Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Magunk is ezt tartjuk ízlésesnek, ám elöljáróban mégis szót kell ejtenünk a Rabár–Matolcsy-csatáról, hogy emlékeztessünk az alábbi beszélgetés kiindulópontjaira. Rabár Ferenc lemondott pénzügyminiszteri tisztéről a Világgazdaság ámuló olvasóinak szemei előtt, Matolcsy György államtitkár, a miniszterelnök gazdaságpolitikai titkárságának vezetője pedig – ahogy értesülhettünk róla – Bod Péter Ákos ipari miniszterben és Kádár Bélában, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok miniszterében talált időszerű szövetségesre. Másfelől viszont a kormány ’91-re vonatkozóan a Pénzügyminisztérium elképzeléseit fogadta el, ámbár ezek távolról sem voltak oly radikálisak, mint Rabár Ferenc augusztusi programja. Az augusztusi koncepció már ’91 elejére az állami támogatások legalább 100 milliárdos leépítését szorgalmazta (ebből lett egy októberi kormánydöntés szerint 58 milliárd). Rabár Ferenc nagymértékben növelni kívánta a lakásterheket és – nem tudni, milyen mértékben – a bruttó jövedelmeket. Megszüntetni tervezte a 0 százalékú általános forgalmi adó (áfa) és személyi jövedelemadó kulcsát, vagyis egy úgynevezett kétkulcsos forgalmiadó-rendszert és egy kevésbé progresszív személyi jövedelemadózást javasolt. ’91 elején – állította akkor is, most is Rabár Ferenc – az árak egyszeri növekedése következett volna be, de ez a növekedés alkalmas lett volna egyben arra is, hogy a további inflációnak elejét vegye (az SZDSZ viszont épp inflációs hatása miatt bírálta az augusztusi PM-program elképzeléseit). Most viszont, hogy a kormány lényegesen szerényebb átrendezés mellett döntött, Matolcsy államtitkár rukkolt ki az említett áfa- és szja-változtatások „ellenprogramjával”. Egyúttal síkraszállt az államtitkár a vállalkozásösztönzésért, a kínálatélénkítésért, átvéve Bod Péter Ákos és Kádár Béla krédóját. Bírálta ugyanakkor az eddig folytatott gazdaságpolitikát és a ’91-es évre vonatkozó kormánydöntést annak szerinte túlzottan defenzív, keresletkorlátozó jellege miatt.

A kormányon belüli vitákat minden bizonnyal valódi gazdaságpolitikai kérdések is előidézték; ezeknek egyikéről-másikáról kérdezzük Surányi György véleményét.

A gazdaság felfűtésének határai

Beszélő: Keresletkorlátozás vagy kínálatélénkítés – nem álvita ez?


Surányi György: Szerintem álvita. Egyszerre kell mind a kettőt csinálni. Hogy megértsük, miről van szó, nézzük meg a ’90-es évet. Az adatok azt mutatják, hogy nem lehetett volna egyoldalúan a kínálatot ösztönözni (ami egyben az összkereslet bővítését is jelentette volna). A konvertibilis export több mint 17 százalékkal bővült az idén, és ezt mindössze 2 százalék importnövekedés kísérte. E roppant nagy elnyílás az export és az import között lehetővé tette, hogy a fizetési mérleg az idén valószínűleg egyensúlyba kerül, holott csupán annyit tűztünk ki célul, hogy az 1989-es 1,4 milliárd dollár körüli fizetésimérleg-hiány 550 millió dollárra csökkenjen. Ugyanakkor az országnak nincs több valutatartaléka a tervezettnél; vagyis 550 millió dollár többletexport kellett ahhoz, hogy ellensúlyozzuk rosszabb hitelfelvételi lehetőségeinket. Végbement pedig mindez a bruttó hazai termék (GDP) várhatóan 5 százalékos csökkenése mellett (igaz, ha tavasszal valóban megtörténik a statisztikai adatok felülvizsgálata, valószínűleg csak mintegy háromszázalékos csökkenésről számolhatunk majd be).

De elérhette volna a magyar gazdaság ugyanezt az export–import-arányt, ugyanezt a mérlegtöbbletet, ha 3-4 százalékkal növekszik a bruttó hazai termék? Ugyanis ezt kívánták a kínálatélénkítés hívei. Azonban e növekedéshez arra lett volna szükség, hogy az import lényegesen nagyobb mértékben emelkedjen- Így viszont az exportnak már negyedével-harmadával kellett volna bővülnie egyetlen év alatt! Ez pedig irreális: már a 17 százalék exportbővülés is több mint háromszorosa a világkereskedelem idei növekedésének, és messze felülmúlja a többi kelet-európai és a Közös Piac országaikét. Ha viszont nem nőhetett még jobban az export akkor helytelen, sőt végzetes is lett volna egy olyan gazdaságpolitika, amely kínálatélénkítés révén a bruttó hazai termék növekedését célozza meg. Ez esetben megismétlődött volna az 1985–87-es élénkítés, ismert következményeivel együtt.

Az egyoldalú kínálatélénkítést szorgalmazó megközelítések azt sem veszik elég komolyan, hogy súlyos negatív növekedési sokkhatás ér bennünket Kelet-Európa felől, és ez így lesz sajnos 1991-ben is. Ebben az évben a rubelforgalom mintegy harmadával csökkent az előző évhez képest, ami önmagában a bruttó hazai termék 6-7 százalékos szűkülését jelenti. A magyar gazdaság meglepő alkalmazkodóképességről, rugalmasságról tett tanúbizonyságot, amikor e piacvesztést a konvertibilis export expanziójával enyhítette. Azt viszont már valóban nem lehet elvárni egy gazdaságtól, hogy még akkor is növekedjen, amikor egyetlen év alatt elveszti legfontosabb piaca harmadát. Tehát egyszerre kell korlátozni a keresletet (ez kényszerítette ki a piacváltást a gazdálkodókból), és ösztönözni a kínálatot – az új piacok felé. Végül még egy szempont: ésszerű keresletkorlátozás nélkül a széles körű liberalizálás vágtató inflációhoz, az üzletek kiürüléséhez, vagy hatalmas kereskedelmimérleg-hiányhoz vezetett volna.

Beszélő: Mit jelentett a keresletkorlátozás ebben az évben?

S. Gy.: A gazdálkodószférában semmilyen mértékű keresletkorlátozás nem következett be: a gazdálkodószféra folyó árakon számított teljesítménynövekedésével nagyjából azonos mértékben bővült hitelfelvételeinek állománya (s valamivel gyorsabban betéteinek állománya). Igen erősen korlátozódott viszont a kereslet az államháztartási szférában, ezen belül is inkább a költségvetésnél és az Állami Fejlesztési Intézetnél, kevésbé a társadalombiztosítás területén…

Beszélő: Mi ennek az oka?

S. Gy.: Radikálisan leszorítottuk az államháztartás hiányát (e hiány a bruttó hazai termék arányában tavaly 3,5 százalék volt, most 1,5 százalékra csökkent), így jelentősen mérséklődött az államháztartásnak a jegybank felé irányuló hiteligénye is. Emiatt makroszinten valóban keresletkorlátozás történt, vagyis a hitelállomány jóval lassabban növekszik, mint a bruttó hazai termék folyó árakon. De még egyszer le kell szögeznünk: a gazdálkodószféra pénzellátása nem csökkent, e szférában nem történtek újabb megszorítások, ezzel tehát nem érvelhetnek az egyoldalú kínálatösztönzés hívei. Információink szerint egyébként a banki sorban állás nem növekedett az idén, bár mértéke kétségkívül igen magas.

Európai adózás – szocialista újraelosztás

Beszélő: Matolcsy György államtitkár az adószerkezet átalakítása mellett (az általános forgalmi adó növelése, a személyi jövedelemadó csökkentése mellett) kardoskodik. Állítólag e tekintetben egyetértés volt a kormányon belül, aztán – vélhetően a taxisblokád hatására – elvetették ezt az elképzelést.

S. Gy.: Ha megengedi, csak a dolog szakmai részére térek ki. Egyetértek azokkal, akik szerint kívánatos lenne áttérni a kétkulcsos forgalmi adó rendszerére.

Beszélő: Milyen kulcsokra ön szerint?

S. Gy.: 10 és 20 százalékra vagy 10-re és 25-re, a költségvetés bevételi igényeitől függően. Sőt személyes véleményem szerint az olyan egykulcsos – 13-15 százalékot alkalmazó – rendszer volna ideális, amelyben nincs kivétel: ekkor beszélhetnénk igazán versenysemlegességről, és ebben nem volna zavaró, ha az állam továbbra is fogyasztási adót szedne be egyes cikkek után. De akár kétkulcsos a rendszer, akár a szerintem ideális változatot vezetik be, mindenképpen növeli a mai szisztémához képest az általános forgalmi adóból származó állami bevételeket. Nálunk ugyanis virtus az adó nem fizetése, a forgalmi adó alól viszont kevésbé tudják kivonni magukat az adófizetők. Ugyanakkor a jelenlegi rendszer torzítja is a piac értékítéleteit, és szociálisan is igazságtalan. Például a háztartási energián nincs áfa, és ez leginkább a nagy lakásokban lakókat részesíti előnyben. Kétségtelenül a kétkulcsos rendszer bevezetése ellen szól viszont, hogy egy ilyen intézkedés rövid távon inflációt kelt (tehát sajnos nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy e módosítás egyenesen antiinflációs lépés). Ennek ellenére előbb-utóbb túl kell esnünk rajta.

A személyi jövedelemadó szintje egyáltalán nem magas. A minálunk mérhető 16-17 százalékos szint a legkényesebb kínálatélénkítő igényeket is kielégíti Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig. Viszont hatalmas kedvezményeket tartalmaz a rendszer, és emiatt szükségképpen magasak és erősen progresszívek a kulcsok. Az állami szektorban a bruttó jövedelmeknek körülbelül fele 0 kulccsal „adózik”, ezért a másik felét igencsak meg kell adóztatni ahhoz, hogy az átlagos 16 százalék kijöjjön. Következésképpen egy 0-tól induló, a jelenleginél kevesebb kulcsot és széthúzottabb sávokat alkalmazó, kevésbé progresszív rendszerre lenne szükség. Ennek bevezetésekor el lehetne kerülni, hogy veszítsenek az alacsony vagy akár közepes jövedelműek, a magasabb jövedelműek esetében pedig a rendszer – mivel kevésbé volna progresszív – valamivel jobban ösztönözné a többletteljesítményt. Bár meg kell jegyeznem azt is, hogy eltúlozzák a mostani adókulcsok teljesítmény-visszatartó hatását: a magas sávokban ugyanis elsősorban állami alkalmazottak adóznak, és nekik nem áll módjukban teljesítményüket visszatartani. Szerintem naivitás azt gondolni, hogy mindazok, akik ma nem vallják be teljes jövedelmüket, a felső adókulcsok mérséklésének hatására rögtön seregestül sorban állnak az adóhivatalok előtt. Ennek ellenére persze a lélektani és közgazdasági érvek egyaránt a kisebb progresszió mellett szólnak.

A vállalkozási nyereségadó-kulcsot csak abban az esetben szabad leszállítani, ha egyúttal az itt alkalmazott kivételeket is megritkítjuk, és így nem csökken az innen származó állami bevétel. De megint csak nem a profitadó szintjével van baj (ez nemzetközi összehasonlításban sem tekinthető magasnak), hanem az értékcsökkenési leírás mereven előírt kulcsai miatt.

Beszélő: Terveznek változást e téren?

S. Gy.: Úgy tudom, a közeljövőre vonatkozóan erre nincs tervezet. Pedig a vállalkozást, a befektetéseket kevésbé serkenti a kisebb profitadó, mint a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő gyorsított leírás.

Beszélő: És a társadalombiztosítás? A vállalkozók igen nagy tehernek tartják a tb- és nyugdíjjárulék együttesen 53 százalékos mértékét…

S. Gy.: Ez valóban nagyon magas (bár a mi 43%-os tb-járulékunknak Franciaországban 47% felel meg), és csak silány ellátási színvonalat tesz lehetővé. Értékválasztási kérdésekben kellene dönteni, s a nagy elosztási rendszereket ennek megfelelően átalakítani. Ma e rendszereket az állami paternalizmus hatja át, minden ellátás állampolgári jogon jár, ingyen vagy az önköltségi árak alatt. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen, hogy a társadalombiztosítási járulék magas szinten stabilizálódjon. Ráadásul a szegény és lerobbant társadalombiztosítási rendszerek – a köztudattal ellentétben – a magasabb jövedelműeknek kedvező újraelosztást valósítanak meg. Megmutatkozik ez az oktatásban, a lakástámogatásokban és az ártámogatásokban. Összegezve tehát: óriási ellentmondás van az európai normáknak többé-kevésbé már megfelelő adózás és a szocializmus vélt vagy valós érdekeit közvetítő, pazarló elosztási rendszerek között.

Beszélő: Nem várható, hogy ebben a mostani parlamenti ülésszak változást hoz…

S. Gy.: Hogy hoz-e vagy nem, nem tudom. De a változás elkerülhetetlen.

A Jegybank és a költségvetés

Beszélő: Vissza a keresletkorlátozáshoz: e téren nagyon fontos, hogy az állam ne kötelezhesse a jegybankot a költségvetés megfinanszírozására.

S. Gy.: Ebben javult a helyzet. Bár még nincs jegybanktörvény, van ilyen értelmű megállapodás a kormány és az MNB között. Ez egy gentleman agreement, amelyet a kormány eddig be is tartott. Viszont pillanatnyilag a jegybanknak semmiféle védelme nincs arra vonatkozóan, hogy milyen összegben finanszírozhatja az államháztartást egy adott évben. Ennek meghatározása ma a parlament joga. Mi azt szeretnénk, hogy a jegybanktörvény a költségvetési bevételek 3 százalékában maximálja a költségvetés közvetlen jegybanki finanszírozását (nem számítva ide a leértékelésből származó árfolyamveszteséget). Ha a költségvetési deficit ennél nagyobb, oldja meg a kormány annak finanszírozását – természetesen a parlament által jóváhagyott keretek között – pénzpiaci műveletekkel.

Beszélő: Mikor lesz jegybanktörvény? És ha lesz, nem kell-e befolyásolnia a költségvetést is?

S. Gy.: Elkészültünk jegybanktörvény-tervezetünkkel, e héten kívánjuk beterjeszteni a kormányülésre. Úgy gondolom azonban, hogy az említett 3 százalékos megkötést még 1991-ben, sőt talán még ’92-ben sem lehet alkalmazni. Mivel ugyanis a keleti kereskedelemben dollárelszámolásra térünk át, ennek veszteségei elsősorban a költségvetésben csapódnak le; ezért átmenetileg rugalmasabb költségvetés-finanszírozásra van szükség. Idő kell ahhoz is, hogy Magyarországon a pénzpiac olyan fejlettséget érjen el, hogy a 3 százalékon felüli finanszírozást zökkenőmentesen lehessen megoldani.

Beszélő: Hogy lehet az 1991-es rekordméretű – 78 milliárd forintos – hiányt megfinanszírozni?

S. Gy.: Rá kell mutatnunk arra, hogy a 78 milliárdos hiányt nem az emlegetett idei 13-mal, hanem – a központi költségvetésen felül az Állami Fejlesztési Intézet mérlegét is tartalmazó – 34 milliárd forinttal kell szembeállítani, ugyanis ezentúl a kimutatásokban a teljes államháztartási hiány szerepel. Továbbá: a 78 milliárdból 13 milliárdot tesz ki a lejáró hitelek törlesztése, amelyet a jegybank – mint mindenütt a világon – azonnal megújít. Ezt a tételt egyébként más országokban nem szokták a hiányhoz hozzászámítani. Marad tehát 65 milliárd; ebből kb. 20 milliárdot hosszú lejáratú értékpapírok kibocsátásával, a piacról kívánnak finanszírozni, és mintegy 45 milliárd forint forrást a jegybank teremt elő.

Beszélő: Köszönöm a beszélgetést.

• Beszélő