F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Pedig ezúttal a kormánypárti frakciók megosztottabbak voltak a szokásosnál, s nem húzódtak olyan merev frontvonalak a parlament két oldala – kormánykoalíció és ellenzék – között. Számos módosító javaslatot jegyeztek közösen kormánypárti és ellenzéki képviselők, olykor összecsengő kritikai elemeket vagy változtatási törekvéseket lehetett fölfedezni. Ám a hajlíthatatlan kormány és a kíméletlenül célratörő MDF-es frakcióvezetés többnyire sikeresen hárította el az összehangolódásban rejlő veszélyeket.

Korábbi cikkünkben (Urak a papok, Beszélő, 1991. 19. szám) megírtuk, hogy az MDF önkormányzati tulajdonnal kapcsolatos álláspontja jelentős átalakuláson ment keresztül az elmúlt nyár óta. Akkor még úgy gondolták, hogy többek között megfelelő mennyiségű vagyontárgy átadásával is meg kell alapozni az önkormányzatok gazdálkodási és vállalkozási szabadságát. Ez az ellenzék által is lelkesen támogatott álláspont érvényesült az önkormányzati törvényben. Az ominózus 107. paragrafus a vagyontárgyak viszonylag széles körét adta az önkormányzatok tulajdonába, s további vagyontárgyak átadását „helyezte kilátásba”. A későbbi, kapcsolódó törvényeknek ezzel a paragrafussal és ezzel a szellemmel kellett volna összhangot teremtenie.

Elmúlik a nyár…

Időközben azonban lezajlottak az önkormányzati választások, és a koncepció megváltozott. A mostani előterjesztő, Boross Péter félresöpörte a tavalyi előterjesztő, Horváth Balázs hagyatékát. Miniszteri expozéjában a tavalyihoz képest erősen leszűkített cselekvési teret jelölt ki az önkormányzatok számára: „…a kormányt a törvényjavaslat előkészítése során az a szándék vezérelte: az önkormányzatok kapjanak meg minden olyan vagyontárgyat, amely működésükhöz, valamint intézményeik és közszolgáltatást végző vállalataik feladatainak ellátásához szükséges”. Tegyük hozzá: fikarcnyival se többet. Sőt! Ennek megfelelően a mostani javaslat abból is vissza kívánt venni, amit az önkormányzati törvény már odaadott vagy odaígért.

Persze ugyanazt a jogalkotói szándékot többféleképpen lehet megítélni. Boross Péter szerint: „Az elmúlt év szeptember 30-án mintegy 26 ezer helyi intézmény működési feltételeit biztosító épületvagyon, minden tanácsi kezelésű föld, közterület, épület átkerült az önkormányzatok tulajdonába. Ez a törvény az önkormányzatoknak átadandó többi vagyontárgy meghatározását külön törvényre bízta. A most benyújtott javaslat ennek végrehajtását szolgálja.

A törvény elfogadásával az önkormányzatok tulajdonába menne át 27 ezer bérlakás, közel 100 ezer nem lakás céljára szolgáló helyiség – ezek értéke meghaladja az 1000 milliárd forintot –, az összes bel- és külterületi föld, amelyet az ingatlankezelő és városgazdálkodási vállalatok kezelnek. Az önkormányzatok tulajdonába kerül mintegy 200, önkormányzatok által felügyelt közüzemi vállalat teljes vagyona, a lakosság ellátását szolgáló vízi közművek és vízi létesítmények jelentős hányada, Budapesten a gázellátást és közlekedést biztosító vállalatok is… Nem találunk arra példát, hogy önkormányzatok olyan széles körben jutottak volna térítésmentes vagyonhoz, mint most Magyarországon.”

Kóródi Mária szerint viszont: „Mi maradt mára az ígéretekből? Kárpótlási jegyek elfogadásával terhelt lakóházak, iskolák, óvodák, kórházak – ha nem voltak valamikor egyházi tulajdonban –, néhány beépítetlen földterület vállalati adóssággal terhelten, nyereséget nem hozó közművállalatok elavult, korszerűtlen közműhálózattal. Mindez tetézve olyan költségvetési elosztással, amely a tényleges működési feltételeket sem, nemhogy a fejlesztéseket fedezni tudná.” Nyugodtan kiléphetünk azonban a pártoptika látószögéből, mert ha hűvös tárgyszerűséggel olvassuk a szöveget, akkor is megállapítható, hogy a beterjesztett törvényjavaslat bőségesen tartalmaz alkotmányellenes és az önkormányzati törvénynek ellentmondó passzusokat, önkényes szűkítéseket és korlátozásokat.

Elvonási tünetek

A javaslat a belterületi földekből csak a beépítetlen telkeket kívánja az önkormányzat tulajdonába adni, noha az önkormányzati törvény kimondja, hogy minden olyan állami föld, amely az önkormányzatok belterületére esik, az adott önkormányzat tulajdonába kerül. De csorbulnak a beépítetlen telkekkel kapcsolatos jogosítványok is. A javaslat tartalmazta a világkiállítás övezeteként kijelölt terület önkormányzati törvénnyel szerzett tulajdonjogának megvonását a fővárostól, illetve az érintett kerületektől. További korlátozást jelent, hogy a vagyonátadó bizottság a beépítetlen földterületen fekvő nem önkormányzati közművek tulajdonosainak használati jogot biztosíthat úgy, hogy az önkormányzatot még csak kártalanítás sem illeti meg. A javaslat szerint egyelőre nem kerülhetnek, önkormányzati tulajdonba sem a volt szovjet laktanyák és más katonai létesítmények, sem a hozzájuk tartozó telkek. A kormány minden valószínűség szerint előbb ki akarja „csemegézni” a legértékesebb objektumokat, s majd a maradékból juttat esetleg valamit az önkormányzatoknak. Amíg nincs ideje a témával behatóan foglalkozni, addig ez a hallatlanul értékes ingatlantömeg parlagon hever, noha az önkormányzatok máris számos elképzelést dolgoztak ki a hasznosításukra, és igen jövedelmező ajánlatokat is kaptak.

A javaslat szerint nem kerülhetnek az önkormányzatok tulajdonába az önkormányzati törvény által meghatározott tulajdoni körből az 1000 négyzetméteren felüli alapterületű irodahelyiségek, és ugyanebből a tulajdoni körből nem kerülhetnek az önkormányzatok tulajdonába az olyan ingatlanok sem, amelyek egyháztól, vallási közösségtől, egyéb egyházi szervezettől kártalanítás nélkül kerültek állami tulajdonba. Akkor sem, ha az önkormányzati törvény erejénél fogva de jure máris önkormányzati tulajdonban vannak. És sorolhatnánk tovább a korlátozó szándékú rendelkezéseket.

Érthető, hogy az ellenzéki képviselők a törvényjavaslat vitájában újra és újra fölvetették: vagy tudomásul vesszük, hogy az új törvény jelentősen módosítja az önkormányzati törvényt, és ezért az elfogadásához kétharmados többség szükséges, vagy megpróbálunk az önkormányzati törvénnyel összhangot teremtő konszenzusra jutni, így kerülve el az alkotmányjogi kifogások csapdáját. Hozzátehetjük, hogy az érvek egy részét több kormánypárti képviselő is elfogadta. De a kormány és a kormánypárti frakciók erős emberei mindvégig úgy tettek, mintha a javaslat szövegével az égvilágon semmi probléma nem volna, mintha egyetlen passzus esetében sem merülhetne föl a kétharmados szavazás lehetősége. Közben természetesen folyt a szokásos sziszifuszi módosító indítványgyártás. A százával készülő módosító javaslatok nemcsak a fentebb említett problémákat próbálták orvosolni, hanem az önkormányzati tulajdon további bővítését célzó elgondolásokat is tartalmaztak. A javaslatok, ahogy ez lenni szokott, természetesen bekerültek a bizottságok őrlőmalmába. S megszülettek a módosítások módosításai. Úgy tűnt tehát, hogy a törvény a kormány által benyújtott javaslathoz képest nem sokat fog változni.

Dacolva a kormánnyal

A határozathozatal előtt egyetlen vonatkozásban tűnt megnyugtatónak a helyzet: a kerületek és a főváros emlékezetes ádáz vitáját lezáró megegyezés tulajdonmegosztást érintő elemei csaknem hiánytalanul beépültek a javaslat szövegébe.

A végtelen hosszúságú határozathozatali procedúra aztán alaposan megcáfolta az előzetes várakozásokat. Kónya Imre ugyanis a kormánypárti padsorokban kiosztott sillabusz segítségével kiszavaztatta a törvényből a kormány által benyújtott és a szavazás során is támogatott eredeti szöveg három olyan bekezdését, amelyek a kerületek és a főváros közötti megegyezés alapvető fontosságú elemeit tartalmazták. Így nem rendelkezik a törvény a lakások értékesítéséből származó bevétel megosztásáról és felhasználási módjáról, valamint a Budapesti Lakásalap létrehozásáról, mint ahogy nem rendelkezik a beépítetlen területek hasznosításából származó bevételek megosztásáról és a Budapesti Általános Fejlesztési Alapnak járó befizetési kötelezettségről sem. Ez azt jelenti, hogy most kizárólag a kerületek úri becsületszava szavatolhatja a megállapodások betartását. Többek között nagy jelentőségű infrastrukturális beruházások és egy összbudapesti, szociális célokat szolgáló lakásállomány megteremtésének lehetősége függ ettől.

Kónya Imre érthetetlenül destruktív lépését talán az magyarázza, hogy miután a parlament két hónapon át rágódott a törvényjavaslaton, és a legfontosabb véleménykülönbségek a legelején tisztázódtak, az MDF-es frakcióvezető csak a határozathozatal előtti napon szánta rá magát arra, hogy egy hevenyészett alkuajánlattal megkeresse az SZDSZ-t, s a szabad demokraták az utolsó pillanatban felkínált ajánlatot hatpárti egyetértés híján nem akarták elfogadni.

Amennyire lojálisak voltak a kormánypárti képviselők a főváros és a kerületek megegyezésének ki szavazásakor, annyira nem mutatkoztak lojálisnak, amikor dacolva a kormány állásfoglalásával megszavaztak két igen nagy jelentőségű módosító javaslatot. Az egyik kiejtette az 1000 négyzetméteren felüli alapterületű irodahelyiségekre vonatkozó korlátozást, a másik – Tarnóczky Attila MDF-es képviselő javaslata – még ennél is nagyobb horderejű, hiszen az állami vállalatok privatizálásából származó bevételből a telek értékének megfelelő részt az önkormányzatoknak juttatja. A felét annak az önkormányzatnak, ahol a vállalat fekszik, a másik felét pedig az e célt szolgáló költségvetési összeg gyarapítása révén az elmaradott térségekben lévő településeknek. (Lásd erről keretes interjúnkat.) Az első javaslatot hat MDF-es és a kisgazdák túlnyomó többsége is megszavazta. (Torgyán József azonban nem.) Így lett az igenek száma 14-gyel több, mint a tartózkodásoké és a nemeké. Még szorosabb küzdelemben dőlt el Tarnóczky Attila javaslatának sorsa: 126 igen mellett 125 volt a nemek és a tartózkodások száma, vagyis egyetlen szavazat döntött. (13 MDF-es és 9 kisgazda szavazott igennel.)

Kónya Imre, aki a másik javaslatot megszavazta, ezt viszont nem, képtelen volt beletörődni az eredménybe. Hosszas ügyrendi vitába bonyolódott, azt bizonygatva, hogy a jelen levő képviselők közé kell számítani a nem szavazó elnököt is, és így csak a képviselők fele szavazott igennel, vagyis nincs meg az elfogadáshoz szükséges többség. Az elnöklő Szabad György azonban világosan értésére adta, hogy mivel a házszabály szerint az elnök szavazatára szavazategyenlőség esetén van szükség, ilyenkor nem lehet őt a szavazásra jogosultak közé számítani. Kónya nem tágított, követelte az ügyrendi bizottság összehívását, ám az ennek érdekében elrendelt szavazáson is csalódnia kellett várakozásaiban, hiszen a képviselők csaknem kétharmada (köztük 27 MDF-es és 16 kisgazda) nemmel voksolt.

Hogy a szóban forgó módosító javaslatok elfogadása milyen jelentős változást eredményezett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szabad demokraták, akik eredetileg nemmel akartak szavazni a törvény egészére, végül is tartózkodtak, ezzel is kifejezve nagyrabecsülésüket a lelkiismeretükre hallgató kormánypártiak iránt. Ám ez a nem várt, szerencsés fordulat sem homályosíthatja el, hogy az elfogadott törvény továbbra is tartalmaz az önkormányzati törvényt súlyosan sértő paragrafusokat, és hogy a kormány egyetlen törvényhelyre vonatkozóan sem látta indokoltnak a kétharmados szavazást.

• Beszélő