Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Gazdag zsákmányra tett szert az Osztrák Szövetségi Rendőrség. A „Trenck Védelmi Sportcsoport” ottakringi helyiségében huszonhárom pisztolyt, számos karabélyt, géppisztolyt, lézeres célzókészülékkel ellátott fegyvereket, tárakat, töltényeket, gránátokat, valamint horogkeresztes zászlókat, jelvényeket és számtalan, külföldiellenes, antiszemita röplapot találtak. Két, magát „hitvalló nemzetiszocialistának” nevező személyt őrizetbe vettek, a többi húsz-egynéhány szabadlábon várja a bírósági eljárást.

A „Védelmi Sportcsoport” nem az első és bizonyára nem is az utolsó félkatonai szélsőjobboldali szervezet a Második Köztársaság történetében. Tagjai, néhány köztiszteletben álló „veterán” kivételével, nem lépték még túl harmincadik életévüket, a legfiatalabb tizenhat esztendős. Foglalkozásra nézve akad közöttük szépreményű bankhivatalnok, fiatal kereskedő és munkás is.

Ifjonti romantikus világképre vall a névadó megválasztása Franz von der Trenck báró, jellegzetes, tízennyolcadik századbeli zsoldosvezér volt, aki hol Mária Terézia császárnőnek, hol pedig minden oroszok cárjának bocsátotta rendelkezésére katonai képességeit. Minthogy azonban dicső haditettei mellett a polgári lakosság körében végzett szörnyű fosztogatásaival és vérengzéseivel is híressé tette magát, előbb-utóbb mindkét megbízójával meggyűlt a baja. Előbb Szentpétervárott, majd Bécsben is halálra ítélték, ám érdemei miatt megkegyelmeztek neki, s végül a spielbergi fogházban fejezte be hányatott életét.

A Trenck báróval való érzelmi azonosulás azt sugallja, hogy a tucatnyi neonácit nem kell komolyan venni. Igaz, merényletre készültek a mai Ausztria vezető politikusai ellen, s elvileg meg akarták dönteni a rendszert, de maguk is azt állítják, meg a házkutatás eredménye is arra vall, hogy a szervezet egyelőre gyerekcipőben járt, csupán tagjai fegyveres kiképzésénél s újabb hívek toborzásánál tartott.

E képpen talán igazat is adhatnánk Jörg Hadiernak, a jobboldali Szabadságpárt vezérének, aki szerint a média túlságosan felfújta ezt a piszlicsáré ügyet, s ebből kétféle baj is származhat: az egyik, hogy imigyen közvetve ötletet adnak más szélsőséges elemeknek, a másik pedig, hogy foltot ejtenek az ország nemzetközi jó hírén. Haider szájából persze kissé furcsán hangzik ez az aggodalom, hiszen ó volt az, aki nemrégiben nyilvános beszédében Hitler foglalkoztatáspolitikáját dicsérte, s ezzel egyrészt legitimálta a kevésbé prominens Führer-hívek hasonló megnyilatkozásait, másrészt pedig tovább rontotta hazájának az utóbbi években amúgy is erősen megtépázott image-ét.

Ugyanis – és pontosan itt függ össze Trenck báró kései zsoldosainak most leleplezett nyüzsgése az osztrák belpolitikával – a neonácizmusnak Ausztriában mindmáig kevéssé feldolgozott történelmi háttere van. Ez a jelenség paradox módon az osztrák nemzettudat viszonylagos fejletlenségével magyarázható. A Monarchia romjain létrejött Első Köztársaság polgárainak zöme németnek, illetőleg német–osztráknak (Deutsch–Österreicher) érezte magát. Tekintettel a vigasztalan szociális állapotokra, a húszas évek végétől mindinkább teret nyert a jobboldali radikalizmus és vele az Anschluss, a Németországhoz való csatlakozás gondolata. Bár nem állítható, hogy az osztrák lakosság vagy akár a jobboldal is egyöntetűen Hitler-párti lett volna, tény, hogy a bécsi Heldenplatzon lelkesebb tömeg fogadta a diadalmasan bevonuló Führert, mint, teszem azt, a prágai Vencel téren. És a Harmadik Birodalom tartományaként eltöltött hét esztendőt sem lehet a hősi ellenállás korszakának nevezni.

Ez a múlt tér vissza újra meg újra bumerángként az osztrák belpolitikai csatározásokba. Jóllehet, az 1955-ben nagyhatalmilag szavatolt semlegességgel kivirágozhatott egy sajátosan osztrák nemzettudat, ugyanakkor sűrű fátyol borította a közelmúlt kevéssé dicsteljes eseményeit, így a megszállt Ausztria nagyarányú részvételét a második világháborúban, vagy a zsidóság elleni véres atrocitásokat. Hol erről, hol arról a magas tisztségviselőről derült ki barna múltja, tekintélyes nagyvállalkozókról pedig; hogy vagyonukat részben az Anschlusst követő árjásítás során harácsolták össze. Mindenesetre: Ausztriában nem került sor sem az NSZK-belihez fogható múltfeltárásra (Vergangenheitsbewältigung), sem pedig az üldözöttek megfelelő kárpótlására.

Nem csoda, hogy ez a kétértelműség előbb-utóbb politikai robbanáshoz vezetett. Az 1986-os osztrák elnökválasztási kampány idején a „New York Times” egyik közleményéből kiderült, hogy a konzervatívok jelöltje, Kurt Waldheim volt külügyminiszter, majd ENSZ-főtitkár a második világháborúban, a Wehrmacht tolmácstisztjeként legalábbis tanúja kellett legyen a tömeges balkáni és görögországi deportálásoknak, ám erről a választáshoz időzített, díszes kivitelű önéletrajzában mélyen hallgatott. Waldheimet a kínos leleplezés ellenére megválasztották, aminek azután súlyos kárát látták a nemzetközi kapcsolatok. A hivatalától most búcsúzó szövetségi elnököt jószerivel csak arab országokban voltak hajlandók fogadni.

Amire a Waldheim-ügy kapcsán fény derült, az a bizonyos „gyászra való képtelenség” volt, amit a háború után Alexander Mitscherlich szociálpszichológus rótt fel a romjaiból tápászkodó német társadalomnak. Csak míg e tekintetben a Szövetségi Köztársaságban legalábbis 1968 óta komoly fordulat állt be, az osztrák közvélemény több évtizedes késéssel volt kénytelen eltűnődni a történelem kényelmetlen kérdésein. És valószínűnek látszik, hogy a múlttal szembeni tartós közönynek is része volt a már régóta grasszáló neonáci csoportokkal szembeni érzéketlenségben.

A mai osztrákok többsége – s ez mellettük szól – osztráknak vallja magát, s nem követi a Jörg Haider vezette új jobboldal nagynémet orientációját, így a neonácizmus sem akut veszély, s nem is a „klasszikus” tartalmakkal jelentkezik. Gondot inkább az okozhat, hogy nemzetközi jelenségről van szó. A Trenck-hívőket például egy az Egyesült Államokban működő „Német Nemzetiszocialista Párt” látta el propagandaanyagokkal. Onnan származik az a bécsi utcákon tömegméretekben kiragasztott röplap is, amely ekként veti fel a kérdést: „Ki pusztít népet és hazát?” S a válasz: „Az SPÖ (a Szocialista Párt) és a menekültek.” Az osztrák neonácik éppúgy, mint a skinheadek, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, például Németország, sőt, mint a nyomozás eddigi eredményei mutatják, Magyarország irányában is. Fontosabb azonban a párhuzamosság: az egykori „szocialista város”, az NDK-beli Hoyerswerda menekültjei elleni pogromszerű támadásnak máris megvan az osztrák megfelelője: a traunkircheni menekültotthonnál történt gyújtogatás.

A neonácizmus fő célpontjai az ellenséggé diabolizált idegenfajúak. Trenckék is azon buktak le, hogy hat túlbuzgó hívük a nyílt utcán inzultált egy külföldi házaspárt. Ugyanakkor a szélsőjobboldali csoportok korántsem egyedüli és nem is legbefolyásosabb képviselői az idegengyűlöletnek. Elég, ha a bulvársajtóra utalok, amely anélkül, hogy neonácinak vallaná magát, például ilyen főcímekkel tudósít a lengyelek beáramlásáról: „Mind nagyobb lengyel hadak vonulnak országunk ellen.”

• Beszélő