Skip to main content

Az idegen

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nem tehetünk róla, de nekünk a mégoly fekete bőrű, gyanús idegenről is az emberi jogok jutnak eszünkbe. S élénken emlékszünk azokra a boldogtalan időkre, amikor azoknak a magyar állampolgároknak, akik leginkább rászorultak volna egy civilizált, demokratikus állam menedékjogára, nem volt érvényes útiokmányuk, s akit visszaadtak a népi demokratikus magyar államnak, annak legalábbis a politikai rendőrség zsarolásával és kellemetlenkedésével kellett szembenéznie. De még azokra az időkre is emlékszünk halványan, amikor a tiltott határátlépésért akár halálbüntetést is lehetett kapni. Éppen ezért, bár tudjuk, hogy a mi kis országunk nem adhat otthont mindazoknak az embermilliárdoknak, akiknek emberhez méltatlan, kilátástalan élet jut, nem tartjuk elfogadhatónak, hogy alkalmasint élet-halál kérdésekről rendőri szempontok szerint rendőri szervek döntsenek.

Ki-ki elmerenghet azon, hogy milyen viszonyok uralkodnak egyik-másik kibocsátó országban; emellett vegye tekintetbe, hogy milyen ismeretei lehetnek erről egy-egy ügyeletes tisztnek vagy akár rendőrkapitánynak, s hogyan képesek az egyéni helyzetekben eligazodni, ha a menekülés útját kereső csak anyanyelvén tudja magát pontosan kifejezni. Mert az, hogy jó esetben kicsit pöntyög valamelyik világnyelven, édeskevés. Bizony megeshet, s meg is esik, hogy a személyeket sem tudják azonosítani, még akkor sem, ha megvannak a papírjai. Nemhogy a sorsokat. Nem feltétlenül észlelik vagy értékelik pontosan az afféle finomságokat, hogy az adott menekülő már évek óta nem él igazi hazájában, ám az átmeneti letelepedési helyén is üldözötté válhatott. Az összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy 1989-ben, amikor Romániából megindult a menekülők áradata, s ment innen tovább, hisz Magyarország nem adott menekültstátust, s így például otthon hagyott családtagjaik kimentésére sem kínált lehetőséget, a svédországi magyarok állandó riadókészültségben várták az érkezőket, hogy lehetőleg már a repülőtéren átsegítsék őket az akadályokon. Hogy lehetőségük legyen az anyanyelvükön elmondani az elmondandókat. De a menedéket kérők problémái állandóan a közvélemény elé kerültek a sajtó és a különféle emberbaráti egyesületek révén. Érvényes menekült- és idegentörvény mellett sem tartoztak a rendészeti szervek kizárólagos hatáskörébe.

Nekünk nincs idegenrendészeti törvényünk, és a legkevésbé sem érvényesül a nyilvánosság kontrollja, nem folyik olyan vita, amelyben kellő információk birtokában különféle nézetek szólalhatnak meg. Ezzel szemben a rendőri és rendészeti szervek 9 különféle hatályban lévő BM- és minisztertanácsi rendeletből és törvényből mazsolázhatnak. A Kerepestarcsára bezárt, enyhén szólva norma alatti körülmények között tartott idegenekkel szívós és nyomatékos próbálkozásaink ellenére sem teremthettünk kapcsolatot, sem mint törvényhozók, sem mint a nyilvánosság szorgos munkásai.

Tisztelt olvasó! Akárhány tájékoztatót olvasol-hallasz-látsz az előállított, kiutasított, kitoloncolt vagy szabálysértésen kapott idegenekről, ne gondold, hogy tudsz róluk valamit!

S ne gondold azt sem, hogy azokkal, „akiket magyar anya szült”, minden rendben van! Packáznak velük az idegenrendészeti hivatalok, ahogy ezt mindnyájan megszoktuk a hivataloktól, amikor még nem érvényesíthettük emberi jogainkat. (Mert azért általában javult a helyzet, ha nem is tökéletes.) Munkavállalási engedélyt már alig-alig kap valaki a munkaügyi miniszter 7/1991. (X. 17.) legutóbbi rendelete óta, ha régi munkavállalási engedélye lejárt, letelepedési engedély iránti kérelmét szóban utasítják el ilyen-olyan ürüggyel, a tartózkodási engedélyért sokan nem is folyamodnak, hisz korábban azt csak munkavállalási engedéllyel bíróknak adtak.

Lehet persze, hogy a kormánynak fő a feje: hogyan másszon ki a 15 millió magyarnak tett ígéretből a gyorsan növekvő munkanélküliség, nem csökkenő lakás- és pénzhiány és állandó szociális feszültségek közepette. Elismerjük, nem könnyű feladat. Szívesen segítünk megoldani. Nyilvános vitában. Nem így.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon