Skip to main content

Mi újság a vízlépcső körül?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A múlt hét végén megint felkavarodott egy kissé a vízlépcső körüli csöndes állóvíz. A vízlépcső kormánybiztosa, Sámsondi Kiss György kezdeményezte titkárságvezetőjének, Szántó Györgynek az állásából fölmentését. Mindez nem sokkal az után történt, hogy a kormánybiztos megállapodott osztrák vízlépcsőépítő partnereinkkel a fizetendő kártérítés összegéről (2,65 milliárd schilling). Közben olyan hírek is keringenek, hogy a vízlépcső munkálatai nem álltak le igazán. Rajkai Zsolt vízügyi államtitkár a Parlamentben december 10-én, hétfőn, napirenden kívül és merőben váratlanul hosszú beszámolót tartott a vízlépcsőről, annak történetéről, s szenvedélyesen védelmezte, magát a vízügyi szervezet, minden felelősséget a kádári politikai vezetőkre hárítva.

A Beszélő megbízható kormányzati körökben igyekezett tájékozódni a vízlépcső ügyeiről.

Íme: A szükséges munkálatok meghatározása akkor sem lenne egészen egyértelmű és egyszerű dolog, ha világos döntések születtek volna a bős–nagymarosi vízlépcső összes részletéről, de ezek a döntések nincsenek meg. Bár a Nemzeti megújhodás programja rendkívül egyértelműen fogalmaz – elveti az egészet, tiltakozik a Dunakilitinél lévő tározó feltöltése, tehát Bős üzembe helyezése ellen is (95. old.), bár két turbina már be van helyezve az üres műmederbe –, hivatalos formában ezt soha nem közölte a kormány a csehszlovák féllel. Valójában a döntés még mindig lebeg, s a kormányon belül sincs egyetértés. Részben külpolitikai megfontolásból. (Alighanem ennek a kormányzati ellentétnek az áldozata a kormánybiztos titkárságvezetője.) Jelenleg minden munkálat úgy folyik az érdekelt Duna-szakaszokon, hogy a vízlépcsőt akár tovább is lehet építeni. Bizonyos fokig azonban kell is, hiszen már olyan beavatkozások történtek, amelyek katasztrófahelyzetet állíthatnak elő, s elhárításuk csak a továbbépítéssel lehetséges. Az áttervezés „vízlépcsőtlen” állapotra csak hosszú szakmai (és érdek-) huzavona eredménye lehet, hiszen a vízügyi tervező és kivitelező vállalatok persze többletmunkát akarnak – ebből élnek –, ugyanakkor az engedélyező hatóság és a kivitelezőkapacitás kibogozhatatlanul összefolyik.

Ha a vízlépcsővel kapcsolatos tényleges döntésen, a visszavonhatatlan „rendszerváltáson” túl is esnénk a maga nemzetközi bonyodalmaival együtt, a megkezdett töltés-csatorna-szivattyúállomás és átemelőrendszer optimális befejezése vagy éppen elbontása éppen olyan keserves huzavona lesz, mint az egész pártállam gazdasági és politikai építményeitől megszabadulás. Sokba kerül még nekünk.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon