Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Katalógus

A napisajtó bőségesen tálalta már a kormányprogram nyomán felrajzolódó rideg kilátásokat. Ismételjük át a katalógust, különös tekintettel a rövid időn belül végrehajtandó változásokra! (A közép- és hosszú távú programelemek sorsa amúgy is bizonytalanabb szokott lenni.)

1. A költségvetés pozícióját még 1994-ben 50 milliárd forinttal javítani kell. Ha feltételezzük is, hogy ebből az 50 milliárdból a végrehajtás során azért kevesebb lesz, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy az efféle „pozíciójavítás” forrása a lakosság zsebe.

2. A még fel nem használt költségvetési tartalékokat be kell fagyasztani. Ez más szóval azt jelenti, hogy a fent említett 50 (?) milliárdnyi jövedelemelvonás vagy jövedelem-visszatartás kompenzálására nem varázsolható elő többletforrás.

3. A családi pótlékot a jövedelmektől függővé kell tenni, csak az alacsony jövedelműek körében szabad emelni. Ezzel az elvben nehezen vitatható intézkedéssel kapcsolatban is vannak bizonyos keserű tapasztalatai a magyar lakosságnak, hiszen a családi jövedelmek számbavételének nincs megnyugtató technikája. A már nem „alacsony jövedelműnek” nyilvánított háztartások, nem elhanyagolható hányada ténylegesen igen szűkösen él. Vagyis sokkal szélesebb kört érint hátrányosan egy efféle differenciált jövedelembefagyasztás, mint amekkora ezt könnyedén elviseli. Ugyanakkor némi ügyességgel sokan ki tudnak bújni a kedvezőtlen döntések hatása alól, mert számos eljárást ismernek jövedelmük eltitkolására.

4. A kormányprogram a rövid távú tennivalók között sorolja fel a gyes és a gyed lépcsőzetes összevonását és az ellátási idő rövidítését. Igaz, a gyest – vagy a nyomába lépő fix összegű ellátást – kiterjesztené minden szülő anyára, függetlenül attól, hogy fizetett-e valaha tb-járulékot.

5. Már 1995-ben felülvizsgálná, vagyis emelni kezdené a női nyugdíjkorhatárt, és 2010-re el akarja érni a férfi és női nyugdíjkorhatár egységesítését.

6. Általában is új nyugdíjtörvényt tervez, amely megszünteti ugyan az aktív jövedelmek degresszív beszámítását, de alacsonyabb nyugdíj plafont szabna meg, mivel a kötelező biztosításból származó nyugdíj jóval szerényebb lenne, mint a jelenlegi. Ezt egészítené ki az állampolgári jogon adott fix összegű alapnyugdíj.

7. A biztosításból fizetett gyógyszertámogatás összege nem nőhet, csak e pénztömeg elosztását lehet újragondolni. Ha valakinek nem lenne világos: ez a lakosság nagy része esetében a gyógyszertári számlák igen radikális növekedését jelenti.

8. Az általános egészségbiztosítás keretében nyújtott orvosi ellátásnak világos felső határait kell megszabni, vagyis a szóba jöhető orvosi szolgáltatások bizonyos köréért fizetni kell.

9. A kormányprogram feleleveníti azt a szándékot, amelyet az előző ciklusban a parlament megtorpedózott: 30 nap táppénzt a munkáltatónak kell fizetnie. Cserébe valamelyest csökkenhet az egészségbiztosítási járulék. S a kormányprogramnak ebbe a bekezdésébe bekerült egy vészjósló mondat, amire a sajtó eddig nem kapta fel a fejét: kivételt képeznek a bizonyos alkalmazotti létszám feletti vállalatok. A nagyvállalatok tehát nem fizetik a 30 nap táppénzt? Megint más szabályok lesznek érvényesek rájuk, mint a többiekre?

10. Említsük meg még azokat a nem teljesen világos terveket, amelyek szerint a munkanélküli-ellátásban részesülőket érdekeltté kell tenni a mihamarabbi elhelyezkedésben; a jövedelempótló támogatásban részesülő munkanélkülieknek pedig „lehetővé kell tenni” a munkapiacon kívüli foglalkoztatást. Nem lehet tudni, hogy az óvatos megfogalmazások mögött nem a munkanélküliek kiszolgáltatottságát növelő, bár tagadhatatlanul költségkímélő elképzelések rejtőznek-e.

Varázsszavak

A költségvetés strukturális bajai elhatalmasodtak. A hiány lassan kezelhetetlenné nőtt. Közben a környezetvédelem, a kultúra és a szociális gondok többletforrásokért kiáltanak, s évről évre azt a választ kapják a mindenkori pénzügyminisztertől, hogy az államháztartás radikális reformja nélkül ezek a feszültségek nem oldhatók fel. Kétségtelenül így van, de azért nem árt világosan látni, hogy az államháztartási reform főleg a lakosságnak nyújtott szolgáltatások és támogatások alapos megnyirbálását jelenti. A megreformált államháztartás remélhetőleg a közös források racionálisabb, áttekinthetőbb felhasználását eredményezi, de ez számos megszokott „ingyenes” ellátást megszüntetésével jár, és ez politikailag fölöttébb kockázatos. Nem véletlenül maradt el az államháztartási reform évről évre, kormányról kormányra. Amikor tehát programokban, költségvetési fogadkozásokban kötelezően elmormolják az államháztartási reform varázsigéjét, az állampolgár jól teszi, ha nem gondol felhőtlen napsütésre.

Hasonlóképpen sztereotip ráolvasás a társadalombiztosításnak juttatott állami vagyon. 1992-ben parlamenti határozat is szentesítette, hogy a tb-nek 300 milliárdnyit kell átadni az állami vagyonból, részben kárpótlásként a biztosítás államosításáért, részben a krónikus pénzügyi egyensúlytalanság orvoslására. A vagyon azóta is késik. Lassan az állam maradék vagyona alig tesz ki többet ennél a háromszázmilliárdnál. Hát még ha olyan vagyonra gondolunk, aminek hozama van! Az átadható vagyon, ha valaha meg is érkezne, aligha lenne képes betömködni a társadalombiztosítás pénzügyi lyukait. Állandó emlegetése csak porhintés, a totális társadalombiztosítási válság bevallásának elodázására való. De vajon lesz-e elég ereje az új kormánynak keresztülvinni az államháztartás ezen ágának a racionalizálását, ami elkerülhetővé tenné a teljes fejreállást? Az új nyugdíjrendszer koncepciójával, amit a mostani kormányprogramban viszontláttunk, már Csehák Judit miniszterelnök-helyettességének idején előállt az akkori kormány, de aztán lenyelte annak politikai kockázatai miatt. Helyette az utolsó Kádár-kormányok, majd az Antall-kormány is a széles körű jogosultságot biztosító, nagylelkű nyugdíjrendszer eróziójával békélt meg, s inkább vállalta a nyugdíjak lassú értéktelenedését, az inflációnövelést, a toldozgatás-foldozgatást – ami visszájára fordította a deklarált elveket – mintsem a „szerzett jogok” megsértését. Vajon képes lesz-e szembeszállni az új kormány a nyugdíjasok és kiváltképp a nyugdíjba vonulók százezreinek jól artikulált ellenállásával?

Puhulás

Az első nyílt ütközet a régi jó szokás szerint hátrálással, a konfliktus időbeli eltolásával zárult. Az éves nyugdíjkarbantartás mértékét törvény írja elő, de a törvényesen kötelező nyugdíjemelésre a nyugdíjbiztosítónak nincs fedezete. A költségvetésnek szintén nincsenek szabad eszközei, hiszen a pénzügyminiszter szerint az előző kormány alaposan kiköltekezett, és a tartalékokat ugyebár be kell fagyasztani. Még az is rejtély, hogy a tb-nek át nem adott vagyon képzelt hozamaként megállapított 16 milliárdot miből fizeti ki a költségvetés. Pedig a nyugdíjemelési törvény szerint járó 8%-os visszamenőleges nyugdíjemelésre még ez a pénz sem lenne elég. Ha a kormány tartani akarta volna magát az elhatározott kemény pénzügyi restrikcióhoz, akkor nem nagyon tehetett volna mást, mint hogy módosítja a törvényt, amely szerint a nyugdíjaknak az év során kiáramló reálbérek arányában kell emelkedni. A hivatalba lépő kormány a döntést elodázta októberre. Addig persze szentesítheti szándékait az érdekegyeztető tanáccsal, sőt elméletileg jelentősen fékezheti a reálbérkiáramlást is, bár ez utóbbi nem nagyon valószínű. De azért nagy meglepetés lenne, ha ősszel nem a befagyasztani szánt tartalékokhoz nyúl.

A kormány még hivatalba sem lépett, a kormányprogram még a parlament elé sem került, amikor a népjóléti tárca jövendő politikai államtitkára, majd néhány nappal később a miniszteri szék várományosa is hátrálni kezdett a gyes és gyed kérdésében. Ami a kormányprogramban még azonnali feladatként jelent meg, az Kökény Mihály nyilatkozata szerint legkorábban ’96-ban, de inkább csak ’97-ben esedékes. Pedig ahogyan – bármily sajnálatos – a pénzügyi egyensúly felborulása nélkül fenntarthatatlan a nálunk bevezetett széles körű és korai nyugdíjazás rendszere, úgy Magyarországnál sokszorta gazdagabb országoknak sem jut eszébe a mienkhez hasonló nagyvonalú anyasági ellátásokat finanszírozni. Lehet, hogy büszkék voltunk a gyesre, lehet, hogy a munkapiac tehermentesítése szempontjából is kellemes intézmény a gyed, aminek révén kevéske jövedelemcsökkenéssel maradhat ki a foglalkoztatásból 540 napig a 270 napig járulékot fizető kismama, de ezt a számlát sem a költségvetés, sem a társadalombiztosítás nem képes állni. Ezzel a „vívmánnyal” kénytelenek vagyunk leszámolni. 1994-es árakon számolva mintegy 8-10 milliárdot takarítana meg a költségvetés, ha a gyedből is fix összegű ellátást csinálna, ami még mindig sokkalta nagyvonalúbb megoldás, mint ami a fejlett világban dívik. Csak hát fölöttébb népszerűtlen.

Nem kis politikai bátorság kellett a szikár, szigorú kormányprogram felmutatásához. De a papír, a parlamenti frakció biztosan türelmesebb, mint az érdekeit s megszerzett jogosultságait féltő lakosság. Eddig egyetlen kormánynak sem sikerült következetes szigorításokat végrehajtania. Igaz, az utolsó kádári reformkormányoknak politikai ereje nem volt, az MDF-kormányoknak pedig egységes álláspontja sem. Most egy árnyalattal jobban állunk. Az új koalíció mögött imponáló politikai erő sorakozott fel, és az Antall-kormányoknál mindenesetre kiérleltebb koncepciója van. De elég lesz-e ennyi? Az előjelek nem teljesen meggyőzőek.

• Belföld