Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Kis János éppen a Beszélőben nyilatkozta az alábbiakat: „Állandó megfontolt önkorlátozásra van szükség, nem szabad, hogy a koalíció a végsőkig kihasználja az ellenzékkel szembeni erőfölényét. S általában is arra kell törekedni, hogy az előző parlamenti ciklusban létrehozott joganyagot a lehető legkisebb mértékben bolygassák. Vagyis csak akkor nyúljanak a hatályban lévő törvényekhez, ha ez okvetlenül szükséges, például az állampolgári jogok kiterjesztése vagy az államhatalmi ágak még egyértelműbb elválasztása, vagy valamilyen belső ellentmondás kiküszöbölése érdekében. Ha ilyen nagyon nyomós érdek nincs, akkor nem szabad változtatni az érvényes törvényeken, akár szeretjük őket, akár nem.”

Elegáns?

Ezzel az állásponttal nehezen fér össze az önkormányzati választás játékszabályainak radikális megváltoztatása a választások kiírása előtti napokban, mint ahogy legalább ennyire megkérdőjelezhető volt az ún. „polgármesteri összeférhetetlenség” ripsz-ropsz feloldása is. Miután az MSZP már a választások előkészületei során megígérte polgármestereinek, hogy győzelme esetén megszünteti az országgyűlési képviselő és polgármesteri jogállás – mellesleg az előző kormánykoalíció által kierőszakolt – összeférhetetlenségét, s így az ő frakciójában foglalt helyet a legtöbb hivatalban lévő polgármester, az új parlament egyik első ténykedése volt az előző jogszabály megsemmisítése. Kis János erről az említett interjúban így beszél: „Igen, ezt a lépést törvényhozási hibának tartom. (…) Könnyen keletkezik az a benyomás (s talán nem is hamis), hogy a koalíció pillanatnyi pártérdekből módosított törvényt. Ha ez gyakorlattá válna, akkor fennmaradna az előző ciklust uraló jogbizonytalanság, és arra sem volna remény, hogy az új kormánypártok, kezdeményező helyzetüket kihasználva, normális mederbe tereljék az új ellenzék pártjaihoz fűződő viszonyukat.” (Beszélő, 1994. aug. 18.) Az önkormányzati törvény és az önkormányzati választási törvény módosítására tett kormányjavaslat persze bonyodalmasabb, mint a fent idézett összeférhetetlenségi szabály eltörlése, s szerteágazóbbak azok az érdekek, amelyek végül is a belügyminiszter által benyújtott törvénymódosításokban kifejeződnek.

A megye újraélesztése

Nézzük először a megye közjogi státusának újraalakítását! Az 1990-es választási kampányban mind a két nagy ellenzéki párt, az MDF és az SZDSZ is a hatalom középszintjét képviselő, újraelosztó megye felszámolását hirdette, s a helyi önkormányzatok nagyfokú önállósága mint a demokrácia fontos hordozója mellett tört lándzsát. A kormányzati hatalom meghódítása után az MDF revideálta álláspontját, s hirtelen eszébe jutott a megyei önkormányzatiság magyar közjogi hagyománya meg a főispán, s pozícióit a megyei közigazgatás életben tartásával is erősítette volna. Ám a szabad demokraták továbbra is a megyerendszer ellen érveltek, s lévén az önkormányzatokról szóló törvények kétharmadosak, konszenzusnak kellett születni. (1990 nyarán a parlament az önkormányzati törvényeket gyúrta, hogy az ősszel esedékes helyhatósági választásokra kész legyen az új konstrukció. Akkor az MDF siettetett, a szabad demokraták pedig egy darabig arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ezt a nagy horderejű törvénycsomagot nem lehet elkapkodni, rendezzük meg a helyhatósági választásokat inkább a hatályos tanácstörvény szerint, mintsem hogy elhamarkodott, végiggondolatlan szabályozás álljon elő. Ó, emlékezetes, éjszakába nyúló ülések! Emlékezetes SZDSZ-es alternatív törvénycsomag!) Megyei közgyűlés a települési önkormányzatok által delegált tagokkal, és minimális hatáskör, amely a korábbi megyei intézmények – kórház, színház, műv. ház – fenntartására és felügyeletére szorítkozott. A megye csak egy fontos funkciót szerzett meg, a foglalkoztatási alap elosztását. A főispán helyett kompromisszumképpen a több megyére kiterjedő hatáskörű köztársasági megbízotti intézmény született meg.

A megye, vagyis a középszintű közigazgatás újjáélesztésének szándékát hiba lenne pártokhoz kötni. „A települések önkéntes társulása”, amit pl. az SZDSZ az adminisztratív megyei egység helyébe képzelt, az elmúlt négy évben alig-alig működött. Az állami közszolgálatok szakapparátusai nem egy területen visszakívánták a megyét, mert a megszokott megyei szint közbeiktatásával feladataikat jobban el tudták látni. A szakapparátusok pedig eltaláltak minden jelentős párthoz, így az SZDSZ-hez is. A megye részleges rehabilitációja mégis elsősorban a szocialista párt érdeke: képviselői parlamenti frakciójában szép számmal ülnek a 80-as évtized megyei vezetői. Inkább a szocialisták kezdeményezésére került a koalíciós megállapodásba a megye státusának megváltoztatása, mindenekelőtt legitimitásának növelése azzal, hogy a megyei önkormányzat képviselőit nem a települési önkormányzatok delegálják, hanem a választópolgárok közvetlenül választják. A megállapodás ugyan leszögezi, hogy „a megyei önkormányzat a jövőben sem kap újraelosztó szerepet”, ám a benyújtott törvénymódosítás – amelynek első változatát még Verebélyi Imre, a BM rendszereket átívelő (volt) közigazgatási államtitkára dolgozta ki – a megye hatáskörébe utal minden fekvőbeteg-ellátást, középfokú oktatást, vagyis a városi kórházak és iskolák immár csak a megyén keresztül juthatnak pénzhez. A megyének – a megyei intézmények vonatkozásában – rendeletalkotási joga lesz, megyei népszavazást rendelhet el, és a területfejlesztési feladatokat pedig egy újonnan létrehozott szerv, a megyei területfejlesztési tanács látja el. A kormányhatalom immár nem a regionális megbízottakon keresztül, hanem megyei hivatalokként jelenik meg az önkormányzatok fölött. Minden deklarált korlátozás ellenére fennáll az a veszély, amelyre Tölgyessy Péter hívja fel a figyelmet (Magyar Hírlap, szept. 26.): „A megyei képviselői mandátumokat a jövőben közvetlen pártlistás választás alapján fogják betölteni. A közgyűléseken így majd a megye pártpolitikai elitjei dominálnak. (…) A megyei pártelitekből álló közgyűlés mind jobban meggyőződve önnön jelentőségéről, a megye fontosságáról, erőteljes offenzívát indíthat a megyei hatáskör bővítéséért.”

Kinek mi a jó?

A nyilvánosságban ezekben a napokban az önkormányzatok hatáskörét módosító javaslatcsomag vitáját háttérbe szorította az önkormányzati választási törvény körüli csatazaj. Itt, ha lehet, még nehezebb nyomon követni, hogy milyen érdekek öltenek testet valójában. Az nagyjából világos, hogy a választások elhúzása az ellenzéknek kedvez, hiszen bízik a parlamenti választások győzteseit övező népszerűség rohamos fogyásában, s így saját pozíciójának javulásában. Ugyanez fordítva igaz a szocialistákra: minél közelebb van az önkormányzati választások időpontja tavaszi diadalmenetükhöz, annál jobb eredményre számíthatnak. Joggal bízhatnak abban is, hogy a részvételi és eredményességi küszöb eltörlésével vagy jelentős csökkentésével előálló egyfordulós rendszer nem érinti őket és fegyelmezett törzsszavazóikat hátrányosan, hiszen megnehezíti az ellenzék közös fellépését. Ehhez ugyanis előzetes megállapodások kellenek, ellentétben az eddigi választások gyakorlatával, amikor is az első, még eredménytelen fordulók voksainak ismeretében köttettek a koalíciók. E téren is igaz a reciprocitás: az ellenzéknek a viszonylag magas küszöbök által kikényszerített két forduló kedvezne. A szabad demokraták az egész elmúlt ciklus alatt a küszöbök eltörlése vagy jelentős leszállítása mellett érveltek, többször adtak be ilyen tartalmú javaslatokat, következetes politikának nevezhető tehát, hogy ezt képviselték a koalíciós tárgyalások során is. Most mégis úgy tűnik, hogy közvetlen érdekeiket határozottan sérti az egyfordulós választás, hacsak nem akarnak beleolvadni sikeres koalíciós partnerpártjukba az együttes fellépéssel. Hiszen az előzetes választási megállapodás esélye az ellenzéki pártok valamelyikével még kisebb, mint az ellenzéki pártok közötti. Nem sérti tehát a párt politikai érdekeit, ha lovaglásán odafigyel a Bauer Tamás által „felelőtlen”-nek nevezett ellenzék zajos tiltakozására (Magyar Hírlap, szeptember 20.) az önkormányzati választási törvény megváltoztatása ellen, s felidézi Kis János fentebb citált gondolatait.

A szocialistáknak nagyjából mindegy. Ők mindenképpen nyeregben vannak. Szorgosan dolgoznak a terepen, becserkészik azokat a falvakat is, ahol nincs szervezetük, de sok szavazatot kaptak a parlamenti választásokon. Támogatandó esélyes jelölteket keresnek. Ha ragaszkodnak a választási törvény módosításához, az elsősorban az erő demonstrálása a közjogi értelemben jelentéktelen ellenzékkel és a kormányzáshoz nem feltétlenül szükséges koalíciós partnerrel, az SZDSZ-szel szemben. Íme egy alkalom, amikor a partnernek meg lehet mutatni, hogy mekkora a mozgástere. Az SZDSZ-es belügyminiszter ne merengjen arról, hogy akár ki is egyezhetne az ellenzékkel, mert – mint Szekeres Imre reagált azonnal – ez a koalíció felmondásához vezethet. Alighanem ezzel a bonyodalmas helyzettel magyarázható az SZDSZ politikacsinálóinak nem egészen szilárd és egységes álláspontja. Kinek tegyen gesztust a párt? Van-e kilátása pozíciójának relatív javítására? De végül alighanem győzedelmeskedni fog – mindkét koalíciós pártban – az a felismerés, hogy a konfliktust nem érdemes olyan kérdésben kenyértörésre vinni, amely a választópolgárok széles rétegei számára nem igazán érthető, és nem is igazán fontos.

• Belföld