Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Akarod tudni, kedves Olvasó, hogy mit jelent közép-európai országnak lenni? Szállj fel a vonatra, s menj el mondjuk Zala megyébe, kószálj egy kicsit busszal, gyalog vagy biciklivel; aztán szállj fel a vonatra megint, utazz el – például – Záhonyba! Sétálj egy fél napot arrafelé! (Az egész lebonyolítható egy hétvégén. Gépkocsival még annyi se kell. Kis ország.) A tudósító mintegy véletlenül megtette ezt, s most megosztja Veled élményeit.

Az ország átellenes sarkai markánsan különböztek egymástól 15, 10 vagy 5 évvel ezelőtt is, de a másság sokkal szembeszökőbb lett, mióta – hogy a belügyminiszter tömör megfogalmazását vegyem kölcsön – „Grószék átjáróházzá tették az országot”, vagyis kinyitották a határokat. (A keletit valamivel később, mint a nyugatit. A nagykaput, vagyis a szovjet–magyar kishatárátkelést elég hamar becsukták megint, de hogy, hogy nem, a záhonyiak megtalálják a módját, hogy hetente többször átjárjanak. A trükk titkait nem kívánom leleplezni.) A szabadság fuvallatára emitt zúdul be Nyugat, s nyomában nemcsak kiadó szobák, hanem kipucolt panziók, vendéglők bújnak ki a földből; amott türemkedik be a keleti élet. Sátortábor és hulladékmező a Tisza-töltés oldalán, s gazdagon burjánzik az össznépi, tehát akár demokratikusnak is nevezhető korrupció. A nyugati határon át csordogál a kedvelt schilling, az üzletekben az eladólányok németül is csacsognak pár szót legalább, a keleti végeken szerény kis forintunk maga is előkelő keményvaluta. Fekete árfolyama négyszeres a hivataloshoz képest (5, sőt 4,5 Ft egy hivatalosan 19 Ft-ot érő rubel), s a határ túloldalán forintért minden azonnal kapható, amire a szovjet állampolgár egy évig is várhat. „Papírforma szerint egy csapágyat se hozhat be senki a SZU-ból, de valójában akár egy traktort is” – foglalják össze gyakorlati tapasztalataikat a záhonyiak. Keleten és Nyugaton is varázslatos gyorsasággal bontakozott ki a feltételekhez rugalmasan alkalmazkodó sokszereplős piacgazdaság, s mindkét végvidéken virágzásnak indult az élet. Zalában is, Záhonyban is erős a liberális hang: a határon túli gazdaságokkal való intenzív kapcsolatokat akarják, sokkal több önállóságot és nagyobb szabadságot. Zalában a Magyar Köztársaság bürokratikus törvényei gátolják a lehetőségeket, Záhonyban inkább a szovjet gazdaság szervezeti rendje. A zalai önálló mezőgazdasági vállalkozó, téeszüzemág-vezető, a Tejipari Vállalat szakembere és a kavicsbánya szakszervezete egyaránt önállóságot, szabad export-importot akar. Partnerei a határ túloldalán ott várnak üzletre készen, de nekik trösztökkel, külkervállalatokkal kell viaskodniuk, s a hasznot elviszik tőlük. A szemfüles záhonyiak pedig nem találnak partnert odaát; számlával, szabályosan egyszerűen nem lehetséges üzletet kötni. Például: egy záhonyi vendéglős megszagolta, hogy a csempészáruként megismert és kedvelt kaviárt igen jó áron lehetne eladni egy német vendéglőláncnak. Csakhogy számla kell és minőségi bizonyítvány. „Akár száz karton kaviárt kilopnak nekem a gyárból, és áthozhatom Magyarországra, amiből a vállalat egy kopejkát sem lát, de 10 doboznyit sem enged nekem megvenni és kifizetni.”

Mindez bizonyára nem újdonság a kutatóknak, minisztériumi tisztviselőknek és a vállalati szakembereknek, csakhogy a liberális, piacgazdasági következtetéseket és követeléseket Zalában is, Záhonyban is olyan emberek fogalmazzák meg, akik egy-két évvel ezelőtt nem gondolkodtak ilyesmiről. Barázdált arcú tréningruhás vasutasok, akik a választási gyűlés előtt a krumplijukat szedték ki a ház melletti kertből, prémesállat-tenyésztők, gebinesek. Szóval „a nép”, amely itt, a határszéleken hihetetlen gyorsasággal válik polgárrá. Polgárrá, aki a kezébe akarja venni ügyeit.

A megyei előterjesztések és elemzések még a legutóbbi hónapokban is azt dokumentálták itt is, ott is, hogy különösen hátrányos helyzetű régiókról van szó, s különösen nagy költségvetési támogatásra van szükségük. Aprófalvak, fenyegető munkanélküliség stb. Mindez persze igaz, de az elborzasztó statisztikák alatt-mögött, különösebb állami segédlet nélkül, kihajtott az eleven élet a kicsi szabadság ege alatt. Kezd öntudatra ébredni.

Zalában is, Záhonyban is kissé értetlenül fogadják a határok bezárását kívánó hangokat, a „lengyel piac” üldözését. A zalaiak tudják, hogy a sajtjukat a külkereskedelmi vállalat nem tudja eladni, s a belföldi fogyasztó fizetőképes kereslete is szomorúan véges, de a jugoszláv és osztrák bevásárlóturisták boldogan veszik. A záhonyiak állítják, hogy ők a sokkal nyereségesebb, feldolgozott élelmiszert adják el a Szovjetuniónak – vagyis a Szovjetunió polgárainak –, mint az államközi kereskedelem, amely csak olcsóbb nyers húst. Nem esnek kétségbe a turistapiacot kísérő szeméttől sem; nem betiltani kell, hanem kezelni ezt a kölcsönösen előnyös kereskedelmet. S talán anélkül, hogy tudnák, ők is úgy viselkedtek, mint a csodált burgenlandiak, akik a határtól tíz méterre berendezték a magyarok számára legkívánatosabb cikkek üzleteit. Záhonyban cirill betűkkel hirdetik a használt autókat, az illatszereket, magnókat a bódék és a családi házak garázsában nyitott „kisáruházak”. Remélhetőleg, ha újra megnyílik a kishatár, nagymamamegőrzőket és szállásokat is nyitnak a szovjet fizetőképességhez alkalmazkodva.

A határvidékeken sokakat izgatnak az önkormányzati választások. Politikai porondra léptek társadalmi típusok, akik eddig csak csöndben igyekeztek követni érdekeiket, s intézményesíteni szeretnék ezeknek a másokkal közös érdekeknek a szabadságát. Lehet, hogy önbizalmuk túlzott, de most úgy látják, hogy településük közössége meg tud állni a lábán, ha békén hagyják, és nem vonnak el tőlük minden jövedelmet.

Álljon itt illusztrációként egy heroikus-megható dokumentum egy olyan településről, ami a térképen sem szerepel, kb. 100 lakosa van, 48 választójogú polgára. A kiáltványt egy káposztatermelő és -feldolgozó – egyébként mérnöki diplomával rendelkező négygyerekes vállalkozó – fogalmazta s bocsátotta az általa szervezett falugyűlés elé. „Én négy napja kezdtem politizálni, mikor rájöttem, hogy Nemesboldogasszonyfa esetleg önálló falu lehet” – mondja azzal a lázzal a szemében, ami sok tekintetben fellobbant valamikor egy évvel ezelőtt, az első népszavazás idején. A határvidék, az aprófalvak talán most ébrednek. Jól teszik.

• Belföld