F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

A tárgyalásokat Török Ferenc vezette. Az ő javaslatára három csomagban tárgyalták a lényegi vitapontokat. Először a garanciális, majd a vagyonjogi, végül a feladat- és hatáskörökkel kapcsolatos problémák kerületek terítékre.

Kerületvédelmi jogok

A korábban megalkotott jogszabályok sok mindent eldöntöttek. Az alkotmány és az önkormányzati törvény is kimondja, hogy alapjogaikat tekintve a főváros és a kerületek egyenlőek. Ehhez az alapelvhez kellett megtalálni a mindkét fél számára elfogadható jogi formulát. Végül a megegyezés úgy fogalmazódott meg, hogy a kerületek többségének – a 22-ből legalább 12-nek – a hozzájárulása kell az általános rendezési terv elfogadásához, az adók kivetése és beszedése tárgyában, valamint az állami költségvetésből származó bevételek megosztásával kapcsolatos döntésekhez. Mindhárom esetben a fővárosi közgyűlés dönt, de ezt csak a kerületek többségének az egyetértésével teheti.

Ez a megoldás az együttműködő kerületek és főváros elvét helyezi előtérbe. Noha kétségtelenül igen erős pozíciókat biztosít a kerületeknek, hiszen elvileg például lehetővé teszi, hogy olyan vitás kérdésekben, mint az állami költségvetés által garantált kommunális vagy inaktív fejkvóta megosztása, korábbi, szélsőségesen megosztásellenes álláspontjukat érvényesítsék. De azért remélhető, hogy a későbbiekben méltányos megegyezések születnek majd, hiszen a megosztási arányokat a feladatoknak kell megszabni. Török Ferenc véleménye szerint „ez egy tisztességes és működőképes dolog, bár kétségtelenül sokkal fáradságosabb, mint ha a fővárosi közgyűlés előzetes egyeztetés nélkül hozhatna határozatot”.

A helyi adók megosztásának korábban ugyancsak igen heves vitákat kiváltó kérdésében is sikerült elfogadható kompromisszumra jutni: a kerületi polgármesterek belátták, hogy ha az adóbevételek bizonyos mértékű átcsoportosítására nem kerül sor, akkor kerület és kerület bevételei között elfogadhatatlan különbségek jöhetnek létre.

Kié a vagyon?

Korábban is és most is e körül a kérdés körül bontakozott ki a legkeményebb harc. A kerületek mindent maguknak akartak, a főváros pedig minél többet. Különösen élesen fogalmazódtak meg ezek az álláspontok a lakásvagyon kapcsán. A kerületek képviselői azzal indítottak, hogy minden önkormányzati tulajdonú lakás az övék, lakásgazdálkodásra (ennek szabályozása az eredeti törvényjavaslat szerint a főváros feladata lenne) nincs szükség, tehát a lakásügyhöz a fővárosnak semmi köze. Hasonlóan radikális volt az induló ajánlat az egyéb ingatlanok (a nem lakás céljára szolgáló helyiségek és üres telkek) esetében is. Nem fogadták el a szociális célokat szolgáló, fővárosi rendelkezésű lakáskeret elkülönítésének a gondolatát sem. Ezt a kérdést azzal vélték megoldhatónak, hogy a lakások értékesítéséből származó bevétel 10%-át hajlandók átengedni a fővárosnak. Ezen a ponton Török Ferenc a matematikai érvelést találta a legcélravezetőbbnek. Kiszámolta, hogy ha a kerületek ebben az évben eladnak mondjuk 300 ezer lakást, akkor idén kb. 7–800 millió üti a főváros markát, és később, ahogy csorognak be a részletek, évente még további 3–400 millió. Az idén várható „kiugróan magas” összegből cirka 350–400 lakást lehetne fölépíteni, vagyis a főváros gyakorlatilag mozdulni sem tudna, szociális célokat szolgáló lakásállományról beszélni sem volna érdemes.

A merev frontokat végül is az a felismerés oldotta fel, hogy a pillanatnyi budapesti lakáshelyzet ismeretében mindenképpen garantálni kell megfelelő számú új lakás felépülését. Így a konszenzus felé tett első lépésként a felek megállapodtak abban, hogy a lakások értékesítéséből befolyó teljes összeget vissza kell forgatni a lakásszférába. Innen már könnyebb volt továbbhaladni. Megegyezés született, hogy a szóban forgó bevételekből két lakásalapot kell létesíteni, egyet a kerületekben, egyet a fővárosnál. A befolyó pénzek 60%-át tarthatják meg a kerületek, és a maradék 40%-ot kell átengedniük az összbudapesti alapnak. Ám a fővárosi keretből épült lakások felét a korábbi befizetések arányában szét kell osztani a kerületek között.

Valahogy sikerült dűlőre jutni a lakásgazdálkodás szabályozását illetően is. A főváros szabályoz, de itt is szükséges a kerületek egyetértése. A módszer azonban eltér az eddigiektől, és rendkívül bonyolult. Az egyes kerületeket ugyanis a tulajdonukban lévő lakások számának megfelelő arányban illeti meg az egyetértési jog. Az egyszerűség kedvéért: ahány lakás, annyi szavazat.

Az üzlethelyiségek vonatkozásában már korántsem voltak ilyen engedékenyek a kerületek képviselői: 80%-ot sikerült megőrizni a maguk számára, a maradék 20% pedig egy általános fejlesztési alapba vándorol, amely az infrastruktúra fejlesztését és más kommunális beruházásokat szolgál. Felhasználásáról – ilyen megkötésekkel – a főváros dönt. Itt is érvényesült tehát az az alapelv, hogy az ingatlanokból származó bevételeket nem szabad fölélni.

Nem ment könnyen a telkek fölötti osztozkodás sem. Végül tételes lista készült azokról a közterületekről, amelyek tulajdonjogát megkaphatja a főváros, lévén, hogy vitathatatlanul valamennyi budapesti lakos érdekét szolgálják. Ilyennek minősültek például a dunai szigetek (Margitsziget, Hajógyári-sziget, Népsziget), a Gellérthegy védett része, Tabán, Városmajor, Városliget, Népliget. Voltak „tételek”, amelyekről nem lehetett vita, de azért akadtak rázós kérdések is: kié legyen az Orczy tér, kié legyen a budai Duna-part az Árpád híd és Margit híd között, kié legyen a pesti Duna-part és a Vár? A kerületeké lett. Biztató viszont, hogy mivel a felsorolt területek közül némelyik része a világörökségnek, védelmüket a főváros láthatja el. Ő gondoskodik majd arról, hogy ne bontsák le a Vigadót, ne építsenek a Mátyás-templom mellé felhőkarcolót vagy lóistállót.

Happyend?

Amikor a hatás- és feladatkörökhöz értek a delegációk, csillapult a vita heve. Már csak az kavarta fel némileg a kedélyeket, hogy milyen feltételek mellett adhatnak át vagy vehetnek vissza hatásköröket a tisztelt felek. Eredmény: a főváros átadhat és (egy korábban felmerült javaslattól eltérően) vissza is vehet hatásköröket, ha azok ellátását a kerületeknél nem érzi megnyugtatónak. Kötelezni azonban nem lehet, sem az átadásra, sem az átvételre. Az alapfeladatokat természetesen kötelező érvénnyel a kerületeknek kell ellátniuk.

30 órányi kemény viaskodás után végül is tető alá került a megegyezés. Véglegesnek azonban csak akkor tekinthető, ha azok is áldásukat adják rá, akiknek a képviseletében a tárgyalás résztvevői asztalhoz ültek: vagyis a többi kerületi polgármester és a fővárosi közgyűlés.

Mindez nem zárja ki, hogy máris örvendjünk – noha mértékkel – a kompromisszumkészség váratlan szárba szökkenésének, és máris elmerengjünk azon, vajon miért nem lehetett ezt a megegyezést egy-két hónappal korábban nyélbe ütni.

Érzelmeink hullámzásához mindenesetre megfelelően ünnepélyes hátteret szolgáltat a tárgyalások végén megalkotott politikai nyilatkozat, melyben a felek kijelentik, hogy ha a megegyezés pontjait nem sikerülne maradéktalanul belefoglalni a fővárosi törvénybe, a törvény szabta korlátokon belül akkor is törekedni fognak az érvényesítésükre.

S hogy szent legyen a béke, a dokumentum azt is kimondja: „A megállapodással mind a fővárosi, mind az SZDSZ vezette kerületi önkormányzatok e tárgyban tett korábbi nyilatkozatai érvényüket vesztik.”

Most itt tartunk.

• Beszélő