–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Hogyan érzékeli a lakosság anyagi helyzetét?

A közvélemény-kutatások adatai nem a tényleges viszonyokat mutatják, hanem azt a képet, amit a válaszolók a nyilvánosságnak „tálaltak”. Viszont a megkérdezettek jövedelmükkel kapcsolatos nyilatkozatai meglepő összhangot mutatnak az egyéb, statisztikai megfigyelésből nyert adatokkal. Az emberek tehát elég pontosan érzékelik a valóságot, és reálisan ítélik meg saját jövedelmi helyzetüket. A falusiakat, városiakat, nyugdíjasokat és fiatalokat is magába foglaló minta átlagos nettó jövedelme saját bevallása szerint 7000 Ft havonta. Az 1000 megkérdezett egyharmada 5600–11 900 Ft között keres, egytizedénél is kevesebb keres 20 000 Ft-nál többet, s bő egytizede 5600 Ft-ot sem. A válaszolók 15 százaléka képtelen megélni keresetéből, rendszeresen többet költ, mint amennyit keres, s 63 százaléka tud valamit félretenni.

Majdnem ugyanennyien – 59 százalék a kérdezés időpontjában, 1992 elején – arra számítottak, hogy az elkövetkező egy-két évben a lakosság életszínvonala csökkenni fog, 90 százalék szerint a keresetek emelkedése nem fogja fedezni az árak növekedését. 90 százalék érzékeli azt, hogy ma kevesebbet tud vásárolni a jövedelméből, mint egy évvel korábban.

Tíz év alatt gyakorlatilag „elfogytak” az anyagi gondok nélkül megélő családok, viszont míg 1980-ban statisztikailag nem is volt mérhető az a csoport, amelyik az mondta magáról, hogy sehogy sem tud kijönni a jövedelméből, ma majdnem minden ötödik háztartás ebbe a kategóriába sorolja magát. Az ábrán igen jól nyomon követhető a középosztály – a kiegyensúlyozott, stabil anyagi kondíciók között élők – fogyatkozása és lecsúszása. A leszakadás veszélye e vizsgálat szerint főleg a kistelepülések iskolázatlan nyugdíjasaira és a szakképzetlen, középkorú, többgyerekes családokra leselkedik. Helyzetét legkedvezőbben a budapesti magasan iskolázott, egy-, kétgyerekes, fiatal vezető beosztásúak és vállalkozók csoportja képes alakítani.

A sikeresek körében azonban még nem divat az anyagi sikert nyilvánosan bevallani: a legjobb körülmények között élők szerényen közepes jövedelműnek vallják magukat. A luxusfogyasztás presztízst hoz, azt elmondják magukról az emberek, a magas jövedelemről azonban nem beszélnek.

Mi mennyire fontos?

A kézzelfogható értékek mindenesetre a legfontosabbak ma is, még fontosabbak, mint 10 évvel ezelőtt, amikor ugyanerre a kérdéssorra válaszoltak a lakosságot reprezentáló megkérdezettek, mint most. Kilenc társadalmi értéket rangsoroltak, s az „anyagi jólét” akkor is, most is az első helyre került, a „véleménynyilvánítás szabadsága” pedig akkor is, most is az utolsóra. E két sarokkő között az értékek elmozdulása azt jelzi, hogy a lakosság igen pontosan érzékeli, mit veszíthet vagy veszített máris. A „pénz értékének állandósága” a 10 évvel ezelőtti 4. helyről a 2. helyre rukkolt, a „magas színvonalú egészségügyi ellátás” az 5-ről a 4-re, az „egyenlő esélyek az érvényesülésre” a 8-ról a 6-ra. Mint afféle elvontság, most is kevés érdeklődést vált ki, de még mindig fontosabb értéknek bizonyul, mint a „kulturált emberi kapcsolatok”, aminek semmi köze nincs a materiális javak világához, s le is süllyedt a 6-ról a 8. helyre. A közvéleményt távolról sem hatja át annyira az erkölcsi megújulás igénye, mint a kormányzó pártokat a „magas erkölcsi színvonal” – azt ugyanúgy a 7. helyre utasítják a megkérdezettek a fontossági rangsorban, mint 1981-ben. Az eddigiek fényében nem túlságosan meglepő, hogy a lakosság közérzete – saját véleménye szerint – sokkal rosszabb, mint néhány évvel korábban.

Köznapi ideológiák


A megkérdezettek tizenkét kész állításról mondták el, hogy egyetértenek-e velük, avagy nem. E válaszok alapján matematikai-statisztikai módszerekkel a gazdaságról és a szociális kérdésekről öt véleményirányzatot lehetett elkülöníteni a piacgazdaságról, a kapitalizmusról, a „kádárizmusról”, a szociális kérdésekről és az állam szerepéről.

Ma a legszélesebb körben elterjedt véleménycsomagot vallók a kádárizmus értékközhelyeivel azonosulnak. Elutasítják a kapitalizmust, idegenkednek a piac uralmától és a vállalkozóktól, a Kádár-rendszert igazságosabbnak tartják, mint a mostanit. Sok mindent érdemes lett volna megőrizni szerintük a szocializmusból: főleg a szociálpolitikát, a teljes foglalkoztatottságot, a jobb gazdasági helyzetet és a nagyobb közbiztonságot. A megkérdezettek egyharmadának nézetei ehhez a véleménymodellhez állnak közel. Ezt a harmadot túlnyomórészt a falusi, alacsony iskolai végzettségű szak- és szakképzetlen munkások alkotják, akik ma a Kereszténydemokrata Néppártra vagy az MSZP-re szavaznának.

A második legnépszerűbb modellt az etatista, antikapitalista nézetek jellemzik. Ez a 20 százalékot kitevő vélemény-csoport ellenzi a korlátlan szabadversenyt, az állam befolyásának növelését szeretné. Az előző csoportnál kevesebb nosztalgiával gondolnak a kádári szocializmusra, de még mindig inkább támogatják, mint a kapitalista piacgazdaságot. E csoportba inkább falusi, szakképzetlen nők tartoznak, akik elhárítják a politikát. Nem kívánnának élni szavazati jogukkal, ha most lenne választás, sőt, ma úgy emlékeznek, hogy 1990-ben sem szavaztak.

Vannak etatista antiszocialisták is: az állam befolyását ők is szeretnék kiterjeszteni a gazdaságban és az egyénekről való gondoskodásban, de a kádárizmust nem szeretik. E véleményirányzatot tipikus MDF-es szemléletnek is nevezhetjük, mert az MDF-támogatók körében sokkal népszerűbb, mint az egyéb politikai ízlésűeknél. A minta 14 százaléka sorolható ide: városi, felsőfokú végzettséggel nem rendelkező szellemi foglalkozásúak.

Az „etatista antíkapitalistákkal” csaknem azonos nagyságú a szocialisztikus piacellenesek csoportja. Szerintük a társadalomban mindennél előbbre való a szegénység és munkanélküliség elleni küzdelem. Az államnak korlátoznia kell a piacot, meg kell csapolnia a vállalkozók magas jövedelmét, és meg kell valósítania a társadalmi igazságosságot. Nem utasítják el olyan élesen a kádári szocializmust, mint az előző véleménycsoport, de nem is azonosulnak vele annyira, mint az első típusba tartozók. Politikailag passzív, vidéki városban élő, idősebb, kevéssé iskolázott válaszolók vélekednek így.

A kérdezettek bő egytizede (12 százaléka) vallott liberális, a piac uralmát valló nézeteket. Ahogy várható, az állam korlátozását, a vállalkozók szabad gyarapodását és a versenyt kívánó városi értelmiségiek politikailag igen aktívak, a Fidesz és az SZDSZ hívei.

Az Antall-kormány harmadik évében tehát a lakosság mintegy kétharmada elutasítja a piacgazdaságot, s fele erősebb vagy bágyadtabb kádárista nosztalgiákat táplál. A „szociális” és a „piaci” egymást kizáró, egymás kárára érvényesülő tényezőkként jelennek meg a közgondolkodásban. A kormánypártok által hangoztatott „szociális piacgazdaság” nemcsak a gyakorlati valóságból, hanem a köztudatból is hiányzik.

Kit támogat a köz, ki szorul rá?

A szegénység megítélését mindmáig befolyásolja a közelmúlt nyilvánossága, pontosabban nyilvánossághiánya. Mivel a szegénység létezése nem fért bele a szocializmus önképébe, a nyolcvanas évek elejéig nemlétezőnek nyilvánított, és a nyolcvanas évek legvégéig is csak erősen manipulált formában jelent meg a nyilvánosságban. Aki nálunk dolgozik, az boldogul – hangoztatta maga Kádár János, aki tehát nem boldogul, az deviáns, az maga hibás egyénileg. Zavarodottság és intolerancia övezi mindmáig a szegénység megítélését. 1984-ben a lakosság kétharmada gondolta úgy, hogy Magyarországon vannak szegények, s a hatalom oldaláról sugallt türelmetlen elutasítás azt eredményezte, hogy a leginkább azok utasították el a szegénység létezésének a gondolatát is, aki szegények voltak, vagy igen könnyen a szegénységbe csúszhattak. 1984-ben az emberek 20 százaléka állította, hogy támogatásra szorul. Napjainkban a felnőtt lakosságnak több, mint egyharmada, 38 százaléka a rászorulók közé sorolja magát. Főképpen az öregek, az iskolázatlan emberek és a sokgyerekesek (1. táblázat).

A 80-as évek közepén felerősödött az a vélemény, hogy a támogatásokat érdemek szerint kell elosztani. Főleg azok a csoportok hangoztatták ezt, akik leginkább érezhették a lecsúszás veszélyét: a nyugdíjasok, a szakképzetlen munkások, az alacsonyabb jövedelműek. Ők emlegették leggyakrabban az indokolatlanul támogatott lumpeneket és munkakerülőket, tehát igyekeztek morálisan alátámasztani saját támogatásukra vonatkozó igényüket. A legfontosabb változás a közvéleményben az, hogy erősen csökkent azoknak a száma, akik mindenféle állami támogatást fölöslegesnek tartanak.

1. táblázat: Az állami támogatás elveiről alkotott felfogás változása, 1978-1992

Ma a legiskolázatlanabbak legnagyobb arányban azon a véleményen vannak, hogy az államnak a szegényebbeket kell támogatnia, az egyetemet végzettek inkább azokat támogatnák, akik azt kiérdemlik, s ugyanilyen magas arányban (50 százalék) vallják ezt azok is, akik egyébként azt állítják magukról, hogy „jól megélnek”. Az állam támogatására tehát egyaránt igényt tartanak azok, akik társadalmilag sikeresnek számítanak, és azok, akik sikertelennek. S mindegyik társadalmi körben gyakori vélemény, hogy a támogatást nem azok kapják, akiknek kapniuk kellene, vagyis elégedetlenek saját támogatottságukkal.

Az indokolatlanul támogatottak körét a legtöbben a cigányokban jelölik meg (a kérdésre válaszolók 34 százaléka), de majdnem ennyien említik a munkakerülőket és lumpeneket (32 százalék), 21 százalék úgy tartja, hogy a jó összeköttetéssel rendelkezőket támogatják, 9 százalék szerint a csalókat. A külföldiek indokolatlan szociális támogatását csupán a válaszolók 4 százaléka említi meg. A cigányok indokolatlan támogatását főleg a vidéki városokban élők, a magasabb iskolai végzettségűek, az értelmiségiek és a magasabb jövedelműek teszik szóvá, akik politikailag inkább a Kisgazdapártot és a Fideszt támogatják, a munkakerülők és lumpenek szintén szemet szúrnak a magas jövedelműeknek, de rajtuk kívül az átlagnál gyakrabban említik meg a falusi, nyolc osztályt végzett lakosok s az MSZP, valamint a Fidesz párthívei.

Több korábbi közvélemény-kutatásnál is megkérdezték a lakosságot, hogy becslésük szerint 100 ember közül hányan kapnak állami támogatást, és hánynak kellene kapni. A válaszok összehasonlítása tanulságos. (2. táblázat)

2. táblázat: A szociális támogatásban részesülők és a rászorulók arányának becslése

A támogatásban részesülők és rászorulók közötti különbség az emberek megítélése szerint tíz év alatt ötszörösére nőtt, s míg 1982-ben úgy érzékelték, hogy a rászorulók 90 százaléka kap is támogatást, ma úgy látják, hogy csupán a fele. 1984-ben minden negyedik, ma minden harmadik embert támogatásra szorulónak gondolnak.

Tíz év alatt alaposan megszaporodott az a vélemény, amely szerint a támogatottak körét bővíteni kellene: 1982-ben 33 százalék, 1992-ben 59 százalék gondolja ezt. Különösen a falusiak, az idősebbek, a saját magukat is rászorulónak vallók kívánnák a szélesebb körű támogatást, a támogatottak körét szűkíteni kívánó véleménykisebbséget inkább a jobb anyagi körülmények között élő, magasabb státusú fővárosiak alkotják.

Ki szegény?

A megkérdezettek ezzel a nehéz kérdéssel kapcsolatban is 11 kész állítást véleményeztek aszerint, hogy mennyire értenek velük egyet. Ugyanezeket a kijelentéseket mérlegelték a válaszolók 10 évvel ezelőtt is. Akkor is, most is a legszélesebb egyetértéssel a „Szegények azok lesznek, akik elisszák a pénzüket” kijelentés találkozott, bár az egyetértés némiképp csökkent (1982: 4,49, 1992: 4,22). 1982-ben az előző állítást az „akik nem szeretnek dolgozni” követi az egyetértés gyakoriságában (4,13), 1992-ben az „akiknek nincs megfelelő munkájuk” (4,00). Ugyanezzel 10 évvel ezelőtt feleennyien értettek egyet, s az egyetértés rangsorában csupán a 9. volt. Akkor népszerű volt az a vélemény, hogy „szegények azok, akik nem szeretnek dolgozni” (4,13), ez volt a rangsorban a második, ma ugyanez az állítás a rangsorban a 3. helyet foglalja el ugyan, de az egyetértés mértéke jóval kisebb (3,36). A vélemények jobban szóródnak ma, mint 1982-ben, és sokkal több embernek jut eszébe, hogy pl. a település elmaradottsága is szerepet játszhat a szegénységben (1982: 2,62, 1992: 3,14), vagy számít az is, hogy nincs megfelelő szakképzettsége valakinek (1982: 1,9, a rangsorban az utolsó; 1992: 3,02, a rangsorban a 7.), hogy sok a gyereke (1982: 2,41, a rangsorban a 8.; 1992: 3,09, a rangsorban a 6.). A lakosság zöme átéli az egzisztenciális megrendülés fenyegetését, s ennek nyomán sokan válnak érzékenyebbé a szegénység társadalmi okai iránt. Míg tíz évvel ezelőtt a közepesnél nagyobb egyetértés övezte azt a vélekedést, mely szerint a „szegények maguk tehetnek a helyzetükről” (3,42), s ez állt az egyetértési rangsor 3. helyén, 1992-ben ezzel értenek egyet a legkevesebben (2,33), ez a rangsorban az utolsó. Az egyéni okok – néhány a kádárizmusból, s még régebbről örökölt sztereotípiától eltekintve – határozottan háttérbe szorulnak a magyarázatok keresésénél, s kirajzolódnak az egyéntől független társadalmi meghatározók. (3. táblázat)

3. táblázat: A szegénységgel kapcsolatos állítások elfogadásának átlaga, 1982-1992

A válaszok mélyebb matematikai-statisztikai elemzésének segítségével le lehet írni a közvélemény különböző irányzatait a szegénység okainak megítélésében. A legelterjedtebb véleményegyüttesben egyaránt szerepet kapnak az egyéni és a társadalmi tényezők. Ez a véleménycsoport erőteljesen elutasítja az egyénitől és a társadalomtól is független véletlenek, a befolyásolhatatlan fátum szerepét. (Ilyen magyarázat lenne pl. a „rossz körülmények közé született”, a „nincs megfelelő munkalehetősége”, „sok a gyereke”.) Ez a mérlegelő gondolkodásmód a felnőtt lakosság felét jellemzi, de főleg azokat, akiket nemigen érint a szegénység: a fővárosi, képzett, magasabb jövedelműeket. Ez a réteg politikailag aktív, MDF-, MSZP-vagy SZDSZ-szimpatizáns.

A felnőtt lakosság 29 százaléka – az idősebbek, alacsonyabb státusúak – az előző nagy csoporttal ellentétben éppen a fatális magyarázatra hajlik, s az egyén felelősségét egyértelműen elutasítják. E véleménycsoport megjelenése szoros összefüggésben áll az érintettséggel, azok válaszoltak így, akik magukat segítségre szorulónak vallották, s azt mondták, hogy szűkösen, vagy sehogyan sem élnek meg a jövedelmükből. Ez a csoport, ha választana, inkább MSZP- és Fidesz-szavazatokat adna le.

17 százalék a közvéleményt alkotókból azoknak az aránya, akik szerint a szegénységéért mindenki csak magát okolhatja. Az elutasító, intoleráns kisebbség főleg falusi, kevéssé iskolázott és vallásos emberekből áll, s nem áll összefüggésben a kérdezett anyagi helyzetével. Viszont szorosan kötődik a Független Kisgazdapárthoz.

Mit gondolunk a gazdagokról?

A szegénységgel kapcsolatban a vélemények toleránsabbá váltak, a gazdagokkal szemben viszont ingerült, nagyon előítéletes, intoleráns a közvélemény. A gazdagokat irigyeljük, de nem becsüljük. Túlsúlyban vannak a negatív vélekedések, a közvélemény legkevésbé munkából eredezteti a gazdagságot. (4. táblázat)

4. táblázat: A jómódúakkal kapcsolatos állítások elfogadásának átlaga (1992)

Ha a szegénységről alkotott véleményekhez hasonlóan a gazdagság megítéléséről kapott adatokat is matematikai-statisztikai módszerekkel elemezzük, két egymással szöges ellentétben álló véleményirányzatot találunk. Az egyik a gazdagság forrását az egyén pozitív adottságaiban és kimagasló teljesítményében látja („vigyáznak a pénzükre”, „bátran mernek vállalkozni”, „becsületesen dolgoznak”), a másik viszont a gazdagság eredetét negatív tényezőkben keresi, s úgy gondolja, hogy becsületes munkával, takarékossággal és vállalkozó kedvvel nem érhető el komoly siker. Ez utóbbi nézeteket vallja a felnőtt lakosság 71 százaléka. A gazdagságot megérdemelt jutalomnak értékelő véleménycsoport magát viszonylag jómódúnak valló SZDSZ- és MDF-szimpatizánsokból áll, s aránylag sokan hangoztattak etatista-antiszocialista nézeteket. A gazdagokkal szemben elutasító többségen belül a legszélsőségesebben negatív véleményt 40-50 év közötti, nehezebb anyagi körülmények között élő, gyerekeket nevelő, egyébként antikapitalista beállítottságról tanúskodó válaszolók vallottak, akik között az átlagosnál több a Fidesz- és MSZP-támogató.

A munkanélküliekről

1986-ban a lakosság háromnegyed része teljesen egyetértett azzal, hogy a teljes foglalkoztatást mindenáron fenn kell tartani, s bár akkor már az emberek fele tudott róla, hogy egyeseknek elhelyezkedési nehézségeik vannak, ezt azonban legfeljebb a szűkebb lakókörzet szűkösebb munkalehetőségére, vagy az egyén munkakerülő hajlamaira vezette vissza. A nagyarányú munkanélküliség megjelenésére a lakosság teljesen felkészületlen volt, s a többség számára a munkanélküliség ma is teljesen elfogadhatatlan. Ugyanakkor a megkérdezettek bő egyötöde vagy máris munkanélküli, vagy számít rá, hogy hamarosan az lesz belőle, s ezek több mint 90 százaléka úgy véli, hogy nehezen találna új munkahelyet. További 30 százalék nem biztos benne, hogy munkahelyét meg tudja tartani, s 90 százalékuk azt hiszi, hogy nehezen tudna újra elhelyezkedni. Az emberek kétharmadának környezetében van munkanélküli, csaknem minden második családban megjelent a munkanélküliség, csaknem minden tizedikben kettőnél többen munkanélküliek. A megkérdezettek becslése szerint ma 100 keresőképes emberből minden ötödik munkanélküli, s a veszélyeztetett helyzetben lévők ezt az arányt még magasabbra becsülik. Mindössze a felnőtt emberek 9 százaléka hisz olyasmit, hogy a munkanélküliség nem fog nőni, vagy csökken.

A munkanélküliséggel kapcsolatos 11 kész állítás közül a legnagyobb egyetértés azt fogadta, hogy „bárkivel előfordulhat” (4,44).

A 11 állítással való egyetértés és egyet nem értés szerint e kérdésben is jellegzetes véleménycsoportok rajzolódnak ki. Az egyént hibáztató, a munkanélküliséggel való józan együttélést megfogalmazó, és a munkanélküliség társadalmi-gazdasági állapotát elfogadhatatlannak tartó nézetek azonban szinte minden véleményalkotásban erősen keverednek, hiszen a közvélemény ezt az új társadalmi problémát még annyira sem tudta feldolgozni, elrendezni, mint a szegénységet.

A munkanélküliséget mint a gazdasági fejlődés érdekében vállalható szükséges jelenséget csak a válaszolók egynegyed része hajlandó értelmezni: döntően a magasan iskolázott, 40 éven aluli, magas jövedelmű budapestiek. Markánsan Fidesz- és SZDSZ-szimpatizánsok, s egyéb kérdésekben is a liberális piacgazdaság hívei. Viszont személyükben legkevésbé vannak kitéve munkájuk elvesztésének. Minél veszélyeztetettebb helyzetben van valaki, annál kevésbé hajlik ilyen megértő álláspontja. Egyébként ez a véleménycsoport a munkanélküliek számát kevesebbre is becsüli, mint a többiek.

A legtöbben ma is azt vallják, hogy inkább legyen lassúbb a gazdasági fejlődés, de ne legyen munkanélküliség. A többiekhez képest túlbecsülik a munkanélküliség méretét. Főleg így gondolkodnak a falusi, középkorú, nyolc osztályt vagy annál kevesebbet végzett fizikai foglalkozásúak. Több közöttük az MSZP és a Kisgazdapárt híve mint átlagosan, s gyakori e körben az antikapitalista, sőt a kádári nosztalgiákat tápláló vélemény. Minél bizonytalanabbnak látja valaki a munkahelyét, annál valószínűbb, hogy ebbe a véleménycsoportba tartozik.

A lakosság egyötöde a szocializmusból (is) örökölt merev intoleranciával viseltetik a munkanélküliek iránt, s ma is azt gondolja, hogy munkahelyüket csak a deviáns alakok veszítik el. Így azonban inkább csak azok az idős, iskolázatlan emberek vélekednek, akik maguk már nem lehetnek munkanélküliek. Politikai magatartásukat a passzivitás jellemzi, nem mennének szavazni, de etatista antiszocialista véleményekkel azonosulnak.

A lakosságnak közel egynegyede teljesen inkonzisztens véleményt nyilvánított a munkanélküliségről. E csoport is jórészt idősekből áll, akik már nem kényszerülnek szembenézni a munkanélküliség kockázatával.

Az emberek több mint kétharmada minden szempontból hátrányosnak tartja a munkanélküliséget, s annál kevesebb jó oldalát hajlamos látni, minél inkább fenyegeti őt magát a munkanélküliség. Előnyeit elsősorban azok a kvalifikált, biztonságos egzisztenciát élvező fiatalabb budapestiek – egyébként ellenzéki, de főképp Fidesz-szavazók – fedezik fel, akik maguk nemigen válnak munkanélkülivé. Ők emlegetik a munkanélküliségnek azt az előnyét, hogy munka nélkül jövedelemhez lehet jutni, s a munkanélküli-segély zsebre vágása közben még fekete munka is végezhető.

A munkanélküliség jelensége iránti tolerancia ebben a körben a munkanélküliség állapotával kapcsolatban kevés megértéssel párosul. Ez a viszony éppoly kevéssé megnyugtató, mint amilyen riasztó a küszködő többség türelmetlensége és ellenszenve a sikeres gazdagok iránt.

Hol az állam?

A többség elégedetlen azzal a teljesítménnyel, amit az állam a munkanélküliség csökkentése érdekében nyújt, s mindössze a megkérdezettek 5 százaléka gondolja, hogy az állam minden tőle telhetőt megtesz. Ez a törpe kisebbség MDF-szavazókból kerül ki, míg a többi kormánypárt hívei nem ítélik meg kedvezőbben az állam szerepvállalását, mint az ellenzékkel rokonszenvezők. A legkevésbé az MSZP szavazói vannak elragadtatva az állam teljesítményétől, akiknek szemléletét egyébként is a szociális szempontok előtérbe állítása jellemzi.

A közvéleményt alkotóknak csaknem a fele mind a szegénység, mind a munkanélküliség problémáinak enyhítése terén elégedetlen az állammal, s mindössze 2 százalék teljesen elégedett. A kormány szociális érzéketlensége és a társadalmi szolidaritás gyengesége alighanem komoly tényezője annak az általános rossz közérzetnek, amit ez a kutatás is mért.

• Beszélő