F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

A modern pluralista demokráciákban az érdekek megformálására, ütköztetésére, a társadalmi konfliktusok kezelésére alkalmas intézmények egymást kiegészítő, ellensúlyozó bonyolult rendszere épült ki. Ezek közül csak az egyik és talán nem is mindig a legfontosabb a parlament, amely a megfelelő támogatottságot élvező politikai pártok legfontosabb ütközési terepe.

A Magyarországon lezajlott rendszerváltás egyik legfőbb sajátossága, hogy a demokratikus intézményrendszernek mind ez ideig csak a parlamenthez kapcsolódó szervezeti keretei épültek ki igazán. Nincsenek a munkavállalók és munkaadók érdekeit megfelelően artikuláló, hiteles érdekvédelmi szervezetek, nincsenek a nyomásgyakorlás eszközével élő, világos célok érdekében aktivizálódó társadalmi mozgalmak, és nincs politikailag tagolt, a különböző álláspontokat megfelelő színvonalon szembesítő és ütköztető tömegtájékoztatás sem.

A demokratikus intézményrendszer féloldalassága túlzott, és a kettő kompetenciája közötti különbséget teljesen összemosó várakozásokat ébresztett a kormánnyal és a parlamenttel szemben. A társadalom valamennyi probléma megoldását tőlük várta. A túlzott várakozásokhoz jelentős mértékben hozzájárultak az MDF választási ígéretei, mert azt sugallták, hogy a politikai rendszerváltás pillanata éles választóvonalként értelmezhető, amelyen túl nagyon rövid időn belül különösebb megrázkódtatás nélkül minden téren gyökeres fordulat következik. Mindez bizonyos mértékig konzerválta a pártállami viszonyokat, mert nem szűnt meg a mindent elrendező politikai elit és a passzív társadalom dichotómiája.

A várt gyökeres fordulat elmaradása és az életszínvonal további romlása viharos gyorsasággal ábrándította ki az illúziókat tápláló sokaságot. A kormány és a parlamenti pártok iránti bizalom néhány hónap alatt megrendült, és súlyos legitimációs válság keletkezett, amit szeizmográfként jelez a helyhatósági választások részvételi aránya.

Benzinszikra

Már csak a szikra hiányzott, amely lángra lobbantja a formátlanul és tehetetlenül fortyogó társadalmi elégedetlenséget. Ezt a szikrát jelentette a halogatott és előkészítetlen benzináremelés. A hiteles érdekvédelmi szerveződések hiányát és a jogszerű tiltakozási formák lehetetlenségét bizonyítja, hogy a súlyos társadalmi konfliktust éppen a taxisok kamikáze-akciója robbantotta ki, azé az egyetlen foglalkozási csoporté, amely nem egy erős szakszervezetnek, hanem a CB-rádióknak és URH-készülékeknek köszönhetően képes önmagát megszervezni. Ilyen körülmények között a tiltakozást persze csak kétségbeesett és szélsőséges eszközökkel lehetett kifejezni. A társadalomban uralkodó elégedetlenség mértékét azonban nagyon pontosan mutatja, hogy a taxisok akcióját a lakosság széleskörű rokonszenve fogadta. Ha nem így lett volna, ha az elutasítás bizonyult volna erősebbnek, akkor a taxisok próbálkozása rövid idő alatt kudarcot vallott volna.

Népmozgalom

Ezzel szemben az autós blokád néhány óra alatt kiterjedt az egész országra. Az úttorlaszok körül létrejött spontán csoportosulásokban igen nagy számban képviseltette magát a társadalomnak az az egyébként nem politizáló, de mindennapos megélhetési gondokkal küszködő része, amely korábban csak azzal tudta kifejezni elégedetlenségét, hogy a helyhatósági választásokon távolmaradásával tüntetett. Budapesten például a választási részvétel aránya szoros összefüggést mutatott az egyes kerületek társadalmi összetételével. Azokban a kerületekben volt a legalacsonyabb, ahol a legnagyobb hányadot képviselik a szociális biztonságukban leginkább fenyegetett társadalmi csoportok. Az úttorlaszoknál viszont a taxisokon és teherfuvarozókon kívül ők tűntek fel a legnagyobb arányban, és igen sűrűn adtak kifejezést a politikai elit iránti bizalmatlanságuknak. Az autós barikádok körül kibontakozott politikai vitákban újra és újra elhangzott: „Az első dolguk az volt (mármint a parlamenti képviselőknek), hogy maguknak megszavazzák a nagy dohányt!” Bizonyítékul a valóságosnál lényegesen nagyobb számok röpködtek a levegőben. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozások egyúttal azt is jelzik, hogy az indokolatlannak érzett jövedelmi aránytalanságokon túl a társadalom egy része a privatizációval és a piacgazdaság térhódításával szükségszerűen együttjáró jövedelemdifferenciálódást sem tudja elfogadni, és továbbra is az igazán soha meg nem valósult szocialista egyenlősdi bűvkörében él. A taxisblokádra épülő engedetlenségi mozgalom kiszélesedésében tehát szerepet játszott az is, hogy távolról sincs széles körű társadalmi konszenzus még azokban a kérdésekben sem, amelyekben a parlamenti pártok korábban már egyetértésre jutottak. Az úttorlaszoknál zajló politikai vitákban a liberális álláspont mellett igen erőteljesen képviseltették magukat – olykor balos vagy jobbos felhangokkal – a szélsőségesen egyenlőségpárti vélemények is. Mint ahogy egyénenként változott az is, hogy az aktivizálódást gazdasági, szociális vagy politikai indítékok motiválták-e elsősorban. A politikai indítékok között mindenesetre jelentős szerepet játszott az MDF és a kormány iránt érzett mélységes csalódottság. A szombatról vasárnapra virradó éjszakán a Petőfi hídon a zuhogó esőben egy anyagbeszerzőből taxissá vedlett, elnyűtt ferencvárosi férfi fejtegette: a választások idején azért pártolt át az SZDSZ-től az MDF-hez, mert ők megrázkódtatásoktól mentes átmenetet ígértek. „Most meg: hát kell ennél nagyobb megrázkódtatás?!” Egy taxis pedig kertelés nélkül kimondta: őt nem lelkesíti igazán a benzinár 12 Ft-os csökkentése, neki csak a kormány lemondása jelentene megfelelő elégtételt, mert elege van ebből a dilettantizmusból.

Választott kormányunk

Ami azt illeti, a kormány a hozzá hű erők támogatásával a válságos órákban mindent meg is tett azért, hogy a társadalmat még inkább maga ellen hangolja. Az MDF-kór, amelynek legfőbb tünete a hatalmi gőg, a paranoia és a helyzetmegítélési képesség teljes hiánya, még soha nem dühöngött annyira, mint a blokádháború napjaiban. Miután a „törpe minoritás” címkével az addig meglehetősen szelíd egyetemistákat nemrég sikerült a végsőkig felbőszíteni, most képesek voltak azonnal újra előhúzni a kalapból ezt az egyszer már remekül bevált fordulatot. És attól a pillanattól kezdve, hogy Jeszenszky Géza szájából a Nap Tv péntek reggeli adásában elhangzott a lefitymáló megjegyzés, a kormány tagjai valamennyi megnyilatkozásukkal és intézkedésükkel tovább bőszítették a tiltakozómozgalom amúgy is meglehetősen fölajzott résztvevőit. Lépten-nyomon sértegették őket, fejükre olvasták az akció törvénytelenségét bizonyító összes jogi érvet, ami a konfliktus megoldása után, a tanulságok összegzésekor elfogadható eljárás, de a drámai órákban körülbelül annyit ért, mintha a Bastille ostromlóinak a kor jogászai azt kezdték volna magyarázni, hogy különösen nagy értékű rongálás bűnébe estek.

Stílusfordulat

Aztán a legfeszültebb időszakban, amikor a kifárasztásra építő, halogató tárgyalási technikával pattanásig feszült légkört teremtettek, elérkezettnek látták az időt, hogy kormánypárti tüntetést szervezzenek, hátha a szembetűnően felső középosztályi összetételű menet nyugtatólag hat a kedélyekre. Valójában még megfélemlítő sem volt, inkább csak végtelenül stílustalan és egy kissé törvénytelen. Sőt, amikor a tiszteletreméltóan bátor hívek alig néhány méternyire a fáradt és ingerült taxisoktól a kormányt éltetve összegyűltek a Parlament előtt, az addig mogorván bezárkózó miniszterek bájos mosollyal integetve felbukkantak az ablakokban, mint elvarázsolt várkisasszonyok, hogy még egy kis olajat öntsenek a tűzre. De maradtak patronok vasárnapra is, amikor a televízió nyilvánossága előtt végre megkezdődtek a legmagasabb szintű egyeztetőtárgyalások. Volt itt minden: újabb, ezúttal többezres (Kónya Imre szerint több tízezres) létszámú kormánypárti felvonulás, pökhendiség, időhúzás, duzzogás a kormánypárti delegáció – benne főként Bod Péter Ákos – részéről. Az már csak hab volt a tortán, hogy miközben egy egész ország várta lélegzetvisszafojtva a megegyezést, Bod Péter Ákos biológiai szükségleteire hivatkozva elfogadhatatlanul hosszú szünetet erőszakolt ki, majd amikor csaknem háromnegyed órás késéssel visszatért, még csak elnézést sem kért a tárgyalópartnerektől és a tévékészülékekhez tapadó lakosságtól. Kész csoda, hogy a megegyezés végül mégis létrejött. Ez elsősorban a partnerek higgadtságának és Rabár Ferencnek köszönhető, akiben lényegesen több volt a kompromisszumkészség és a belátás.

Hogy Magyarországon mégiscsak van esélye a demokratikus kibontakozásnak, arra a kínkeservesen összehozott megegyezésen túl elsősorban az ad reményt, hogy a „torlaszok népe” nem ült fel sem a sértegetéseknek, sem a provokációknak, és a kétségtelenül törvénytelen és erőszakos, de számára alternatíva nélkülinek látszó első lépés után rendkívül fegyelmezetten, a menet közben született áthidaló és a végső megállapodást egyaránt példásan betartva csinálta végig a kritikus három napot.

Az érdekvédelmiek

Lényegében nekik köszönhető az is, hogy a vasárnapi tárgyalásokon a munkaadók és a munkavállalók képviselői a tömegek támogatását maguk mögött érezve eleddig elképzelhetetlen magabiztossággal és tudatossággal, ugyanakkor kellő kompromisszumkészséggel tudták képviselni a gondjaikra bízott érdekeket. Így válhattak egyik óráról a másikra a hiteltelen látszat-érdekképviselet érdemtelen haszonélvezői hiteles, legitim szereplőkké, és így váltak a rendszerváltás során létrejött új és hiteles, de rendkívül erőtlen érdekvédelmi szerveződések mind ez ideig tétova vezetői a közös ügy hivatott szószólóivá. De mindannyiuknak tudniuk kell, hogy a váratlanul ölükbe hulló legitimitást a pillanat szülte, és a tárgyalások lezárultával, illetve a blokádok feloldásával el is enyészett. Csak remélhetjük, hogy a vasárnapi látványos érdekvédelmi demonstrációból leszűrt tapasztalatok meggyorsítják az érdekvédelmi szerveződések megszilárdulását, és megteremtődik a hitelesség semmivel sem pótolható fedezete. Az elégedetlen tömeg bármikor elébünk építhető torlaszainak fenyegetése akkor múlik el, ha minden zúgolódó megtalálja a maga Forgács Pálját, Palotását, vagy akár Nagy Sándorát.

• Beszélő