Skip to main content

T. Szerkesztő Úr!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A bizalomról és engedetlenségről


A tegnap esti tévébeszélgetésben Antall József azt nyilatkozta, hogy a háromnapos „demonstráció” utáni megegyezésnek nincsenek győztesei és vesztesei. Nem győzött le senki senkit. Aki azt hiszi, hogy győzött, iszonyúan téved.

Én csak ültem, és néztem (bámultam) a képernyőt, azzal a megdöbbenéssel, hogy az ország kormányának felelős vezetője még mindig nem látja, vagy nem akarja látni, hogy az a nép, amely nem tűrt meg a történelem során a török, a Habsburg- és a kommunista diktatúra elnyomásától sem, majd eltűri azt egy általa választott, előlegezett bizalommal felruházott kormánytól a demokrácia nevében. És megijedtem ettől a kijelentéstől, mert igenis szeretnénk, ha lenne győztese ennek a háromnapos demonstrációnak és megegyezésnek. Mégpedig azt szeretnénk hinni, hogy a kormány, a társadalom, a magyar nép győzelemnek tekinthetné abban a reményben, hogy hozzásegítettük a kormányt ahhoz, hogy az óhajtott demokráciához vezető útról ne tévedjen le.

Természetesen ha csak porhintésnek szánta Antall úr azt a kijelentést, hogy feladatát ő és kormánya szolgálatnak tekinti, akkor ez a nép nem ragaszkodik ehhez a kormányhoz.

Az elmúlt hónapokban gyakran hangzott el az a szemrehányás, hogy ez a nép apolitikus, bizalmatlan a rendszerváltozást (-váltást) hirdető kormánnyal és parlamenttel szemben. Ebben az állításban benne rejlik az a tény, hogy éppen ellenkezőleg, az állító bizalmatlan a néppel szemben, mert ő beszél állandóan bizalmatlanságról. Ugyanis a szavazásra jogosult állampolgárok zöme olyan személyekre szavazott, akiket valójában nem is ismert. A nem szavazó polgárok állásfoglalása sem tekinthető negatív állásfoglalásnak, mert hiszen nem nyújtott be ellenszavazatot, hanem tartózkodott. Ami igenis felelős politikai állásfoglalás, mivel nem akarta megalapozatlan szavazattal eldönteni az ország jövőjét. Következésképpen ennél nagyobb bizalmat nem is kaphatott, nagyobb bizalomra nem is számíthatott a választópolgár számára ismeretlen politikus.

Ellenben a megválasztott képviselők ismerhették ezt a népet, hiszen ők is ebből a népből valók. Ezen túlmenően zömmel képzett értelmiségiek, és ráadásul néhányuk történészi diplomával rendelkezik.

És a polgárok jelentős része ismételten a bizalmát fejezte ki azzal is, hogy fegyelmezetten, higgadtan várta ki a tárgyalás végkifejletét – amelyet a kormány képviselői megpróbáltak a végsőkig elnyújtani és a saját elképzelésüket kikényszeríteni, még oly mádon is, hogy a kormánypárt ellentüntetést szervezett – a tüntetési szándékát természetesen nem jelentette be 72 órával előbb – és a megegyezést tudomásul véve feloszlatta a „demonstrációt”.

Budapest, 1990. október 29.

Tisztelettel: Harmatos Miklós,
egy állampolgár,
aki mellesleg „taxis”(szem.-száll. kisiparos)


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon