Az mindenesetre biztosan nem igaz, hogy „szabályozási tevékenysége rendkívül széles körű”. Azután, ha jól tippelek, a három említett új országos hálózatból kettő állami közszolgáltatás (a művelődési célt szolgáló PBS és a közügyek kábeltelevíziója, a C-SPAN), a deregulációhoz azonban a harmadiknak sincs köze (ez vélhetően a CNN). Más kérdés, hogy fogalmam sincs, mi köze ennek az egésznek a Reagan-kormány általános intencióihoz. Azután, az obszcenitással és pornográfiával kapcsolatos sikeres panaszok kifejezetten ritkák, dacára az „Erkölcsi Többség” nevű mozgalom buzgalmának. Ezeknél is fontosabb, hogy a politikai adások tartalmára nem felügyelhet a bizottság, csupán méltányosságukra. Az meg egyenesen abszurd kijelentés, hogy letiltja azokat a politikai programokat, amelyeket ellentétesnek minősít az ország érdekeivel. Egyszer próbálta meg letiltani, éspedig bírói úton, a híres CBS-riportműsor, a „Hatvan perc” egy részletét, de miután a sajtó az egész kontinensen félreverte a harangokat, a tisztelt alkotmánybírók kénytelenek voltak még a hétvégén összeülni, hogy időben semmisnek nyilváníthassák a bírói végzést. Szóval ez az, amit olykor szeretne megtenni az Egyesült Államok elnöke, de nem áll módjában.

Na, de fordítsuk komolyra a szót, végül is van-e szabad televíziózás a nyugati világban? Vagy pedig, mint egyesek gondolják, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Most csak két olyan vonást emelek ki, ami közös az amerikai, brit, francia, német vagy olasz felfogásban. Azzal kell kezdenem, mert erről gyakran elfelejtkeznek a „kuratoristák” és ellenfeleik, hogy a televíziózás sehol sem abban az értelemben szabad, ha szabad, mint a sajtó.

Egy alkotmányos demokráciában a sajtó független. Nem nagyon, hanem teljesen. A szerkesztőségi autonómia a szólásszabadság alkotmányos elvének talán a legfontosabb esete. Jogok védik. Az erkölcsieken és a minden polgárra vonatkozó kötelességeken túl egy kiadót semmi sem gátolhat e jogok (derék vagy szégyenletes) gyakorlásában. A közügyek szabad vitatásának ily módon immunitása van minden állami intézkedéssel szemben, próbálkozzon e túlkapással kormányszerv, parlamenti bizottság, bíróság. Nyugaton ez többnyire így is van. És természetesen kitör a botrány, amikor nem így van.

A televíziót viszont csakugyan engedélyezik, szabályozzák, felügyelik. Voltaképpen történelmi okokból, a hullámhosszritkaságra hivatkozó, mára elavult műszaki indoklással, egyesek szerint valójában nagyon is korszerű hatalmi meggondolásokból. De mindebből még nem következik a dolog mikéntje. Van, ahol egész jó megközelítés „elektronikus sajtót” emlegetni, van, ahol ez merőben félrevezető hasonlat. Ám bármennyire is közelítsen a „sajtó” a sajtóhoz, a műsorkészítőknek elvileg számon kérhető feladatai vannak, vagyis nem a minél nagyobb működési szabadság az eszményi megoldás. A televíziózás szabadságának ezért olyannak kell lennie, mint a közoktatásénak. A kötelezettségeket a kormány jelöli ki és a törvényhozás hagyja jóvá, tehát mint minden politika, a televízió működését megszabó is lehet bölcs avagy rövidlátó. Egy törvényes kormányzat minden jogsértés nélkül megteheti, hogy a parlamenti többség birtokában teleülteti a maga embereivel a „nemzeti televízió” szerkesztőségeit; hogy a műsort, amennyire teheti, saját propagandája szócsövének használja.

Nyugaton azonban a televíziózásban pártatlanságra törekednek. A pártatlanságot nem úgy fogják fel, mint az érdekeken felülemelkedés képességét, lásd Csurka István mámoros kiszólásainak Kulin Ferenc-féle értelmezését (168 óra, 1990. április 17.). Még kevésbé úgy, ahogy Chrudinák Alajos „darwini elve” juttatná a megfelelő embert a megfelelő helyre, amint az a Nap-tévé vitáján elhangzott. Ez a második közös vonás, amit hangsúlyozni akarok. Ebben az összefüggésben a pártatlanság személyek és szabályok kölcsönös elfogadhatóságát jelenti. A célt sokféle eljárási biztosíték szolgálja mind a vezetők kinevezésénél, mind a méltányosság követelményeinek lefektetésénél. A programok minden fajtájánál akadhatnak ilyen kérdések, de nyilván a politikai tartalmúaknál a legindokoltabb az egymás érdekeit tiszteletben tartó gyanakvás. Olyannyira, hogy választások idején rendesen aprólékos megállapodások teremtik meg a szükséges bizalmat.

Azt gondolom, a pártatlanság biztosítékait azért keresik olyan eltökélten a nyugati televíziózás felügyelői, mert ez felel meg leginkább politikai ideáljaiknak.

• Belföld