Skip to main content

Meglett a nép!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Némely képviselők gyakran és szívesen hivatkoznak népre, nemzetre. Népre, nemzetre, melynek egyedül ők a hivatott képviselői, melynek minden rezdülését ismerik, melynek szolgálata vezérli minden tettüket, melynek óhaja számukra parancs. A nemzet többé-kevésbé világos kategória, bár időnként ekörül is föllángolnak a viták, ám ezt most hagyjuk. De ki a nép? Kezdetben elsősorban a jobbágy vala a nép, ki így ontott vért, majd verítéket, amíg csak élte tartott. Aztán a paraszt volt a nép meg az agrárproletár, meg talán a városba szakadt falusi, netán még az egyszerű iparosember is. De a polgár semmiképp, az úr még kevésbé. Aztán nép lett a munkás is, sőt népebb, mint a paraszt. Később eltűnt a nép, helyét szövetséges osztályok, rétegek, foglalkozási csoportok vették át.

A parlamenti választások után főként a kisgazda és magyar demokrata képviselők ajakán ismét feltámadt a nép. Leveleket írt Torgyán Józsefnek, az ő nevében követelte az önkormányzati törvény viharsebes megalkotását Kónya Imre, az ő kultúráját védelmezte Jeanne d’Arc-i megszállottsággal G. Maczó Ágnes. Bár nála mintha egy kicsi zavar támadt volna. Mert amikor rákérdeztek, főleg Szabó Dezsőt, Ady Endrét és Bartók Bélát sorolta. Sebaj, gondoltuk akkor, talán a nemzet a nép.

Később ez a feltevésünk is megdőlt. Kiderült ugyanis, hogy az ösztöndíjemelést követelő egyetemisták bizonyosan nem tagjai a népnek. Ők tudniillik csak egy törpe minoritás. Néhány nappal ezelőtt az is világossá vált, hogy nem tagjai a népnek a taxisok, a magánfuvarozók, sőt az autótorlaszokhoz merészkedő proletárok és a teát szállító nagymamák sem. Ők is törpe minoritások, esetleg ellenforradalmárok. Már kezdtünk egészen nekibúsulni, hogy sose tudjuk meg, kire is hivatkozik minden második mondatában Kónya úr.

És ekkor segítségünkre sietett a véletlen. A legutóbbi borús és drámai szombat délutánon a Magyar Televízió székháza előtt egy kb. 300 főnyi csoport lelkesen kiabálta: „Mi vagyunk a nép.” Tehát ők 300-an, zömmel a felső középosztályhoz tartozók a nép. Ők, akik Mercedesszel száguldozó maffiózónak néznek minden taxist, terroristának minden blokádharcost és söpredéknek minden szimpatizánst. Ők 300-an, akik még akkor is pártatlan tájékoztatást követelnek a tv-től, amikor a híradó riportere egy vallatótiszt szívósságával próbálja kipréselni az interjúalanyából az úttorlaszok védelmezőire nézve terhelő adalékokat, és egy viceházmester modorában kergeti el az igazság érdekében kétségbeesett elszántsággal közbekotyogó taxist. Ők, akik úgy lebegnek a valóság felett egy önmaguk által fabrikált elvarázsolt világban, mint Ophelia az őrülési jelenetben. Mert – valljuk be – a szokványos ép ésszel nehezen követhető, hogyan követelheti elemi, tiszta indulattal az IDF-es szervező a „zöld ház” előtt egy odatévedt szabad demokratától, hogy amennyiben igaz demokrata, akkor most elviszi innen a barikádpárti ellentüntetőket. Mert itt csak ifjú magyar demokraták kiabálhatnak törvénytelenül.

Mert másnapra kiderült, vannak ők tízezren is. Csak Budapesten.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon