F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

A demokratikus ellenzék igen jelentős erkölcsi tőkét halmozott fel a Kádár-korszak utolsó egy-másfél évtizedében. Ez az erkölcsi tőke bőségesen kamatozott a rendszerváltás időszakában. ’89 végén, ’90 elején a szabad demokraták rohamosan növekvő tábora büszke volt vezetői múltjára, s az eldurvuló választási kampány mocskolódására fittyet hányva önérzetesen kitartott mellettük. Igaz, a sorozatos sikerek (a kerekasztal-tárgyalásokon betöltött szerep, a négy-igenes népszavazás, Next 2000, Duna-gate) közepette ezt könnyű volt megtenni. Úgy tűnt, hogy a demokratikus ellenzéki múltból logikusan következnek az átmenet időszakának sikerei, hiszen az ellenzék vezéralakjai a változásokra tudatosan készülő, harcedzett csapatként léptek az újonnan megnyíló politikai küzdőtérre.

A parlamenti választások után azonban a felfelé ívelés lendülete megtört, majd a helyhatósági választásokat követően fokozatos és egyre jobban érzékelhető visszaesés következett be. Ennek okait sokan, sokféle szemszögből elemezték az elmúlt hónapokban és különösen az elnökválasztási kampány körül kialakult vitában. Az okokról megoszlanak a vélemények, de a visszaesés tényét senki sem vitatja. A sikertelenség egyre kritikusabbá, egyre türelmetlenebbé tette a fogyatkozó tagságot, s noha a fentebb emlegetett erkölcsi tőkéből még mindig maradtak jelentős tartalékok, a küldöttek Tölgyessy-párti többsége többek között azzal a nyilvánvaló céllal érkezett a mostani gyűlésre, hogy Tölgyessy megválasztásával megleckéztesse az eddigi vezetést.

Hogy ennek a szándéknak a mozgatórugóit megérthessük, a parlamenti választások előtti időszakhoz kell visszakanyarodnunk. Tamás Gáspár Miklós az elmúlt hetekben többször is megfogalmazta – s mondataiban a tőle megszokott szellemes tálalás ellenére ott bujkált a kétségbeesés –, hogy az SZDSZ békétlen és mindenáron sikert szomjazó erői olyan irányba rángatják szeretett pártját, amelynek már semmi köze nincs a kezdetekhez, s a Kék könyvben megfogalmazott legszilárdabbnak hitt alapelveket is kikezdi. Ahogy a küldöttgyűlésen fogalmazott: a Pax Sovieticától szabaduló egész közép-európai térségben az SZDSZ volt az egyetlen olyan politikai erő, amely mindenféle megalkuvás, taktikai köntörfalazás nélkül, következetesen és önérzetesen képviselte a nyugatos értékeket. Azt is hozzátette, hogy ő ezekről az értékekről semmiféle siker reményében nem hajlandó lemondani, s ha a párt vagy a párton belül bizonyos erők ezt teszik, akkor ő benyújtja a válópert.

1 millió liberális?

Igen ám, de a szóban forgó értékek erodálódása nem az elmúlt hónapokban, nem a sikertelenség hatására kezdődött el, hanem már a parlamenti választások előtt. A négy-igenes népszavazás meghirdetése még tökéletes összhangban állt a TGM által aposztrofált értékekkel. Az SZDSZ nem simlis kelet-európai egyezkedést akart a hatalom gyengülő pozíciójú birtokosai és a hatalom átvételére készen álló demokratikus erők között, hanem igazi megmérettetést, valóban szabad választásokat. De a sikeres népszavazás nyomán hirtelen felduzzadt párttagság magával sodorta a vezetést, és ettől kezdve már a választási győzelem volt a cél. Holott tudni lehetett, hogy a Kék Könyvben meghirdetett liberális alapelvek következetes képviseletével a második gazdaság értékformáló szerepe, a nyugati életforma rohamosan növekvő népszerűsége ellenére nem lehet választást nyerni Magyarországon.

A választási kampány győzelmet áhító lendülete, az aktivisták egyre szélesedő bázisa és nagy száma óhatatlanul kitermelt olyan megnyilvánulásokat, amelyek az eredetileg megfogalmazott értékekkel már nem álltak teljes összhangban. Nem véletlen, hogy amikor a Kónya–Pető-féle lidércnyomásos igazságtételi vitában Pető Iván felolvastatta a műsorvezető Feledy Péterrel a Kék Könyvből a szigorúan jogállami keretek között maradó igazságtétel igényét megfogalmazó passzust, akkor a hallgatóság soraiból valaki citált egy SZDSZ-es választási röpcédulát, amelyben távolról sem a legkényesebb jogállami követelményeket is kielégítő módon fogalmazódott meg a pártállami bűnök számonkérésének ígérete. Ez volt a vitának talán az egyetlen pillanata, amikor nemcsak az ellenséges légkör bénította meg Pető Ivánt, hanem az is, hogy az általa képviselt értékrenden belül maradva nem tudott elfogadható magyarázattal szolgálni.

Hogy a kampány sodrában ilyen félreértéseket indukáló eszközök bevezetésére is sor került, s hogy számos tagot és szavazót éppen ezzel sikerült megnyerni, önmagában persze még nem lett volna akkora tragédia. Más pártok ennél durvább eszközöket is megengedtek maguknak. Csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy a tagság és a szavazók ki tudja mekkora, de bizonyára nem is jelentéktelen része nem a vegytiszta liberális értékek iránti mély vonzalma miatt kötelezte el magát az SZDSZ mellett, hanem ennél sokkal zavarosabb, érzelmibb motívumok alapján. Elvégre a rendszerváltás pillanatában jogosan fogalmazódnak meg olyan célképzetek, amelyek megvalósulása csak a távolabbi jövőben képzelhetők el. Akinek a pártállam bukása létbiztonságának megrendülésével jár együtt, akinek a közüzemi számlák kifizetésével is gondjai támadnak, az nemigen tud az autonómia és az egyéni szabadság ideáljának a megvalósításával bíbelődni. Különösen azután nem, hogy hosszú ideig a pártállam teremtette kénytelen függőségben élt, és a reflexei, a beidegződései is ennek megfelelően alakultak! Abból is ki lehetett volna persze indulni, hogy a szabad demokraták elsősorban azokra számítanak, akik – a legkülönbözőbb rétegekből – az előtörténetüknél és helyzetüknél fogva már fogékonyak erre. De ők bizonyosan nem tesznek ki 1 millió szavazót. Ha a vezetés ezt tudomásul vette volna, akkor talán nagyobb összhangot lehetett volna teremteni a képviselt értékek és a rideg valóság között. Az SZDSZ vezetői ehelyett azonban inkább az önáltatást választották: Európa legnagyobb liberális pártjáról, 1 millió liberális szavazóról beszéltek.

Vásott tagság

Annál nagyobb meglepetésként érte őket, amikor alig néhány héttel a választások után a helyi szervezetekben már megszólaltak az első elégedetlenkedő hangok, amelyek a radikális rendszerváltó aktusok (vállalatigazgatók leváltása, egyéb hatalmasságok eltávolítása) elmaradását kifogásolták. Reakcióképpen a vezetésben azonnal megfogalmazódtak olyan vélemények, hogy itt azoknak a feladat nélkül maradt plakátragasztóknak a kielégületlenségéről van szó, akik nem tudják fölmérni, hogy mi a szerepe és a cselekvési tere egy ellenzéki pártnak a parlamenti demokráciában. Ezért nem is lehet és nem is kell őket komolyan venni. Pedig akkor már a kocka el volt vetve. Korábban választhatta volna az SZDSZ a Fidesz útját, s megmaradhatott volna kicsi tagságú választási pártnak. (Ebben az esetben persze nyilván lényegesen kevesebb szavazatot kapott volna.) De ha egyszer szélesre tárta kapuit a tagságra aspirálók előtt, akkor nem lett volna szabad elhárítani az ebből adódó konfliktusokat.

Mégis ez történt, így eshetett meg, hogy az is mély megdöbbenést váltott ki a vezetés körében, amikor a helyhatósági választásokon aratott győzelmet követően számos új SZDSZ-es önkormányzati tisztségviselő nem éppen a szabadelvű gondolat jegyében kezdte meg működését. Ez sem változtatott azonban a belső konfliktusok kezelési módján. Amikor 1990 novemberében a szombathelyi küldöttértekezleten Solt Ottilia a tagság körében fortyogó indulatokat látva nem minden pedagógiai célzat nélkül kommunikációs minimumról, a párton belüli párbeszéd fontosságáról beszélt, akkor ezt több vezető üres demagógiának minősítette. Amikor 1991 januárjában a paksi frakcióhétvégén Tellér Gyula a múlt rendszerből ittmaradt ún. „alvadt struktúrák” parlamenten kívüli eszközöket is igénylő szétrobbantásának a szükségességére hívta fel a figyelmet, és arra, hogy ezeknek a törekvéseknek a megvalósításában a tagságra is lehet támaszkodni, akkor ezt a politikai apályra hivatkozva lesöpörték az asztalról. Amikor Tölgyessy Péter a leváltása utáni sértődött visszavonulást föladva a dicsőséges visszatérést előkészítő kampányba kezdett, akkor ugyan mélységes erkölcsi felháborodásuknak adtak hangot a leendő pártelnök populistának és sportszerűtlennek minősített módszereit illetően, de meg sem próbálták tisztességes politikai eszközökkel elejét venni annak a folyamatnak, amelynek a vége Tölgyessy Péter megválasztása lett. Bénultan hagyták, hogy Tölgyessy feje fölé mártírglória kerüljön, s hogy a tagság minden baj forrását az ő háttérbe szorításában lássa. (Ezt egyébként remekül előkészítették a le-mondatás példátlanul antidemokratikus és öngyilkos kivitelezési módjával.) Ellenben vérig sértődtek, amikor a tagság körében lábra kapott az a nézet, hogy az SZDSZ-ben kialakult helyzetért az „informális kemény mag” centralizált vezetési stílusa a felelős. Hogy ilyesmi egyáltalán fölvetődhetett, azt kizárólag Tölgyessy és a híveivé szegődött apparátcsikok aknamunkájának tulajdonították.

Amikor pedig a tatai frakcióhétvégén Solt Ottilia fölállt, hogy ezekről a problémákról nem lehet tovább hallgatni, akkor Kis János bejelentette a lemondását. Ezért tört meg a csönd, amely szükségszerűen Tölgyessy észrevétlen befutását eredményezte volna, és így vehette kezdetét a nyílt és éles elnökválasztási kampány.

Kampány(mellé)fogások

A vezetők azonban még ekkor sem mérték fel reálisan a helyzetet, a tagság körében kialakult hangulatot. Azt hitték, hogy a Tölgyessy ellen szóló száraz, racionális, sokszor kioktató hangon előadott érvekkel még hatni lehet. TGM joggal kifogásolta, hogy a Tölgyessy megválasztása ellen érvelő megnyilatkozásokat sokan összehangolt negatív kampányként értékelték. De politikusok esetében az is súlyos hiba, ha nem képesek érzékelni a közhangulatot. Az adott helyzetben a Dornbach mellett érvelő megnyilatkozások többet értek volna. A tagság jelentős része ugyanis hosszú ideje sértve érezte magát, ezért nem kioktatni kellett volna, hanem megbékíteni.

Ehelyett a küldöttgyűlés előtt néhány nappal Pető Iván lényegében azt nyilatkozta a Figyelőnek, hogy a tagságot le kell váltani, mert kielégíthetetlen követeléseket támasztanak. Ezzel szemben a párt szempontjából lényegesen fontosabb, mert több szavazatot hozó nem tag támogatók továbbra is elégedettek a párt szereplésével. Haraszti Miklós pedig a küldöttgyűlésen tett még egy utolsó kísérletet, hogy alig leplezett fölénnyel és gúnnyal lebeszélje a küldötteket Tölgyessyről. Kifütyülték. Igazuk volt azoknak (Eörsi Istvánnak és Bauer Tamásnak), akik ezt hozzászólásukban erősen nehezményezték, de az előzmények fényében ez is kioktatásnak hatott.

A többséget már nem lehetett eltántorítani Tölgyessytől, mert az okkal vagy ok nélkül benne látja a jövőbeli sikerek zálogát, s mert az általa gőgösnek és fennhéjázónak tartott „kemény magot” meg akarta leckéztetni. Mindez nem jelenti azt, hogy a demokratikus ellenzék tőkéje elolvadt volna. A leköszönő elnököt, Kis Jánost hosszan tartó, kisebbfajta rokonszenvtüntetéssel is felérő, meleg taps búcsúztatta.

S egy-két kivételtől eltekintve a többi meghatározó személyiséget is minden további nélkül beválasztották volna az ügyvivőtestületbe. Ha vállalták volna. De nem vállalták. Sőt pressziót gyakoroltak mindenkire, akire csak tudtak, hogy ők se vállalják. Az egykori slágerrel szólva, úgy viselkedtek, mint a „durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát”. Politikusoktól mérhetetlenül felelőtlen magatartás. Jellemző, hogy az újrajelölést nem vállaló régi ügyvivők egyike a sok lemondás miatt amúgy is elszomorító jelöltlistán azoknak a neve mellé tett ikszet, akiket a legkevésbé tart alkalmasnak erre a posztra. Tölgyessy ellen a legsúlyosabb vád részükről az volt, hogy egyszemélyi vezetésre tör. Ha ez igaz, nem nagyobb-e a veszély, ha egy kevésbé fajsúlyos ügyvivőtestülettel kell megküzdenie? Hogy mindez hogyan hatott a küldöttekre? A rendelkezésre álló ügyvivőválasztékból – ellentétben a fent említett régi sztárral – a lehető legjobban választott. A korábbi küldöttgyűléseken mindig lelkes, forró taps kísérte az eredményhirdetéskor a megválasztott ügyvivőket a dobogóra. Most a négy régi harcost (Juhász Pált, Mécs Imrét, Solt Ottiliát, Dornbach Alajost) kivéve, csak udvarias, szomorkás tapsocska. Míg az első nap óriási ováció fogadta Tölgyessy szavait, miszerint az SZDSZ legfontosabb célja, hogy a következő választásokon legyőzze az MDF-et, addig az ügyvivők bemutatása után már hiába próbálta hasonló fordulattal oldani a melankolikus hangulatot; „íme a csapat, amelyik a következő választáson legyőzi az MDF-et”, csak nagyon gyér taps volt a válasz. A sértett sztárok csak az Országos Tanácsba való jelölésre tartottak igényt, s oda kivétel nélkül mindegyiküket be is választották. Bármennyire fájó is ez némelyeknek, a tagság – fütty ide, fütty oda – mindent egybevetve bizony érettebben viselkedett mint a vezetői.

• Beszélő